Olvass!

KönyvesBlog

Krusovszky: Muszáj beszélni, mert különben nem történik semmi

2018. december 13. valuska

_vg31448.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Az idei év letehetetlen regényének neveztük az Akik nem leszünk sosemet, ami egy harmincas online újságíró, Lente Bálint felnövéstörténeteként indul, de végül egy sokkal összetettebb történetben végződik. Az 1956 és 2017 között játszódó könyvben szó esik 1956-ról, egy Hajdúvágás nevű kisvárosról, a menekülésről, de még egy tüdőgondozó világát is megismerjük. A kisváros elhagyásáról, a nyomasztó magyar közéletről, 1956 emlékezetéről és a vastüdőkről is beszélgettünk Krusovszky Dénessel, aki írt már verses- és novelláskötetet, ez pedig az első regénye.

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Magvető Könyvkiadó, 2018, 544 oldal, 3999 HUF

 

Az amerikai nagyregényről sokat beszélnek és vitatkoznak, de az jellemző rá, hogy nemcsak terjedelmében, de témájában, nézőpontjában és problémafelvetéseiben is igyekszik egy korszakot vagy társadalmi közeget megragadni. Az Akik nem leszünk sosem egyfajta magyar nagyregény. Mit jelent ez a címke számodra?

Írtam egy kritikát a Műútban Nathan Hill Nix című regényéről, és ehhez elkezdtem olvasgatni az amerikai nagyregényről, és elég vicces anyagokat találtam. A fogalom a huszadik század elején alakult ki, John William DeForest író és kritikus írta le először, hogy minek kéne lennie az amerikai nagyregénynek, és persze a legfontosabb az volt, hogy legyen specifikusan amerikai. Vagyis az amerikai nagyregény az angol irodalmi dominanciáról való leválásnak és az amerikai irodalom nagykorúságának valamilyen következménye volt.

Korábban mintha a magyar irodalomban is lett volna valami hasonló nagyregény-ínség. Emlékszem Spiró György az egyetemi novellaírás szemináriumon beszélt arról, hogy vajon miért nincsenek nagy magyar regények, amik alatt beszakad az asztal. Pedig hát már ott volt a saját, 1981-ben megjelent Ikszek című regénye,  Esterházy vagy Nádas könyveiről nem is szólva, vagy korábbról Ottlik Iskola a határonja vagy Déry regényei is idetartoznak, gondolom. Mintha ez inkább valamiféle mentális kérdés lenne – elsősorban (de nem csak, ezt az amerikai példa is mutatja) az úgynevezett kis irodalmakban.   

A generáció, ami már nem leszünk sosem

Lente Bálint egy pusztulásnak ítélt, elhagyatott vidéki tüdőgondozóban vasrúddal veri szét a bútorokat a haverjaival, és bár ez a jelenet az Akik már nem leszünk sosem című regény első harmadában olvasható, én az ütések számából és a szövegből feltörő - és így átélhető - dühből éreztem, hogy fontos...

Gimis koromban meg kellett tanulnom, mi a vers, a félhosszú vers, a hosszúvers, de ezeknél nagyon szigorúan megvolt, hogy hány sortól számít hosszúversnek valami. Szerintem a regénynél ez bonyolultabb. Valószínűleg egy nagyregény Magyarországon olyasmi kellene hogy legyen, ami ehhez az amerikai koncepcióhoz hasonlít, vagyis magyar tematikát jár körbe, de fontos, hogy milyen struktúrában oldja meg. Nekem például az egyik nagy kedvencem Ottliktól a Hajnali háztetők, amiről mindig azt éreztem, hogy az egy nagyregény, miközben igazából csak 150 oldal. Ottliknál valahogyan az időkezelés és a figurák életének elbeszélése ad nagyregény-hangulatot. A Hajnali háztetőkben úgy telik az idő, és a szereplők viszonyai is úgy alakulnak, mintha egy tágas regénytérben valósulna meg mindez. Az időkezelés engem is nagyon izgatott, azt akartam, hogy a szereplők öregedjenek valamennyit, változzanak a viszonyaik. A regény ne egy történetmag köré épüljön, hanem a különböző szálak egymáshoz képest mozduljanak el.

Azt hiszem végül is, hogy az idő- és figurakezelés számít, illetve az, hogy nem egy történetmag köré épül a teljes cselekmény; valahogy ez a három dolog lenne az, amiből én elindulnék, ha azt akarnám felfejteni, hogy egy kortárs magyar nagyregény milyen lehet. De hát nyilván akkor eszembe jut a Harmonia caelestis, ami nem egészen ilyen, mégis nagyregény, szóval ezek a kategóriák is bizonyos határral működnek csak.

_vg31340.jpg

A regényed ideje 1956-2017 között játszódik. Főleg a mában, a tüdőgondozós jelenet a nyolcvanas évek végén, de mindkét idősík kapcsolódik 1956-hoz. A regény képzelt térképén Amerika, Budapest, Hajdúvágás kap komolyabb szerepet. Hogy kezdted felépíteni a szerkezetet?

Kezdetben volt három történetszál előttem, és az volt a meggyőződésem, hogy ezek valahol egy irányba mutatnak, összekapcsolódnak, és igazából azon kellett dolgoznom, hogy feltérképezzem, milyen kapcsolódási pontok lehetnek ezek között a szálak között. Ez egyfajta nyomozói munka volt, ha tetszik, hiszen először is azt kutattam jó ideig, hogy miért vagyok meggyőződve róla, hogy ezek egyáltalán összefüggenek. Az 1956-os történettel mindenképp kezdenem kellett valamit, és az hamar világossá vált, hogy nem dokumentarista módon szeretném megközelíteni, mert az egészből az izgat kifejezetten, hogy mi az utóélete.

Ha ezt külön megírtam volna, az egy más típusú regény lett volna. Závada Pál az Egy piaci napban, és bizonyos szempontból a Zoltán Gábor-könyvek is egy-egy történelmi kataklizmára fókuszálnak, engem viszont jobban érdekelt, hogy egy ilyen történet a mai hétköznapokba hogyan szivárog át (vagy nem szivárog át) és milyen hatással van az utókorra. Tehát konkrétan az a helyzet izgatott, amiben én voltam. Találok egy történetet, ami bizonyos szempontból nem az én életem része, mégis azt érzem, hogy van valami közöm hozzá. Talán mert azon a helyen nőttem fel, ahol ezek a dolgok megtörténtek, és nem tudtam róla, nem mesélték el, ez a nemtudás pedig, amint lelepleződött, az enyém lett egycsapásra, és úgy gondoltam, kezdenem kell vele valamit.

Krusovszky Dénes: Az elbizonytalanodás és az önmagunkra találás körforgása

Fotó: Németh Dániel Az is az életünk része, ami nem történt meg velünk, csak megtörténhetett volna - vallja Krusovszky Dénes, aki első regényét az idősíkokkal való játékra építette. Az Akik már nem leszünk sosem egy több generáción és országhatáron átívelő történet, amely egyszerre szól a végzet elől menekülésről és a sors iránti sóvárgásról.

Az írói ambícióm jelentős része arról szólt, hogy ez egy mai regény legyen. Azt szerettem volna megoldani, hogy a múltbeli szál ellenére ez a könyv igazából a máról szóljon. És ebből a szempontból izgatott elsősorban, valamifajta kísérleti jelleggel, hogy hogyan lehet egy kortárs történetet vagy közeget úgy ábrázolni egy elbeszélői térben, hogy annak legyen egyfajta nagyregényszerűsége. Tehát nyíljon ki egy kicsit, szivárogjanak a történetszálak egymásba és ezek a rétegek úgy kerüljenek egymás fölé, mint valami elborult kártyavár, amiben ugyanakkor ott van a teljes pakli. Tehát, hogy arról beszéljen végső soron, akár a múltról, akár a jelenről van épp szó, hogy mi az, amiben élünk, mi az, amiben a regény szereplői élnek.

A regény egyik nagy fejezete egy esküvőt mesél el, miközben rengeteg múltbeli eseményt is elmond. Nem tartottál tőle, hogy ez az elbeszélői és időkezelési rendszer saját határait feszíti szét?

Azt hiszem, jobban érdekelt a játék az elbeszélői idővel, sem hogy kihagytam volna egy ilyen lehetőséget. Vannak a regény idejében ugrások és hiátusok, előre- és visszautalások, lassabb fejezetek, amik több napról szólnak, és akkor úgy gondoltam, legyen olyan része is, ahol egy pillanatra megakad az idő, mint egy magnószalag. Ha már a könyvben fontos szerepe van a magnókazettának, akkor legyenek benne megakadások, amikor hirtelen összetorlódik az elbeszélés. Mint amikor az autópályán valaki egy pillanatra befékez és az egész sor hosszú időre föltorlódik mögötte. Az esküvőt valahol egy ilyen fejezetként képzeltem el. Mondjuk regénypoétikailag izgatott, hogy ugyanolyan terjedelemben írjak meg egyetlen éjszakát, mint egy hosszabb időt elbeszélő eseménysort, és azt nézzem meg, hogy ebből a torlódásból mi következik végül.

_vg31347.jpg

Az Akik már nem leszünk sosem Hajdúvágáson játszódik, egy elképzelt kisvárosban, ami megfeleltethető Hajdúnánásnak, ahonnan származol. Bemutatnád nekünk a te Hajdúnánásodat? Ahogy a főszereplőd, úgy te is eltávolodtál ettől a helytől.

A főszereplő Lente Bálint még közelebb is van hozzá valamilyen szempontból, mint én. Legalábbis elment egy eseményre, ahol olyan emberek voltak, akikkel ő a kamaszkorát töltötte, szóba tudott elegyedni velük, ez velem nem nagyon fordult elő. Van egy tipikus helyzet, ami, gondolom, minden kisvárosban hasonló módon zajlik, hogy 18 éves korukban egyszer csak eltűnnek az emberek. A nagy részük legalábbis eltűnik, ahogy én is eltűntem, és az addigi társaságok menthetetlenül szétszóródnak. Persze hallok olyanokról, akik összejárnak, legalább egy-egy érettségi találkozóra, de a miénk, az úgy tűnik, nem ilyen volt, és én még kevésbé voltam ilyen, gyakorlatilag teljesen megszakadt a kapcsolatom a várossal. És hogy ez ilyen magától értetődően alakult az életemben, engem is meglepett, mondhatom, egy kijózanító önismereti tréninggel ért fel.

A regény írása közben tehát arra is kíváncsi voltam, hogy bennem hogyan él ez a dolog, én milyen módon emlékszem és mire emlékszem. Miközben a túlzott önéletrajziságtól igyekeztem távolságot tartani, ez a viszony mégis nagyon érdekelt a személyes oldaláról is. Azt hiszem, volt egy prekoncepcióm, mégpedig az, hogy keserűbb vagy csalódottabb vagyok Hajdúnánással kapcsolatban. Persze problematikusnak látok sok mindent, mondjuk, hogy milyen felemás a város hozzáállása a saját történelmi emlékezetéhez, és ez hogyan nyomja rá a bélyegét az önképére. Ugyanakkor azt is észre kellett vennem, hogy ezek a dolgok a személyes kötődést csak részben írják felül, és amikor ezt megértettem, már az a kérdés kezdett izgatni, hogy miért is. Hogy az eltávolodás mélyén miféle hibrid érzelmek kavarognak.

Lente Bálint történetén keresztül szerettem volna ránézni kicsit közelebbről arra, hogyan lehet hátrahagyni egy olyan teret, amivel korábban bizonyosfajta azonosságtudatban léteztünk. Praktikusan nem nehéz valahonnan elmenni, de pszichésen vagy elméleti szinten mégiscsak motoszkál az emberben, hogy mi ez az egész. Érdekes volt, hogy miközben a könyvnek a Hajdúnánáson játszódó fejezeteit írtam, azt vettem észre, hogy sokkal megengedőbb vagyok, mint amilyennek gondoltam magam. Emlékszem, hogy amikor az ismerőseimnek először meséltem, hogy erről írok, egyszer csak azt mondtam viccesen, hogy most majd leszámolok azzal a gyerekkori várossal, amiben felnőttem. Aztán mégsem leszámolás lett a vége talán, vagy csak kisebb részben, nagyobbrészt inkább egy higgadtabb áttekintés.

Ez egy Magyarországra nagyon jellemző dráma. A főszereplőd, Bálint szinte melankolikus nézőpontból közelít gyerekkora helyszínére, ahonnan mindenki elment, és nem a nagy célok miatt, hanem a lehetőségek hiánya miatt.

Nekem szerencsém volt, egyből a gimnázium után felvettek egyetemre, de azért volt egy-két évfolyamtársam, akiket nem vettek föl, és akiknek még egy évet le kellett ott húzniuk, ami iszonyú vereségnek tűnt; emlékszem, hogy nagyon sajnáltuk őket. Ők is magukat. Amikor hazajárogattam Hajdúnánásra, találkoztam ezekkel a barátaimmal, akik kudarctörténetként élték ezt meg, majd amikor felvették őket, azt abszolút megszabadulásként. Gondolom, a legpokolibb az lehetett nekik, hogy mindenki más elment. Nemcsak az van, hogy ott maradsz egy közegben, ahonnan igazából elvágytál volna, hanem hogy közben a közeg, amiben szocializálódtál, az elmegy tőled. Ez a fiatalok szempontja, de a városé más, és az strukturálisan rosszul működik, mert ezek a városok nem tudják kihasználni, hogy ezek fiatalok valahol mégis oda kötődnek. Olyan, mintha el is lenne engedve a kezük. Nyugat-Európában azt éreztem és érzem ma is sokszor, hogy ezek a kis városok kiegyensúlyozottabban működnek, nem muszáj onnan menekülni, viszont érdemes elmenni valamelyik nagyvárosba egy jobb egyetemre, és ehhez nem kell megszakítani minden kapcsolatot vele. Magyarországon mintha se a hasonló városoknak, se az onnan kilépő fiataloknak nem lenne hatalmas igénye arra, hogy élő kapcsolatban maradjanak egymással. Ezeknek a városoknak nálunk azért is van fura hangulata, mert folyamatos veszteségtermelésben vannak, hiszen akik felnőnek, azok óhatatlanul elmennek. A város nem használja ki, hogy egy csomó fiatal onnan ment továbbtanulni, ahogy a fiatalok sem kíváncsiak arra, mi történik utánuk.

Attól tartok, ez valahol a polgárosodás hiányával függhet össze. Ha ezek a városok egy picit felszabadultabban, ügyesebben és termékenyebben tudnák ezeket a helyzeteket kezelni, akkor valószínűleg sokkal több sikerélménye lehetne azoknak is, akik onnan elmennek, meg azoknak is, akik visszamennek, vagy egyáltalán annak a közegnek, ami utánuk marad. Ez most egy elég vad párhuzam, de sokszor azt érzem, hogy ezek a generációk úgy mennek el, hogy igazából nem sok emlékezetük marad a helyi közegben, mert a helyi közeg mindig azokra fókuszál, akik ott vannak. A fiatalok egy ilyen városban a 0-18 éves korosztályt jelentik, eleve nagyon kevés a huszonéves. Egy picit ahhoz hasonló ez – de ez túlzás, csak óvatosan mondom –, mint amikor mondjuk a regény 1956-os szálában a város emlékezetéből eltűnik a zsidó közösség, pedig 100 éven keresztül a városhoz tartoztak ők is, aztán mintha nem is léteztek volna. Morbid, de arról van emléktábla, hogy elhurcolták őket, arra azonban nem emlékeztet semmi, hogy ők ott egyébként addig hogyan is éltek. Nyilván teljesen más a két szituáció, de az tény, hogy az emlékezetstruktúra ezekben a kisvárosokban meglehetősen szűk keretek között működik.

_vg31361.jpg

Bálint rátalál a tüdőgondozóban egy kazettára, ami beindít egy izgalmas 56-os történetet, egyfajta nyomozást. Te hogy találtál rá erre a sztorira?

Két lépcsőfoka volt. Egy pesti beszélgetés során esett le a tantusz, hogy amúgy annak a városnak, ahol felnőttem, van zsidó múltja is. De itt nem is a zsidón van a hangsúly, hanem azon, hogy a múltnak van egy szelete, ami nincsen benne már az emlékezetben, nincs helye a város mentális horizontján. Egy egyetemi évfolyamtársam mesélte, aki előtte egy zsidó középiskolában tanult, hogy többször is járt gimnazistaként Hajdúnánáson egy rabbi sírjánál. Világos volt, hogy itt valami olyasmiről van szó, amiről én addigi életem tizennyolc évében, amit az adott helyen töltöttem, egy szót sem tudtam. Amikor bevezették 1998-ban a kötelező holokauszt-megemlékezést a gimnáziumokban, akkor Auschwitzról beszéltünk, fel sem igen merült, hogy Hajdúnánáson volt gettó. Nagyon fura ez a szelektív emlékezet. Az ottani zsidó közösség nagyon aktív volt, orvosok, tanárok, iparosok is voltak közöttük, és ahogy elkezdtem a témának utánaolvasni, hamarosan megtaláltam Völgyesi Zoltán könyvét, ami azonban nem 1944-ről, hanem 1956-ról szól. Az, hogy az 56-os forradalom az „én városomban” tulajdonképpen pogrom volt, megint csak egy olyan dolog volt, amiről nem hallottam addig. Pedig a történészek addigra már alaposan feltárták az eseményeket, mégsem esett szó róla a gyerekkoromban. A mai napig nincs a városban élénk emlékezete ennek. A zsinagóga helyén egy nagy élelmiszerüzlet áll, illetve van egy nem túl régi emléktábla az 1944-ben elhurcolt hajdúnánási zsidók emlékére. Ám arra semmi nem utal, hogy a hajdúnánási zsidó közösség jelentős része hazajött a táborokból, megpróbálták folytatni az életüket, és épp az 56-os forradalom alakult úgy helyben a számukra, hogy végül mind egy szálig elmenekültek.

Az egyik fejezet egy tüdőgondozóban játszódik a nyolcvanas évek végén. Az intézmény egy zárt társadalom, amiben mindenki nehezen lélegzik, ahogy metaforikusan így éltek a szocialista rezsimben. Nem tudnak mozogni, mindig megfigyelik őket. Aszalós egy vastüdőben él, próbálja elmondani a saját 56-os történetét. Fojtogató a légkör kint is, bent is, de mennyire szándékos ez a párhuzam?

A tüdőgondozós fejezet egy narrátori problémából indult ki. Nem akartam közvetlenül beszélni 56-ról, és pláne nem szerettem volna az áldozatok szempontjából ábrázolni az eseményeket. Viszont a történetet magát szerettem volna elmondani, azért, hogy utána az emlékezetéről lehessen beszélni, vagy az emlékezetének a hiányáról. Elég nagy fejtörést okozott, hogy ezt milyen módon lehet megoldani úgy, hogy egyszerre legyen jelen és közben legyen eltávolítva is ez a történet. Nem láttam, hogy ezt az 56-os szálat ki beszélhetné el úgy, hogy az ne legyen túl közvetlen. Olyasvalaki kellett, aki úgy tud mindent, hogy közben sem nem áldozat, sem nem elkövető, ami azért elég nehéz.

Podcast: Hallgass bele Krusovszky Dénes új regényébe!

Fotó: Németh Dániel Krusovszky Dénes nemrég Berlinben ösztöndíjaskodott, ahol lehetősége volt „beszadabulni" az Akademie der Künste stúdiójába is. Ott vette fel új regényének néhány részletét, amit aztán pár hangjátékos effekttel is felturbóztak. Hallgass bele! Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem Magvető Könyvkiadó, 2018, 544 oldal, 3999 HUF Az Akik már nem leszünk sosem egy generációkon és országhatárokon átívelő történet, amely az idősíkokkal való játékra épít.

És akkor tök véletlenül hallottam egy rádióinterjút egy vastüdős beteggel. A beszélgetést még a nyolcvanas években vette föl a Kossuth Rádió, de ez valamikor 2010 körül jutott el hozzám. Akkor egyszer hallottam, mosogatás közben, soha többet. A lényege az volt, hogy egy férfi arról beszélt, hogy ő 56-ban gyerekként azért maradt árván tulajdonképpen, mert a családja részt vett a forradalmi eseményekben és nekik menekülniük kellett, viszont ő meg pont akkor betegedett meg és került be a tüdőgondozóba, egy több tonnás vastüdővel pedig nyilván nem lehet menekülni. Ő elsősorban arról mesélt, hogy mennyire várja a szüleit vissza, és a riport végén egyébként találkoztak is, ha jól emlékszem, tehát ott végül is volt valamiféle boldog fordulat. Ahogy végighallgattam, azt éreztem, ez egy olyan elbeszélői pozíció, ami nagyon bizarr, és számomra nagyon termékeny lehet. Be van zárva egy vastüdőbe, nem tud mozogni, van egy gyerekkori emlékezete a forradalmi időkről, de azóta az egész életében tulajdonképpen nem történt semmi, azon kívül, hogy egy intézetben feküdt. Tehát nagyon statikus, nagyon eltávolított az eseményektől, más helyzetben van, viszont a gondolatainak a nagy részét 56 tölti ki. Pontosabban ő igazából nem is 56-on mint forradalmon gondolkodik, hanem a gyerekkorán, csak hát az ugyanaz. Mert neki ott valahol véget ért az élete.

Azt gondoltam, hogy ha ezt jól meg lehetne csinálni, akkor egy ilyen elbeszélő figura el tudná mondani talán az 56-os történetet. Miközben arról beszél, hogy volt ez a pogrom, amiben tulajdonképpen akaratán kívül rész vett, mégis aktívan, aközben a betegségéről beszél egy másik szinten. Amikor elkezdtem utánajárni a vastüdővel élő betegek életének, kiderült, hogy a nagy részük az ötvenes években került ebbe a helyzetbe. Ami elbeszélői szempontból érdekes volt, hogy a gyermekbénulásos esetekről szóló orvosi leírásokban meg egyéb szövegekben mindig kiemelték, hogy valami nagyon fura módon ők abban a korszakban ragadtak mentálisan, amiben megbetegedtek. Nem értelmi fogyatékosokat kell elképzelni, hanem nagyon súlyos traumában ragadt szereplőket. Ezt megírni egyrészt nagyon izgalmas és szép kihívás volt, másrészt nagyon sok lehetőség rejlett benne íróilag. Hálás voltam, hogy találtam egy ilyen hangot, amivel áttételesen, a cselekménysor személyes vetületeire figyelve, anélkül tudtam elmondani ezt a történetet, hogy real time-ban, a pátosznak kitéve kellett volna nagy magyar tragédiaként elbeszélnem az eseményeket.

_vg31342.jpg

De az még mindig probléma volt, hogy ez a történet milyen áttétellel kerüljön be a mai szálba. És aztán egyszer csak ez a legegyszerűbb dolog esett le, hogy ezek az emberek nem tudtak kéziratot írni, mert le voltak bénulva. Tehát ha ők valamit fel akartak jegyezni, akkor azt csak magnóval tehették. A magnókazettával pedig technikailag is el tudtam távolítani az elbeszélést.

A harmincas főszereplő egy újságnál dolgozik, amit felvásárol a rendszer. Hajdúvágáson az egyetemről visszatérő fiatalok készülnek átvenni a politikai és gazdasági hatalmat, mutyiznak az EU-s pénzekkel. Bálint, a főszereplő lépésről-lépésre idegenedik el itthon, és ahogy előbb Hajdúvágást, később Magyarországot is elhagyja. Nincs más út, csak a lelépés?

Ezt most igyekszem meglehetős körültekintéssel mondani: szóval, ha igazán nyomasztana, illetve, hiszen igazán nyomaszt, de ha már túlságosan is nyomasztana, akkor nem tudnék ilyen politikai dolgokról írni. Ha azt gondolnám, hogy ez teljesen céltalan, akkor valószínűleg nem is próbálnék sem regényt, sem publicisztikákat írni erről. Elmennék könyvtárosnak vagy teremőrnek vagy főállású apának, és igyekeznék boldogan élni. De én még mindig azt érzem, hogy erről muszáj beszélni, mert különben nem történik semmi, és ha nem reflektálunk, akkor nem is fogjuk megérteni, hogy mi folyik körülöttünk. A regénynél is azt éreztem, hogy erről azért akarok írni, mert ezek olyan kérdések, amikkel foglalkozni kell, és hogy egy ilyen regénytér azt is lehetővé teszi, hogy tágabb optikai lencsével nézzem meg, amibe kicsit a múlt is belelóg, meg a magánélet is, meg a társadalmi ügyek is, de közben a regény lényege az lenne, hogy azt próbálja megmutatni, hogyan néz ki ez az egész valóság-konglomerátum az egyes emberek életében. Azt akartam, hogy a könyvem személyes történeteket mondjon el, a szereplőin keresztül tudjon beszélni, tehát ne egy kulcsregény legyen, ami lépten-nyomon pontos megfejtésért kiált. Ez tudatos döntés volt, a szerkesztés végén még egy körben visszavágtuk a konkrét politikai dolgokat, mert azt éreztük, akkor működik jobban, ha a szereplők állnak az előtérben és a társadalom a maga nehézkedésével inkább a háttérben marad. Amikor Bálint a Youtube-on nézi  Trumpot vagy a tévében megjelennek a romákat ölő sorozatgyilkosok, azok háttérként működnek. Már csak azért is, mert ha egy ma élő értelmiségi fiatalról írok, akkor nagyon nehéz lenne hitelesen megírni, hogy ebből az egészből semmit nem lát, vagy ha lát is, azt nem érzi kellően problematikusnak. Ez a fiú, Bálint, egy értelmes srác, persze ki tudja milyen jellemhibája van, de hogy értelmes annyira, hogy rálásson a körülötte lévő világra, az biztos. Van benne igény erre a látásra, miközben a nyegleségtől a gőgön, az önmarcangoláson és az önfelmentésen, a kegyetlenségen és a kiábrándultságon keresztül eljut végül is oda, hogy bizonyosfajta higgadtsággal tudjon magára gondolni. És végül is ezt szerettem volna: egy értelmiségi, középosztálybeli, reflektált, de nem problémátlan, összetett figurát akartam mozgatni ennek a regénynek a terében.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1214474018

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.