Olvass!

KönyvesBlog

Mécs Anna: A novelláimmal én is kipattintottam egy gyerekzárat

2018. december 08. KissOrsi

mecs_anna-1.jpg

Fotó: Valuska Gábor

„Mécs Anna lendületesen és izgalmasan ír nagyapáról, Tinder-kapcsolatról, rákról, szívásról, szexről vagy autóvezetésről. Egyéni hang, magabiztos sztiló a kötet 24 novellájában, ami a sok nézőponttól függetlenül Mécs Anna coming-of-age történetévé válik” – írtuk a Gyerekzárról, mellyel Mécs Anna 2018-ban elnyerte a legjobb első prózakötetesnek járó Margó-díjat. Mécs Anna a hétköznapokban kreatív szövegíróként, nem mellesleg pedig új kisregényén dolgozik. Mi nagycsaládról, hollandiai magányról és a külső visszajelzések fontosságáról beszélgettünk vele, közben pedig kiderült, mi az a közös halmaz, amelyben a matematika és az irodalom találkozik.

A gyerekzár általában arra szolgál, hogy megóvjuk a gyerekünket valamilyen sérüléstől, a te címadó novelládban viszont a hősnő, aki már nem igazán gyerek, mintha sokáig saját magát akarná megvédeni a világtól, közben pedig el is zárja magát attól, hogy igazán a részese legyen. Szerzőként mennyire kellett ezt a mentális védőburkot lehántani ahhoz, hogy a nyilvánosság elé tárd, ami téged igazán foglalkoztat?

Nagy munka volt, és tényleg olyan, mintha kipattintottam volna egy gyerekzárat azzal, hogy ezekkel a szövegekkel kiálltam a világ elé. Azért is volt nagy munka, mert a családomban sok a közéleti szereplő, amit a magam részéről extra korlátozásként éltem meg. Nem azért, mintha ők maguk korlátoznának, hanem pusztán az a tény, hogy ismert emberek, számomra megnehezíti az írást. Szerintem ahhoz kellett nagy adag bátorság, hogy kicsit elengedjem, hogy ki mit gondol, ebben pedig a fikció sokat segített. Ha mindezt publicisztikában kellett volna megírnom, akkor valószínűleg sokkal óvatosabb vagyok – vagy meg sem írom. Bezárultam volna, ami régebben az életben is jellemző volt rám, de felszabadító, ha van egy fantáziavilág, ahol az ember megmutatkozhat.

Mécs Anna: Gyerekzár

Scolar Kiadó, 2017, 144 oldal, 2490 HUF

 

Tudod konkrét eseményhez kötni azt a pillanatot, amikor ebből a fajta bezártságból szerzőként sikerült kitörnöd?

Fokozatos volt. Amikor először elmentem a Fiatal Írók Szövetségének táborába, akkor még nem nagyon írtam szépirodalmat, inkább újságcikkeket, de valami miatt mégiscsak úgy éreztem, hogy meg kell néznem magamnak. Arra emlékszem, hogy kaptunk egy feladatot, amire írtam ott egy szöveget. Miután felolvastam a műhelyen, ahol Bartis Attila volt a vendég, azt mondta, hogy még ha nem is tökéletes ez a szöveg, de ő elhitte. Ez volt tehát a kezdet, de mégsem kezdtem el igazán írni utána, kellettek még lökések. Aztán amikor jobban beindultam, mindig voltak kisebb mérföldkövek: az első ÉS-publikáció, vagy amikor az írótáborban pár év múlva odajött valaki, hogy ez a szöveg már jó, folytassam, vagy amikor megkeresett Elekes Dóra a Scolartól... Olyankor mindig azt éreztem, hogy szakmailag eggyel előrébb gördülök.

De akkor ezek szerint neked nagyon fontosak voltak a külső visszajelzések, részben azért is, hogy aztán ezek mindig egy kicsit előrevigyenek.

Igen, nekem kellenek ezek az „előredobott gumicsontok”, hogy valamiért tudjak szaladni. Ráadásul a szépírásban nehéz objektív mércét állítani, és nehéz kívülről nézni a saját alkotásomat, ezért nekem nagyon fontos, hogy a szakma vagy a befogadó mit gondol a szövegről.

A honlapodon is elérhető TEDx-videódban mesélsz arról, hogy Hollandiában kezdtél aztán több történetet írni. Ahhoz, hogy szabadon tudjál írni, földrajzilag is el kellett távolodnod?

Négy évvel ezelőtt töltöttem Amszterdamban egy egyetemi félévet. Abban az időben eléggé elakadtam: akkor főleg a matematika és a tudományos újságírás töltötte ki az életemet, de úgy éreztem, hogy már nem viszik úgy fel a pulzusomat, mint ahogy kellene. Ráadásul mindig halogattam a külföldi félévemet, aminek a személyes része az volt, hogy apukám már akkor is idős volt, és féltem, hogy túl értékesek ezek a hónapok ahhoz, hogy távol legyek tőle. Ez valahol egy irracionális dolog, hiszen nem pár hónapon múlik, de közben meg érthető is. Időközben rájöttem, hogy ez az én életem, és nem szabad ennyire másoktól függnöm. Ösztöndíjjal mentem Hollandiába, matekot tanultam, ami egyébként érdekelt, de megint azt éreztem, hogy nem az igazi, nem ilyen vagyok, amikor valami tényleg pörget.

Az ottlétem második hónapja elég nehezen telt, az első albérletet el kellett hagynom, nagyon nehezen találtam újat. Ahova végre beköltözhettem volna, onnan el kellett menekülnöm, mert kiderült, hogy egy lány át akart verni, és őt is már kilakoltatták abból a szobából, amit ki akart nekem adni, mert bontották a házat. Közben a tanszéken azt mondták, hogy már nem tudok bejárni, mert visszajön a szülési szabadságáról az a nő, akinek a helyén ülök. Sehol nem volt helyem. Úgy éreztem, hogy nem vagyok sehol, nem tartozom sehová, ami nagyon fontos élmény volt. Közben persze szempont volt az is, hogy ne szaladjak haza, ne hívjam a szüleimet. Pénzem sem volt, de úgy döntöttem, hogy legyek inkább egy kicsit csóró, és próbáljak meg egy euróért ebédelni, minthogy pénzt kérjek otthonról. Itthon mindezt nem tudtam volna megtapasztalni, hiszen nagyon erős a családi-baráti védőháló, ami megvéd, és nagyon gazdagítja a napjaimat, de közben valahol korlátoz is. Szóval, akkor csak arra vágytam, hogy szabadon legyek, és kicsit kiszellőztessem az életemet.

mecs_anna-2.jpg

És ebbe az állapotba hogyan csatlakozott be az írás?

Az első hollandiai albérletemben nem volt internet. Egy olyan lakást képzelj el, ahol a zuhanyzó az előszobában volt, és ha behúztad a függönyt, talán nem láttak be. Ott még főzni sem tudtam, mert a gázpalack is kifogyott. Esténként tök egyedül voltam, nem tudtam elmenni sehová, mert pénzem sem volt. Valahogy így kezdődött: ahhoz, hogy írni kezdjek, kellett ez a vákuum, ez a kényszerhelyzet is, hogy ne tudjam lekötni magam mással. Meg persze kellett valamiféle magányosság, hiszen itthon szerencsére nagyon sokan vesznek körül, emiatt viszont az ember nehezen tud egy izolált helyzetet létrehozni.

Érdekes, hogy azt mondod, hogy abban az időszakban sehol sem volt helyed, mert a novelláidat olvasva is volt egy olyan érzésem, hogy a szereplőid, még ha közeli kapcsolatban is vannak egymással, gyakran mintha idegenek lennének egymásnak. Vagy mintha kicsit elbeszélnének egymás mellett, sőt, mintha nem is azonos nyelven beszélnének. Ez az idegenségérzet ebből a személyes tapasztalásból fakad vagy szerinted inkább kortünet?

Mind a kettő. A magja belőlem jön, például amikor azt érzem, hogy nem bírom átadni, ami bennem zajlik, és nem bírok a másikhoz sem kapcsolódni. Van egy alapvető kívülállóság bennem, szinte már az identitásom része, ami persze mindig kicsit idegenné tesz ott, ahol vagyok. De nyilván érzem a környezetemben is, amikor emberek teljesen más regiszterben beszélnek, és a kettő nem találkozik egymással.

Ugyanez elmondható a novellákban megjelenő családokról is: miközben te magad egy nagycsaládból jössz, ezekben a történetekben kimondottan csonka családokról írsz, vagy olyan családokról, melyekben, ha él is mindkét szülő, de az egyik valahogy soha nincs igazán jelen a főhős életében, nem tudnak kapcsolódni egymáshoz, ez pedig szintén csak erősíti az idegenségérzetet.

Ez tényleg meglepő lehet, hiszen az én életemre ez egyáltalán nem jellemző, mégis úgy érzem, hogy ezekben tudok megmutatni határhelyzeteket, amiket jól funkcionáló családokon keresztül eggyel nehezebb. Persze egy nagy, szerető családban is ugyanúgy lehet az ember néha nagyon egyedül. Én is olyan típus voltam, akinél többször úgy tűnt, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, miközben alapjaimban nem voltam igazán jól. Csak hát, amikor örülsz, mert marha szerencsés vagy a családoddal, akkor nehezen tudod megmutatni, hogy ezzel együtt éppen nagyon nem találod a helyed, és el is várod magadtól, hogy úgy tűnj, mint aki köszöni, jól van.

Biztosan sokszor megkaptad már, hogy a matek- és a magyar szak eléggé szokatlan párosítás, viszont a magyar irodalomban azért láttunk példákat arra, hogy ez a két terület nagyon is jól tud együtt működni egymással. A te esetedben hogy volt: nem tudtál választani a kettő közül vagy nem is akartál?

Nem akartam. A gimi vége felé elég jól mentek a matekversenyek, és nagyon élveztem is. Emlékszem, hogy a karácsonyi szünetben alig vártam, hogy végre megkapjuk a versenyfeladatokat, és azokon gondolkozhassak. Ilyen szempontból szerintem hasonló a matek meg az írás, hiszen mind a kettő a kreatív problémamegoldásra épül. Amikor felvételizni kellett az egyetemre, akkor az volt bennem, hogy jó lenne a matekot nem elveszíteni, de azt nem láttam, hogy mit kezdhetnék majd vele. Mindenesetre oda jelentkeztem első helyre: a matek volt a főszakom, és mellé választottam a magyart.

Valahol olvastam, hogy A számok titkos élete volt a szakdolgozatod címe, ami már önmagában egy regénycím. Írásban mennyire tudod a matematikai tudást alkalmazni?

Az elején, amikor elkezdtem írni, volt egy olyan gondolatom, hogy ki kéne használni, hogy egyszerre vagyok matekos és magyaros. Akkor az motoszkált bennem, hogy a sok fiatal író között vajon mitől leszek én különleges, és hát adta magát a matek. Elterveztem egy matematikai szójegyzékszerűséget, aminek csak egy-két szövege született meg, az egyik volt a Függvények című írás, amivel először bekerültem az ÉS-be. De aztán arra jutottam, hogy nem szabad mindegyikbe beleerőltetni, bíznom kell magamban annyira, hogy elhiggyem, nem csak a matek miatt leszek érdekes. Ezzel együtt a matematika megtermékenyítően hat az írásra: ha olvastam egy olyan matekos vagy természettudományos elméletet, amiről azt éreztem, hogy megmozgat, akkor az általában bekerült. Szerintem a matematika nagyon jó táptalaja a metaforáknak, például a Banach, Tarski, meg én című novellámnak is egy matematikai elmélet adja a magját, ami arról szól, hogy egy gömb megkettőzhető – persze csak elméletben. Ezekben a matekos tételekben az a csodálatos, hogy egyszerre nagyon filozofikusak és technikaiak is, de valamiféle elvont technikalitás ez, és sokszor nagyon távol állnak a pragmatikus gondolkodástól. Szerintem amúgy a fikció és a matek is tud nagyon absztrakt lenni. És ilyenkor könnyű elszakadni a hétköznapoktól, amit imádok, mert alapvetően nem vagyok egy nagyon gyakorlatias típus, inkább elvontabb vagyok, annak ellenére, hogy jól meg tudom állni a helyem különböző helyzetekben.

Én meg azt hittem, hogy aki matekos, az mindig nagyon racionális…

Valami fura módon racionális, mindig azzal kezdve, hogy „tételezzük fel, hogy…”, és utána jön valami a világtól teljesen elrugaszkodott feltevés. Az elméleti matematika szerintem egy művészet, egy absztrakció, amikor egy nagyon elvont dolog nagyon elvonatkoztatott aspektusáról mondasz egy még elvontabb izét. És egy picit az irodalom is ilyen.

Azt tudni lehet rólad, hogy édesapád politikus, édesanyád dramaturg, és a tágabb családodban is sok az alkotó-kreatív ember. Nálatok otthon milyen volt a könyvekhez, az irodalomhoz való viszony?

Rengeteg könyv között nőttem fel. Egy időben mindig azt mondogattuk, hogy jó, most már ne vegyünk több könyvet, de aztán mégis mindenki hozta haza a köteteket. Ez egyrészt nagyon jó, másrészt viszont meg kellett tanulnom, hogy ne frusztráljon az a rengeteg kötet, annyit ugyanis képtelenség elolvasni. Mostanra jutottam el oda, hogy elengedjem, és ne görcsöljek azon, hogy nekem mindent tudnom kellene például ’56-ról vagy a színháztörténetről, hanem azt olvassam, ami tényleg érdekel, és ne szolgáljam ki a külvilág vélt elvárásait.

mecs_anna-3.jpg

Az előzetes könyvesblogos interjúban beszéltél arról, hogy édesanyád az első olvasód. Az írással kapcsolatban adott valaha bármilyen tanácsot, vagy ez egy olyan terület, ahol teljesen elengedte a kezed, és hagyta, hogy a magad útját járd?

Tök jól kezeli, rám hagyja teljesen. Ha elküldöm neki a szövegemet, akkor annak nagyon örül, és ha úgy érzi, akkor ad egy-két visszajelzést. De néha már csak azért is jó elküldeni neki, mert akkor azzal én is lezárom a történetet, és nem kattogok tovább rajta.

A TEDx-videódban eléggé megkapó volt, amikor arról beszéltél, hogy gyerekként egyszer csak felismerted, hogy az átlaghoz képest a te életed igenis jobban a nyilvánosság előtt zajlik, és ezt muszáj elfogadni. Vissza tudsz emlékezni, hogy ez pontosan hogyan történt?

A videóban is említett énekóra előtt eléggé szétválasztódott bennem, hogy egyrészt iskolába járok, mint mindenki más, másrészt meg ott vannak azok az alkalmak, amikor bemegyünk apával a Parlamentbe, vagy koszorúzásra megyünk az aktuális főméltóságok társaságában. Ez a két világ viszont nem találkozott feltétlenül. Ezen a bizonyos énekórán került először kapcsolatba, amikor Marika néni azt mondta, hogy Kodály Zoltánnak köszönhetjük, hogy én most a teremben ülök. Akkor fonódott össze valahogy a tananyag azzal, hogy apa '56-ban végül Kodály közbenjárásának köszönhetően megmenekülhetett, és akkor vált világossá, hogy ez nem csupán egy családi legenda, hanem az ország nyilvános történelmének egy epizódja.

Ezzel kapcsolatban nekem mindig az volt a nehézség, hogy saját magam miatt ismerjenek el. Az tényleg nem az én érdemem, amit például apukám csinált, még ha hatással is van az én életemre. Nem akartam, hogy miatta szeressenek vagy ne szeressenek, és a mai napig figyelek arra, hogy a saját teljesítményem miatt kapjak elismerést.

Kamaszként a humor segített feloldani az ezzel kapcsolatos feszültséget bennem. Kifejlesztettem egy karikírozó megoldást, és otthon a szüleimet mindig parodizáltam, ami működött, mert érezték benne a szeretetet, de közben a szurkálódással elvettem a helyzetem pátoszosságát.

Jó, hogy ezt mondod, mert miközben olvastam a novelláidat, azért időről időre belém hasított, hogy ezekben a történetekben van egy nagy adag groteszk is. Mennyire vonzódsz ehhez a műfajhoz?

Eléggé. A hétköznapokon is szeretek belemenni egészen abszurd gondolatkísérletekbe. Nagyon szórakoztatnak. Egy nehéz helyzetet is segít feloldani, ha az ember humorral közelít felé.

Mécs Anna kapta a Margó-díjat 2018-ban!

Fotó: Nagy Marci / Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásár 2018 október 18-án a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál kapcsolódó programjaként megvalósuló Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron negyedik alkalommal adták át a Margó-díjat a legjobb első prózakötet szerzőjének, Mécs Annának.

A Gyerekzár novellái kivétel nélkül E/1-ben íródtak. A 24 történetben 24 nagyon különböző én szólal meg – a te értelmezésedben mi az, ami összeköti ezt a 24 hangot és történetet?

Mindegyik egy női megszólaló, 15 és 35 éves kor között, ami azt is jelenti, hogy kicsit lefelé és felfelé is toltam a saját koromon. Közös lehet bennük az, ahogyan a külvilághoz kapcsolódnak: miközben sokszor arra reflektálnak, ami kívülről rájuk zúdul, van bennük valamiféle passzivitás. Tematikailag van, ahol a női-férfi, van ahol a családi kapocs az erős. Aztán persze ki lehet még emelni az identitáskeresést, vagy azt, ahogy az elmúlás kérdésével dolgoznak a szereplők. A saját kapunyitási pánikomban is nehéz élmény volt, amikor azt láttam, hogy valaki kezd búcsút venni az élettől, miközben én még nem is tudom, hogy ki vagyok.

Számodra mennyire volt magától értetődő, hogy a történeteidhez a novella műfaját választottad?

Sok kis történet volt bennem, melyek gyakran úgy indultak, hogy volt egy fura felfedezés, vagy egy izgalmas érzet, amit meg akartam mutatni, és aköré épült egy történet. Tehát volt egy lírai mag, és én azt novellányivá növesztettem. Ez persze hozott magával egy tömörséget, ami néha nehézzé teszi a szövegeket. Most egy hosszabb írással, egy kisregénnyel próbálkozom. De itt is érzem magamon, hogy ha jön egy olyan mondat, ami igazából felesleges vagy nem mond semmit, rögtön kihúzom. Ebben van egy kis matekos vonás, hiszen ott is szempont, hogy csak az legyen benne, ami szükséges és elégséges, se nem több, se nem kevesebb.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7614453932

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.