Olvass!

KönyvesBlog

Javaslatok a Végtelen tréfa olvasásához

2018. november 23. .konyvesblog.

David Foster Wallace kultkönyvének magyar nyelvű kiadásával egy fontos cím került le a Könyvek, Amiket Már Magyarul Is Nagyon Olvasnánk listájáról. A Végtelen tréfa könyvtárgyként sem utolsó (picivel több, mint ezer oldal), és akkor még az olvasásáról nem is beszéltünk (Ha többet szeretnétek megtudni az íróról és persze a könyvéről, akkor legelőször is ezt a nagy portrécikkünket ajánljuk!). Így aztán az őszi Könyves Magazin összeállításakor arra gondoltunk, hasznos lehet egy útmutató annak, aki most vágna bele, és hát ki más ismerné jobban a regényt, mint a két fordító, akik éveket töltöttek David Foster Wallace szövegdzsungelében (ITT bele is tudtok olvasni). Alább Kemény Lili és Sipos Balázs olvasási jó tanácsait olvashatjátok, aki pedig személyesen is meghallgatná őket, annak november 26-án a TRIP-en a helye, ahol Valuska László faggatja őket, ahogy a Jelenkor igazgatóját, Sárközy Bencét is.

David Foster Wallace: Végtelen tréfa

Fordította: Kemény Lili, Sipos Balázs, Jelenkor Kiadó, 2018, 1016 oldal, 7999 HUF

 

Olvasó, ha belevágsz, könyörögve kérünk, ne add föl a százhatvankettedik oldalig.

Nem baj, ha az elején nem érted, mi közük a részeknek egymáshoz vagy az egészhez. Nehogy magadat hibáztasd az értetlenségedért; a Végtelen tréfa úgy van megtervezve, hogy csak fokozatosan derüljön ki, mi közük az egyes történet-töredékeknek a többihez, és miért viselkednek a szereplők úgy, ahogy.

Lassan járj, tovább érsz. Aminek ki kell derülnie, kiderül.

A Tréfa nincs időrendben, a darabkái sokáig kiismerhetetlenül következnek egymásra. Ha nem fog meg rögtön, ennyit kérünk: valahogy juss el a százhatvankettedik oldalig.

Ha nagyon nem megy, ugorj.

Ha a végére érsz, visszatérsz majd az olvasatlan részekhez, és örülni fogsz, hogy hagytál magadnak egy kis ajándékot.

Ha a százhatvankettedik oldaltól sem kezdesz el valahogy furcsán intenzívebb részvétellel olvasni, mint megszoktad, semmi baj. Akkor egyszerűen ajándékozd el a könyvet.

Ha mostanában valahogy jó ideje sosincs időd olvasni, mert mindig van valami, pedig nagyon-nagyon szeretnél, és nem tudod, mi tudna újra úgy lekötni, hogy közben ne csak a munkád járjon a fejedben, ne riasszon el a Tréfa terjedelme, könnyen lehet, hogy pont erre vársz.

A Tréfa úgy működik, mint a pszichoanalitikus terápiák. Egymáshoz lazán, szinte álomlogikával kapcsolódó helyzetekből indul ki: először az aprólékosan kidolgozott felületeket mutatja, aztán lépésről lépésre, óvatosan hatol le főszereplők traumáihoz, kíméletesen fejti föl őket az elfojtás rétegei alól.

Ha tetszik, olvasd kis adagokban.

Mondjuk olvass el mindennap egy (öt-tíz oldalas) szövegrészt. A könyv végig ilyen változó, de belátható terjedelmű kis egységekből épül. Néha novellisztikusak, néha esszéisztikusak, néha párbeszédesek, néha újságcikkek (vagy inkább azok paródiái), néha igazi örkényi egypercesek.

Ha túljutsz az első százhatvankét oldalon, megígérjük, hogy látni fogod, miért nem igaz, hogy David Foster Wallace is csak egy agyas, virtuóz, betegesen túlművelt író, akinek az agyára ment Thomas Pynchon és az MTV.
Látni fogod, hogy minden ellenkező híreszteléssel ellentétben egyáltalán nem nehéz, olvashatatlan, öncélúan okoskodó, felvágósan posztmodernkedő, túl-intellektualizáltan viccelődő könyv a Végtelen tréfa.

Hogy éppen ellenkezőleg: David Foster Wallace éppen a lazán cinikus, posztmodern eljárások ellenében, Bret Easton Ellis coolkodó brutalitása, John Updike macsóskodása, Philip Roth gúnyolódása ellenében akart írni, olyan regényt, ami mer és képes is empátiáról, érzelmekről, kishitűségről, a vacak kis butaságainkról, a bevallhatatlan, intim kis mániáinkról beszélni; olyan regényt, ami, DFW szavaival, arról szól, hogy „what it is to be a fucking human being”, amiben mindenki, a legelesettebb, a legkilátástalanabb helyzetben lévő, legvisszataszítóbb emberi lény is kap „akvamarin szemeket”. Egyik kedvenc amerikai esszéistánk, John Jeremiah Sullivan írta: a Tréfa összes karakterét egyszer valamikor szemlátomást ripityára törte valami groteszk tragédia, aztán nagyon viccesen forrtak össze. A regény felénél sem jársz majd, és már érteni fogod, mire gondolt. Nincs olyan szereplő, aki valahol, talán a legváratlanabb pillanatban, ne kapná meg a saját pár mondatát vagy oldalát, olykor egész fejezetét, legyen a központi cselekmény szempontjából mégoly mellékes is: egyetlen olyan szereplő sincs, aki csak oda lenne vetve kidolgozatlanul, egy sincs, akiről ne tudnánk meg, mi törte ripityára, és hogyan forrt össze.

Csak olvasd kényelmesen, nem többet napi fél óránál, úgy egy hét, maximum tíz nap alatt eljutsz a százhatvankettedik oldalig.

Hova sietnél?

Csak olvasd, ahogy egy marihuána-függő tétlenül kattogva várja, hogy hozzák már a beígért cuccot (és majd örülj meg neki, amikor a háromszázadik oldal környékén, már az elvonón, de lényegesen jobb állapotban, viszontlátod); olvass egyoldalas villanásokat rémálmokról; vagy arról, milyen melankolikus dolog magányosan rejtőzködve tépni egy teniszakadémia föld alatti gépházában; olvass a tenisz filozófiájáról, arról, hogy mi köze a Georg Cantor-i végtelenekhez; egy iskolai kisesszét a modern, a posztmodern, és a poszt-posztmodern akcióhősről (ne ijedj meg, hogy azt mondjuk, „esszé”: legalább annyira az iskolai dolgozatok paródiája is – a Tréfa, bár nagyon okos könyv, kedvesen karikírozza az okoskodást [a sajátját is]); olvass arról, milyen érzés öngyilkossági kísérlet után válaszolgatni a túlságosan megértő orvos kérdéseire.

Olvasd végig ezeket az öt-tíz oldalas szakaszokat, napi egyet-egyet, aztán csak hagyd, hogy működjenek benned.

Működni fognak.

Mindegyik rész gondolatkísérlet. Esettanulmányok, példák az egész regényben működő logikára.

Az elején csak ismerkedj vele.

Szép lassan egész biztosan rájössz – nem kell rögtön; ráérsz –, hogy ennek a bizonyos logikának, az egyes részek szervezőelvének a lényege a nem-teljes rekurzivitás, vagyis hogy a rendszer, minden rendszer folyton önmagára zárul, mégsem képes egybeesni önmagával. Folyton csak közelítésben van, kényszeresen loopol. A tudat és az öntudat sosem érik utol egymást. Mindez világos lesz a számodra, amint meglátod, hogyan béklyózza meg a rekurzív logika az összes figurát: kábítószereseket, fiatal versenysportolókat, szórakoztatásfüggőket, árulást fontolgató québeci kerekesszékes terroristákat, a szüleik árnyékával viaskodó, megfelelési-kényszeres kamaszokat, huszonéveseket, félbetört karrierű felnőtteket.

Van, aki „füves gondolkodásnak” nevezi. James Incandenza, a teniszakadémia alapítója, emellett avantgárd filmrendező és optikus szerint ezzel a rekurzív modellel írható le a tenisz szépsége. Megint mások szerint ebben a logikában tanyázik a legsötétebb depresszió. Akárhogy is, a regény végére ki fog derülni a számodra az is – amikor majd rájössz, miért kell rögtön, miután a végére értél, újrakezdeni az olvasást, és elolvasni még egyszer azt az első, mondjuk, százhatvankét oldalt –, hogy ez a rekurzív logika működik a makrostruktúrában is.
De ismételjük: ezzel ráérsz. Nem kell sietned.

A főszereplők hátterét – hibáit, szamárságait, traumáit, félelemei és reményei eredetét – lépésről lépésre előrehaladva ismered meg. Vázlatokat képzelj, amik nem rögtön függnek össze. A száhatvankettedik oldalon még alig valamit, talán semmi érdemit sem fogsz tudni James, Avril, Orin, Mario vagy Hal Incandenzáról; Joelle van Dyne-ról vagy Don Gatelyről; Michael Pemulisról vagy Gerhardt Schtittről; Rémy Marathe-ról vagy Hugh Steeplyről.

Vagy csak egészen különös jellegzetességeket. Hogy melyikük nézi meg a zsebkendőt, miután belefújta az orrát. Hogy kik szokták előbb az egyik zoknit és cipőt, aztán a másik zoknit és cipőt fölhúzni, és hogy ez mit árul el róluk. Hogy melyikük tartja tokban a teniszütőjét, és hogy ez miért kínos/nem kínos. Hogy egyikük szeret csempézett terekben énekelni, másikuk fülsiketítő Wagnerre aludni, egy harmadik csak este tizenegy után hajlandó enni. Intim titkokról fogsz olvasni, végig a könyvben, amiknek a lélek óriási feneket kerít, pedig apróságok; és zavarodban elmosolyodsz majd, mert neked is ilyen kis titkaid vannak, és nem hiszed el, erről meg honnan tud a szöveg.

Nagyon sok intézményleírást fogsz olvasni. (Látni fogod, a Végtelen tréfában szinte mindenki intézményekben és intézetekben lakik.) A szöveg körkörösen közelít a leírt intézményekhez: előbb leírja az épületeket, amikben működnek (teniszakadémiát, rehabilitációs házat, kórházat, stúdiót); aztán leírja a napi beosztásukat, programpontról programpontra; összefoglalja az intézmény filozófiáját; elkezdi megtölteni emberekkel; megmutatja, mit csinálnak együtt, megmutatja, hogyan viselkednek egyedül; és eközben finoman átúszik az ott élők saját perspektívájába, váltogat közöttük, hogy így, belülről mutassa meg, milyen ott lenni, és hogy milyennek látják egymást és önmagukat az intézmények és intézetek lakói. (Fokozatosan ki fogod tanulni, hogy szinte sosincs „külső” leírás, vagyis szinte mindig valakinek a szemszögében vagyunk, akkor is, ha olyan, mintha a narrátor beszélne. Gondolhatod, hogy így sokkal bensőségesebben ábrázolható, milyen érzés teniszakadémián növendéknek, elvonón felépülő alkoholistának, terrorszervezetben árulónak, diszfunkciós családban kiskamasznak lenni.)

Látni fogod majd, hogy a legszebb részek éppen azok, amikor a megszokottról, az állandóról olvasol: amikor az intézményben épp nem történik semmi, csak a napi rutin, századszor, ötszázadszor, ezredszer ugyanúgy. A srácok megint az öltözőben vernyákolnak a kemény edzések miatt; megint vacsora előtti szabadfoglalkozás van az átmeneti otthonban; megint

„beköszönt a napnak az a napnyugta előtti része, amitől Gately (mint a legtöbb drogos) a legjobban szorong; ilyenkor mindig lecsapta a sisakrostélyt, és extra-gyilkosan nekiesett valakinek, hogy blokkolja (a szürkületi szorongást), vagy betolt egy QuoVadist vagy valami orális narkót, vagy csumára föltekerte Mr. Hoppszala-Hopszot, vagy az Ennet konyhájában ügybuzgott a hülye szakácssipkájában, vagy tett róla, hogy gyűlésen legyen, egész elöl, pórusközelben, csak hogy blokkolja ezt a szürkén derengő, késő délutáni szorongást, ami télen, a vizenyős téli fényben egy fokkal még rosszabb – pont mint a titkos pánik, ami mindig elfogja, ha mindenki más kimegy egy szobából…”

De aztán arra is rájössz, hogy a Végtelen tréfa – ha már tisztázta, hol vagyunk, kikről van szó, mik a játékszabályok – komplett krimi, akció és thriller-szálakat képes elrejteni a látszólagos mozdulatlanság mögé. A végtelen bevezetések szinte észrevétlenül csapnak át a legfeszültebb, csúcspont előtti csöndekbe.

Amikor a pillanat „kifeszülten lóg a levegőben”.

Arra gondolj, mikor Hamlet ott áll a térdeplő Claudius háta mögött, és azon tépelődik, lesújtson-e rá. A valóságban mindaz, amit abban a három perces monológban elmond, egy pillanat alatt átfutna az agyán. Wallace is úgy dolgozik, mint Shakespeare abban a jelenetben. (Apropó: fel fogsz figyelni a Hamlet-utalásokra, lesz belőlük jó pár; de allúzióként megidéződnek majd a Karamazov testvérek, David Lynch filmjei, Francis Bacon festményei, nem beszélve Munch Sikolyáról. Ha belegondolsz, ezek is kimerevített pillanatokra fókuszálnak: eltorzult arcokra, döntés vagy cselekvés előtti másodpercekre.)

Így képzeld el: akár teniszmeccsről olvasunk, akár utcai verekedésről, akár aranylövésről, akár a novemberi késődélutánok szürke derengéséről, a csúcspontokon, közvetlenül valaminek a bekövetkezése előtt – mielőtt lepattanna a labda, mielőtt a felek egymásnak rontanának, mielőtt az anyag a szervezetbe jutna –, DFW benyomja a STOP-gombot. Minden kimerevedik. És akkor körbepásztáz. Pillanatképeket mutat. A teniszlabda sárga szöszfelhője függeszkedik a levegőben szerva után. Valaki nagyon hülye fejet vág. Valaki ebben a pillanatban éppen fingott egyet. Ez volt az a pillanat, amikor az éjféli adás rádióhullámai átszelték Bostont és az éjszakai Charles folyót, és megérkeztek a rajongva hallgató Mario Incandenza picike rádióvevőjéhez.

Szeretnénk még beszélni egy kicsit arról, hogy mi volt a könyv tétje a kilencvenes évek közepén, eredeti megjelenésekor, Amerikában. Jobban mondva arról, hogy mi volt DFW célja a könyvvel.

A posztmodern stílus tetőzésekor DFW írt egy nagyesszét E Unibus Pluram címmel. Ez az esszé a mindent behálózó „spektákulumnak” (a globális szórakoztatóiparnak), közelebbről, a televíziózás elterjedésének a prózára gyakorolt hatásáról szól. (A Tréfában rengeteget tévéznek a szereplők, többen sorozatfüggők. Wallace egyébként az említett esszéjében megvallja, fiatalkorában napi hat-nyolc órákat tévézett.) Nagyon lerövidítve a gondolatmenetet, Wallace azt állítja, a posztmodern fő stílusjegyeit, a komolytalankodást, az ironizálást, az infantilizmust, a cinizmust, a politikai elköteleződések nevetségessé tételének kívánalmát – „csak semmi komolyat!”, „ez csak játék!” stb. – a tévé(nézés) erőszakolta rá a prózára. Wallace ezzel szemben úgy gondolta, a regény nem szórakoztatásra „való”, éppen ellenkezőleg: a szórakoztatás elleni ellenszerként is használható. Megrögzötten hitt benne, hogy a regény szereplőire irányítva a figyelmünket képesek leszünk meglátni az akvamarin szemeket a való életben is, a fikción túl; egész egyszerűen, a prózán trenírozott együttérzés segít kiszakadnunk a rekurzív logikákból, és nyitni a többi ember felé. Máshol is elmondtuk már, itt is elismételjük: ebben a nemes értelemben a Végtelen tréfa végtelenül didaktikus könyv. Számol vele, hogy senki sem kíváncsi erkölcsi prédikálásra arról, hogyan legyünk figyelmesebbek egymással és önmagunkkal. És azzal is, hogy mindenféle etikai útmutatást, a szolidaritásra való felszólítást, magát az empátiát is nevetségesnek, uncoolnak tartjuk. Hogy számol vele, egyfelől azt jelenti, hogy megpróbálja megmagyarázni, miért tartjuk nevetségesnek/uncoolnak az ilyesmit, másfelől pedig azt, hogy megpróbál kivezetni belőle.

De természetesen az olvasón múlik, nyitott-e a regény ilyen, hangsúlyozottan az irodalmiságon, az irodalmi értékeken túlmutató szándékaira. Van a könyvnek épp elég szorosan vett irodalmi értéke is – virtuóz hosszúmondatok, összetett, nonlineáris történetvezetés, eredeti párbeszédtechnika, szitkom-szintű komikus véna, komplex társadalomkép stb. –, hogy Wallace etikai felfogásától függetlenül olvassuk/értelmezzük a könyvet.(1)

Elfelejtettük mondani, hogy természetesen nyugodtan olvasd végig az első százhatvankét oldalt egy ültő helyedben, és kombinálj, fejts kódokat, csinálj ábrákat, kötögesd össze a szálakat te magad, aztán satírozd ki, kezdd újra. (Használhatsz netes segítségeket, a „wallace wikit”, az Infinite Summert: találsz szószedetet, annotációt, karakterleírásokat, rengeteg rajongói spekulációt, „megfejtést” a meg nem válaszolt kérdésekre, és fotókat a helyszínek bostoni eredetijéről, stb. Ja igen, a Tréfa számára Boston az, ami Joyce Ulyssesének Dublin.)

Ahogy haladsz, a szakaszok egyre hosszabbak lesznek, és egyre kevesebb kitérő ékelődik majd közéjük. Valószínűleg már nem lesz igényed rá, hogy letedd, ahogy egyre világosabb lesz a szálak közti kapcsolat. Persze ne gondold, hogy az ötszázadik., vagy a hétszázötvenedik, vagy a kilencszáznyolcvanadik oldalon nem fognak váratlanul újabb, néha befejezett, máskor a semmibe tartó szálak indulni. Ez egy ilyen könyv.

Nem muszáj tudnod, de eláruljuk, hogy a végére, az utolsó kétszáz oldalra már csak két váltakozó nézőpont marad. Elindulsz a műfaji és stiláris tűzijátéktól, és megérkezel két beckettien letisztult, kitartott szólamhoz.
Ha eljutsz az utolsó kétszáz oldalig, és végigolvasod, valószínűleg már egy ültő helyedben (ha odaérsz, meglátod), ezt az utolsó kétszáz oldalt, DFW ottani, tiszta prózája egész biztosan kimossa majd belőled az összes olyan híresztelést, amit az antireklámok beléd plántáltak: hogy ez egy „irodalmiaskodó”, olvashatatlan, túlírt és túlokoskodott könyv lenne. Rögtön érteni fogod, hogy aki ilyesmit híresztel, nem jutott el az utolsó kétszáz oldalig (de talán a százhatvankettedikig sem).

Ezen az utolsó kétszáz oldalon Wallace prózája, ez az empatikus, letisztult, okos próza hideglelős plasztikussággal lenyomatol egy kezdődő skizofréniát és egy halálközeli állapotot; ezek a szakaszok nemcsak az egész életmű csúcspontjai, de a kortárs prózában sem nagyon ismerünk hasonlóan megrázó szövegeket.

Ja, és ne kezeld külön a végejegyzeteket. Ha szereted a kirakósokat, a kedvenceid lesznek. Segítenek eligazodni a történetlabirintusban, igen. Néha csak viccel velük; ilyenkor se bosszankodj, amiért hátralapoztál, és nincs ott semmi relevánsnak tűnő. Jusson eszedbe: nem sietsz sehová. Látni fogod, hogy sokszor mintha ott, a végejegyzetekben komponálna a legszebben. A legtöbb egyetlen hosszúmondat: egy lélegzetvételnyi hadarás: adatok, történet-töredékek, titkok. Elindul valahonnan, mondjuk egy termékleírásból, és még azon a mondaton belül, három vagy huszonhárom sorral lejjebb megérkezik valami egészen váratlan eseményhez, múltbeli mozzanathoz, figurához. Komplett történetszálak futnak végig a végejegyzetekben.

Legyen két könyvjelződ.

Nincs mitől félned, jó lesz.

 A fordítók

(1) De ha érdekel Wallace implicit regényelméletének, az olvasásnak terapeutikus, empátiára nevelő funkciót tulajdonító felfogásának filozófiai háttere, ajánljuk Stanley Cavell és Martha C. Nussbaum témába vágó munkásságát. A Tréfában kulcsfontosságú gondolat, hogy a lelki zavar és a depresszió alapvetően a szolipszizmusra való hajlamra, vagyis az önmagára záródó, a többi ember és a külvilág létezését tagadó tudati beállítódásra utal, és hogy ebből pragmatikus kiutat jelent a kommunikáció, a „megosztás”, a kései Wittgensteinre megy vissza: Wallace-t ő is, akárcsak David Markson Wittgenstein’s Mistress című gyönyörű regénye, amelyhez a Tréfa munkálatainak megkezdésekor tartalmas, saját prózaírói nehézségeiről is valló előszót írt, végigkísérte egész pályáján.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/3. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1314386764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.