Olvass!

KönyvesBlog

Pamela Druckerman: Légy a legjobb verziója annak, ahány éves vagy

2018. december 01. .konyvesblog.

barabasi6l1a8940.jpg

Fotó: Németh Dániel

Mit tehet egy újságíróból lett író, akinek a gyereknevelésről szóló könyve hozta meg a világhírt? Ezen tűnődhetett a francia és amerikai anyákat összehasonlító Nem harap a spenót szerzője, Pamela Druckerman, amikor azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban szólítják madame-nak mademoiselle helyett új hazájában, Franciaországban, amire lecserélte Amerikát. Egyszer csak megvilágosodott: arról fog írni, hogy mit jelent ma negyvenes nőnek lenni akkor, amikor állítólag a negyven az új harminc. A Bonjour MadameKortalan nők kézikönyve egyszerre önironikus sziporkázás és kulturális antropológiai elmélkedés az öregedés jó és rossz oldaláról a Druckerman védjegyévé vált francia-amerikai tengelyen. A szerző nemrég Magyarországra látogatott a Bonjour Madame hazai megjelenése alkalmából, és mi is interjút készíthettünk vele, amit LibrAmore podcastunk legújabb adásában tudtok teljes egészében meghallgatni. 

Több országban is megjelent a Bonjour Madame, és ezekben a kultúrákban sokszor egészen mást jelent negyvenes nőnek lenni, más elvárásokat támasztanak a nők felé. Kaptál visszajelzéseket az olvasóidtól, hogy miként viszonyultak a könyvedhez és mennyire volt releváns számukra ‒ a saját kulturális kontextusukban ‒ mindaz, amiről a Bonjour Madame-ban írtál? 

A könyvemben arról az életkorról írok, amire az amerikaiak úgy szoktak utalni, hogy „amikor elkezded magad felnőttnek érezni”. Nemrég Milánóban jártam, és egy nő azt mondta nekem, hogy Olaszországban sokkal később kezded el magad felnőttnek érezni, talán a harmincas éveid végén vagy a negyvenes éveidben, mert az emberek ott tovább élnek együtt a szüleikkel. Itt, Magyarországon viszont az a benyomásom, hogy az emberek már a húszas, harmincas éveikben felnőttnek kezdik érezni magukat. Ez nagyban függ az adott ország gazdaságától és a kulturális elvárásoktól. Amerikában soha nem kell azt mondanod, hogy úgy érzed, felnőttél. Simán megúszod, ha olyan címet adsz a könyvednek, mint amit én adtam. (A könyv eredeti címe There Are No Grown-ups” vagyis Nincsenek felnőttek  ‒ a szerk.)  

Pamela Druckerman :Bonjour Madame - Kortalan nők kézikönyve

Fordította: Farkas Nóra, Libri Könyvkiadó, 2018, 360 oldal, 3999 HUF

 

A könyvben nagyon sok szó esik a családtagjaidról, a barátaidról. Hogyan szoktak reagálni az emberek, amikor rájönnek, hogy beleírtad őket a könyvedbe? Például a bolti eladók, vagy a volt pasik… 

Még várok a volt pasik visszajelzésére (nevet). Sokat írok a közvetlen családomról, a szüleimről, és az anyukám azért felzaklatta magát, amikor elolvasta a könyvet. De nagyon jó fej volt. Felolvasást tartottam Miamiban, ahol felnőttem, és egyszer csak felpattant a közönség soraiból, elmondta, hogy ő az anyám, aztán így folytatta: „Nagyon büszke vagyok Pamelára, szuper könyvet írt, de az első fejezetet nehogy elolvassátok!” 

Erről meg is akartalak kérdezni, mert a könyvben megemlíted, hogy anyukád nem szereti kibeszélni a dolgokat, szívesebben kerül bizonyos témákat. 

Igen, de arról se szeret beszélni, hogy mennyire nem szeret bizonyos dolgokról beszélni. Én viszont iszonyú hálás lennék, ha valaki fogná magát és írna egy olyan könyvet, ami az én pszichológiai elemzésemről szól. Apukámat egyébként nagyon megindította a könyv, még akkor is, ha nem mindig a legjobb fényben tűnik fel, vagyis őszintén ábrázolom őt, valósághűen. A könyvem semmilyen szempontból nem a szüleim ellen irányuló támadás volt, hanem valamiféle kísérlet arra, hogy megértsem saját magamat. Apukám viszont azt mondta, miután elolvasta a könyvet, hogy néhány dolog, a válását is beleértve, új értelmet nyert számára. 

barabasi6l1a8939.jpg

Eléggé szíven ütött a Bonjour Madame olvasásakor, amikor arról írtál, hogy milyen érzés volt szembesülnöd az amerikai barátaid sekélyességével és önzésével, amikor meglátogattak téged Párizsban. A férjed, aki angol, nem is értette, miért engedted be őket az életedbe. Látsz különbséget a között, ahogy az amerikaiak és a franciák tekintenek a barátságokra? 

Hú, gyorsan tisztázzuk, hogy azok nem közeli barátok voltak, hanem inkább haverok, akikkel sokszor együtt lógtam, amikor még Amerikában éltem. A franciák sokkal lassabban barátkoznak, alaposan meggondolják, hogy beengedjenek-e az életükbe. Sok időt szánnak arra, hogy megismerjenek, időbe telik, amíg elengedik magukat a társaságodban, és megbízzanak benned. Persze lehetnek kivételek, de alapvetően azt tapasztaltam, amióta Franciaországban élek, hogy a barátságoknál van egy hosszú próbaidő, és amikor végül szorosabbra fonódik a kapcsolat két ember között, ez a barátság sokkal szilárdabb és tartósabb, tele elvárásokkal és kötelezettségekkel, mint például Amerikában, mert ott azonnal megbízol a másikban, de ha később megtudsz róla valamit, ami nincs ínyedre, vagy a kapcsolatotok egyensúlya felborul, akkor könnyebben is szakítod meg vele a kapcsolatot. Amerikában nagyobb a kockázata annak, hogy egy barátságnak hirtelen csak úgy, egyik napról a másikra vége szakad. 

Ha az ember a negyvenes éveit tapossa, nyilvánvalóan sok iróniára és elfogadásra van szüksége. Milyen szerepet játszhat szerinted az önfejlesztés abban, hogy harmonikus folyamatként tekintsünk az öregedésre? 

Úgy gondolom, hogy az öregedéshez rengeteg iróniára és önreflexióra van szükség. Azt szokták mondani, hogy a humor az, amikor az embereket olyan szituációkba hozzuk, amelyekre nincsenek felkészülve, és hát ebből a szempontból az öregedés nagyon vicces, mert eddig mindig fiatal voltál, és most hirtelen máshogy nézel ki. Ez valamiféle sokk, de paradox módon az elfogadás az egyetlen módja annak, hogy ezt a sokkot feldolgozd. Tehát az, hogy olyan korúként élj, amennyi vagy. Élj a jelenben, fogadd el magad annyi idősnek, amennyi vagy. A franciák erre azt mondják, hogy légy a legjobb verziója annak, ahány éves vagy, ahelyett, hogy tettetnéd vagy vágynál az után az életkor után, ami már nem vagy, mert ez ahhoz fog vezetni, hogy egyáltalán nincs összhangban az, ahogy érzed magad, és ahogy kinézel. 

barabasi6l1a8936.jpg

Ha körbenézünk, azt látjuk, hogy az öregedés messze nem jelenti azt, hogy bölcsebbé is válnak az emberek. Milyen stratégiára van szükség ahhoz, hogy az öregedés bölcsességgel is járjon? 

Az egyik csodálatos dolog, ami akkor történik, amikor átlépjük a negyedik X-et ‒ és ezt pszichológiai kutatások is megerősítik ‒, hogy egyre kevésbé leszünk neurotikusak. Már nem megy állandóan ugyanaz a lemez a fejünkben, nem aggódunk örökösen azon, hogy mit gondolnak rólunk mások, vagy hogy elég jók vagyunk-e. Azt hiszem, hogy bár ez elmúlni soha nem fog, a negyvenes éveinkben lecsendesedik, és így sokkal több információt tudunk befogadni a világról és más emberekről, ami kulcsfontosságú abban, hogy boldognak és bölcsebbnek érezzük magunkat. Sokkal holisztikusabban látjuk az életünket, megértünk másokat úgy, ahogy korábban nem. Ez a bölcsességnek csak az egyik eleme, és nem is történik meg feltétlenül, de azért jó eséllyel igen, és így sokkal könnyebbé válik az életünk. Bár az az igazság, hogy a könyv írása engem inkább kiürített. Mintha még kevesebbet tudnék, mint amikor belevágtam. Igaz, hogy most leginkább azt érzem, óriási meglepetések már nem fognak érni, inkább mélyíteni fogom a megértését azoknak a dolgoknak, amiket már tudok. Másrészt viszont a világ is folyamatosan változik, a politikai környezet sem ugyanaz, mint amikor elkezdtem a könyvemen dolgozni. Annyira gyorsan változik minden, olyan hihetetlenül gyors a technológiai fejlődés, hogy szinte minden nap tanulok valami újat. 

A könyvben említést teszel arról a bizonyos édeshármasról, amivel jó néhány évvel ezelőtt megajándékoztad a férjedet a születésnapján, és ami voltaképpen az írói karriered is elindította. Megbántad valaha, hogy ez volt az a téma, amiről először írtál a saját nevedben, és amin keresztül rátaláltál az írói hangodra? Mert ez mégiscsak olyasmi, ami újra és újra szóba kerül, például most is. 

Nem volt más téma, amiről írhattam volna. Ha az ember ír, a legnagyobb mázli, ha olyan témára bukkan, amiről van személyes mondanivalója, mert higgyétek el, ez nem fordul elő gyakran. Éppen ezért soha nem is bántam meg, hogy erről írtam. Sőt, hálás vagyok a sorsnak, amiért felvállaltam, és hogy nem voltam túlságosan zavarban ahhoz, hogy megírjam a sztorit. A határán voltam annak, hogy zavarban legyek, mert tényleg nagyon személyes élmény volt, és korábban soha egyetlen cikkemben sem tárulkoztam így ki az olvasók előtt, de az írói karrierem szempontjából teljességgel felszabadítóan hatott. 

Szerző: Kakulya Móni és Orosz Anna

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr8914400164

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.