Olvass!

KönyvesBlog

A férfi, aki Ukrajna hegycsúcsai közt élte át a 20. század háborúit

2019. január 05. .konyvesblog.

taraszprohaszko.jpg

A Keleti-Kárpátok varázslatos hegycsúcsai és erdői között játszódik az ukrán író, Tarasz Prohaszko különös regénye, A Jelesek. A Vince Kiadó Living Bridges kortárs világirodalmi sorozatában megjelent kötet eredetileg 2011-es, szerzőjét pedig sokan Ukrajna egyik legjobb kortárs írójaként emlegetik.

A regény számozott bekezdésekből épül fel, sok hosszabb-rövidebb történet íródik egybe, hogy végül kirajzolja Szebasztyan és a három Anna mesés történetét. A hagyományos időrendet gyakran megbontó, előre- és visszautalásokkal operáló szövegben a fő nézőpont egy olyan férfié, aki a huszadik század nagy részét (de a két világháborút mindenképp) Ukrajna nyugati szélének hegycsúcsai között éli meg, három szerelmével, a három Annával, akik közül az első a felesége, a második a lánya, a harmadik pedig az unokája.

Tarasz Prohaszko: A Jelesek (Vince Kiadó, 2018, 168 oldal, Fordította: Körner Gábor)

Olvass bele: 

Járni, állni, ülni, feküdni

1. Ha a hely tényleg a legigazibb cselekmény, akkor Jalivec mint város csúcspontja az az időszak volt, amikor Anna, Franciszk lánya lett a városi építész.

Egy animátor gyerekéből, aki egy lépésre sem tágít a papája mellől, könnyen lesz építész. Főleg egy olyan városban, amelyet a papája talált ki. Anna 1900-as első vázlatai alapján (hétéves volt ekkor) épült a fiókos komód alakú, új Yuniperus mozgóképszínház – direkt azért, hogy itt mutassák be Franc animációs filmjeit.

Anna még gyerekkorában tervezett egy tavon úszó, vöcsökfészek alakú medencét; föld alatti járatokat vakondtúrásszerű nyílásokkal a város különböző utcáiban; egy bárt, amelynek a kijárata úgy volt kialakítva, hogy a helyiség küszöbét átlépve nem kinn találta magát az ember, ahogy várta volna, hanem egy pontosan ugyanilyen helyiségben; egy négyemeletes tobozépületet meg egy óriási, kétemeletes napraforgóvillát.

2. Anna ugyanis a testével gondolkodott. Nemcsak egészében érezte minden mozdulatát, de úgy is, mint az izomrostok megfeszüléseinek és elernyedéseinek sorozatát, az ízületek forgását, a vérkeringés lanyhulását és meglódulását, a légáramok behatolását és kipréselését. Ezért gondolatainak mondatai voltak a térszerkezetek. Következésképp minden épületet úgy látott, mintha nem lenne rajta fedél. Másfelől mint egy olyan teret, amelyben más mozgó és félig mozgó szerkezetek vándorolnak ide-oda – ujjak, gerincek, koponyák, térdek, állkapcsok.

3. Franciszk azonban észrevette: Anna fantáziája kezdetben nem lépett túl a szimmetrián. Azzal magyarázta magának, hogy a természetes szimmetria csodája felett érzett varázslat a gyermek első lépése afelé, hogy tudatosan reprodukálja a világ rendjének szépségét.

4. Annát eléggé korlátok között nevelték.

Még amikor Sztefanyijának hívták, és Anna csak a mamája volt, Franc rájött: a gyereknevelés lényege, hogy az ember minél többet legyen a gyerekkel. Lehet, hogy túlságosan szó szerint vette, mert a felesége halála után csaknem húsz évig egy percre sem váltak el egymástól Annával. Mindig együtt voltak. Vagy egy szobában, vagy együtt mentek el hazulról, vagy a kertben tettek-vettek, és közben látták egymást. Anna még fürdéskor sem csukta be a fürdőszoba ajtaját. Fontos volt nekik, hogy mindig hallják, mit mond a másik. Ez lett Franc pedagógiájának egyetlen alapelve. Furcsa, de Annának tetszett ez az élet. Amikor komolyan elkezdett tervezéssel foglalkozni, szinte remegett az örömtől, míg a tágas dolgozószoba más-más asztalánál dolgoztak – ő vázlatokat és rajzokat készített, a papája meg az animációs filmjeit rajzolta.

5. Franciszk egész életében nem annyira hozzá, mint csupán fennhangon beszélt. Mindazt, amit Anna hallott, a kutyáik is hallották. Anna ritkán kérdezett, viszont megszokta, hogy folyamatosan beszéljen az érzéseiről, és közben keresse a legpontosabb kifejezést.

Sokszor félbeszakította Francot: „Meséld el még egyszer, csak ne olyan röviden!”

Anna nem tudott írni-olvasni, viszont mindennap nézegette a rajzokat a Larousse-ban. Zenét csak a gyógyüdülőhely énekegyüttesének meg a hucul flojarások, cimbalmosok, guszlisok, trembitások előadásában hallott. Ő maga csak dorombon játszott. Tökéletes kört rajzolt, de két szimmetrikus félből rakta össze. Hasonlóan pontosan húzott meg bármilyen ellipszist, az egyenest pedig vég nélkül tudta folytatni, időnként megpihenve pár pillanatig vagy hónapig. A mamájáról mindent tudott, amit egy lánynak tudnia kell. Játszott a kutyákkal, így kortárs közösségben volt.

6. Kétszer annyit élt, mindennap a maga és Franciszk életét élve.

7. Saját maga számára is váratlanul elkezdett babszemeket rajzolni. A mozdulat, amellyel tette, a legnagyobb fizikai élvezetet okozta neki. Az ezerszeres ismétlés nem csökkentette az élvezetet. Ezen eltöprengett.

Mindenhol babszemeket látott – a folyami kövekben és a holdban, az összegömbölyödött kutyákban és a pózban, amelyben rendszerint elaludt, a birkák veséjében, tüdejében, szívében és agyféltekéjében, a gomolya labdájában és a gombák kalapjában, a kismadarak és embriók kicsiny testében, a saját mellében és a két kedvencében, a hasa alatt kiálló csípőcsontjaiban, a tavacskák partjában és a koncentrikus vonalakban, amelyek a hegy magasságának növekedését jelzik a földrajzi térképeken. Végül arra jutott: a babszem a kisebb tér nagyobból való kivonásának legtökéletesebb formája.

8. Anna erről akkor beszélt Bedának, amikor egy egész zsák nagy, kék fejtett babot hozott az öregnek a pancélautóba. Felhúzták a zsákot a páncélautó tetejére, és az egészet beszórták a felső nyíláson. Anna benézett, és elállt a lélegzete – az autó belseje tele volt különböző méretű és színű babbal; a halom teteje lassan csúszott lefelé, mint a lávafolyam a vulkánon. Beda egész Jalivecből begyűjtötte a babot, hogy elvigye a koszivi piacra.

Úgy látszik, később mondhatott valamit a Jeleseknek, mert jöttek, és elérték, hogy az egész fiatal Annát kinevezzék városi építésznek.

9. Amikor Franc kiválasztotta a helyet, ügyelt, hogy jó legyen itt mind a négy állapotban – járni, állni, ülni, feküdni –, amiben lehet az ember.

Annával más volt a helyzet. Ő világéletében ilyen helyen élt. Amikor építész lett, kezdett még kitalálni ezt-azt. Jól emlékezett arra, mit tanított neki Franc, és még inkább arra, hogy általában mire tanította. De életében először nem hitte el, hogy Franc mindent elmondott neki.

10. Lehet esni – és néhány épület elé trambulint állítottak, amelyre le lehetett ugrani egyenesen az erkélyről.

Lehet lógni – és két hegyről kötelet húztak, amelyen különleges fogantyúkba kapaszkodva (Anna a mamája alpinista holmijai között találta őket) le lehetett csúszni a főtérre, miután az ember pár percig a háztetők meg az alacsonyabb fák fölött lebegett.

Lehet lengeni – és trapézokat szereltek az épületekre, amelyeken át lehetett repülni az utca túloldalára.

Lehet ezenkívül gurulni, ugrálni, kúszni, ásni – ezekkel a lehetőségekkel is számoltak a megújított Jalivecben. Még több lett a vendég a ginkúrájáról híres üdülőhelyen. Szebasztyan akkoriban már Afrikában harcolt, a sztaniszlói börtönből pedig megszökött a terrorista Szicsinszkij.*

11. Franc világosan látta: Anna semmi újat nem talált ki, hiszen az ember még esés közben is (vagy, teszem azt, repülés közben, ha sikerülne is repülnie) vagy áll, vagy fekszik, vagy ül a levegőben.

De tetszettek neki az újítások; javasolta, hogy télen árasszák el vízzel az összes utcát. Jalivec pár hónapra egyetlen hatalmas korcsolyapályává változott. Csak az út menti korlátokba kapaszkodva lehetett felkecmeregni valahogy a felső városrészbe. Franc azonban tudott csúszós úton menni.

12. A környező hegyekben barangolva Franciszkkal, Anna sok különböző hucul tanyát látott. Jobban megnézve őket, rájött, mit jelent, ha saját házad van. A ház gondozása értelmet ad a mindennapos ennivalókeresésnek. Ha házad van, olyan, mintha félretennéd a maradék ennivalót vagy megosztanád valakivel az ételt. Vagy – néha – mintha arra ítéltettél volna, hogy ennivalót keress.

Ha a test a lélek kapuja, akkor a ház a pitvar, amelyre a lélek szabadon kiléphet.

Anna látta: az emberek többsége számára a ház az élettörténet alapja és a létezés kézzelfogható eredménye. Ezenkívül itt pihen meg az emlékezet, mivel a tárgyakkal boldogul a legkönynyebben.

Csodálattal töltötte el ez a hucul sajátosság – a többiekétől távol építeni fel a magunk házát. Egy tiszta helyen. A már felépült ház bölcsebb az összes prófétánál és jövendőmondónál – mindig megmondja, mi a következő, amit tenned kell.

13. Van egy ilyen jellemzője is a szépségnek. Ahhoz, hogy hozzáférhetővé váljon, muszáj, hogy szavakba lehessen önteni. Ennélfogva, hogy tagolva legyen. A ház a térnek az a darabkája, amelyben saját erőnkből szépséget tudunk létrehozni.

Anna úgy tartotta, a tér, a fény, a légmozgás, a térrészek közti járatok a lakóhely szépségének alapfeltételei. Ezért több épületet is a hucul grazsda típusú házak stílusában tervezett: a szobák és más helyiségek külön-külön közvetlenül a négyzet alakú udvarra nyíltak, amelyet minden oldalról ezek a szobák fogtak körül.

14. Minden az ember által uralható szépség, minden esztétika forrásai kétségkívül a növények (egyébként az ételek is; az idea és a matéria itt olyan egységben van, mint sehol máshol). Másfelől nemigen akad még egy ilyen tökéletes megtestesülése az etikának, mint a növénygondozás. Nem beszélve arról, hogy a szezonális változások megfigyelésétől egyenes út vezet a magánfilozófiához. Ezért Lukacs, a szerb erdész Makedóniából hozott, virágzó bokrokkal ültette be a grazsdák udvarát: borbolyával, kaméliával, csarabbal, húsos sommal, farkasboroszlánnal, aranyfával, hortenziával, jázminnal, magnóliával, rododendronnal, iszalaggal.

15. A várost Anna kívánságára hosszú, vízszintes fenyőrudakból ácsolt, átlátszó, cikcakkos hucul kerítéssel, vorinnyával vették körül. Igazi rozlohi-kapun lehetett bemenni a városba, félretolva a zavoritnicját.

Különösebb szükség nem volt erre, de Anna szeretett volna feleleveníteni minél több hucul szót, s ezek egy ilyen kerítés esetén nélkülözhetetlenek.

Helyzetek és kolorit

1. Jalivec első számú lakója persze a boróka volt. Franc úgy tervezte meg a városszerkezetet, hogy a három hegyoldal egyikén se vágjanak ki egyetlen bokrot se. Minthogy kevés volt a fa, a házak többsége kiálló kövek, úgynevezett gorganok szürke lapjaiból épült. A város alapszíne ezért a zöld és a szürke volt – a hucul kerámiákon megtalálható színeknél is kevesebb. De amíg a szürke mindenhol egyforma volt, a zöld számos árnyalatban pompázott. Sőt nem is helyes zöldről beszélni. Inkább különféle zöldekről. Tényleg annyiféle zöld volt, hogy valószerűtlenül színesnek tűnt minden. Még akkor is, ha nem számítjuk az ezernyi, valóban radikálisan más színű pöttyöt – a bordó, piros, rózsaszín, lila, sötétkék, világoskék, sárga, narancssárga, fehér, megint csak zöld, barna és szinte fekete virágokat. A kis Anna ezekből a virágokból tanulta a színeket. (Franc sokszor gondolt úgy erre az időre, mint élete legszebb korszakára. A színek megnevezése ettől kezdve a világ és az összhang megteremtésének eszméjét testesítette meg a szemében.) Ha figyelmesen élünk, egy ilyen városban felesleges a virágkertészet. Így is volt.

Mindehhez még képzeljük hozzá a Jalivec minden pontjáról látható közeli, távolabbi és távoli hegyek egybefüggő sávját. Meg az eget, a felhőket, a szeleket, a napokat, a holdakat, a havakat és az esőket.

2. E körül a kőből rakott település körül annyi boróka nőtt, hogy forralt, áztatott, tört, préselt bogyóinak, gallyainak, gyökereinek illata ízzé sűrűsödött.

3. Rejtély, mikor tudott Szebasztyan annyit beszélni Franccal, hogy ennyi mondatára emlékezett. Hiszen mindössze egy évük és kilenc hónapjuk volt rá. De amit Franciszk mondott, az túlnyomórészt Szebasztyannak köszönhetően maradt fenn. Az ő nyomán jegyezték fel a Jelesek a legismertebb mondásokat, amelyeket utóbb a pacikivi porcelángyár óriási étkészletének darabjaira pingáltak. A második Anna egyszer tréfálkozott is, hogy maga Szebasztyan találta ki ezeket a mondásokat, a „Franc azt mondta” fordulat pedig Szebasztyan által használt töltelékszó. Mint a bazmeg, valószínűleg, igazából, izé vagy egyszerűen.

4. Mindenesetre maga Szebasztyan mondta, hogy Franc azt mondta: az élet azon múlik, mi mellett jársz. De hogy mi mellett jársz, azon múlik, hová mész. Vagyis elég könnyű megváltoztatni. A többi döntő elemmel nehezebb: amit iszol, amit belélegzel.

Jalivecben mindenki a boróka éteri gyantaillatát lélegezte, és borókapálinkát ivott, amelybe háromszor került a boróka. A víz ugyanis, amelyben az édes bogyók erjedtek, legelőször is évekig ömlött az égből a földre, lemosva a borókát, hozzádörgölőzve és megjegyezve, aztán meg borókahasábokból rakott tűzön forrt.

5. Minden udvaron borókapálinkát főztek. Borókabogyóból párolt alkohollal teli üstökben főzték a friss hajtásokat. A köveken összegyűlt a pára, majd lehűlt, és sűrű gin formájában csöpögött le. Volt, hogy súlyos ginfelhők lebegtek a háztetők fölött. Így aztán amikor beköszöntött a fagy, alkohol zúdult le az égből. A már lehűlt földön megdermedt és vékony jéggel vonta be az utcákat. Az ember könnyen lerészegedhetett, ha ezt a jeget nyalogatta. Ilyen napokon csúszkálva kellett közlekedni az utcán. Habár a lábnak igazából nincs ideje megcsúszni, ha elég gyorsan megyünk – hogy minél rövidebb ideig érintkezzen a talpunk a jéggel.

6. A legelső Anna már akkor bukkant fel Jalivecben, amikor a város divatos gyógyüdülőhely lett. Nem sokkal előtte nagyon megütötte magát, amikor leesett egy szikláról – pedig be volt kötve –, és sokáig nem evett semmit. Rettenetesen megijedt. Másnap ennek ellenére elment a hegyekbe, és megpróbált mászni. De nem sikerült. A teste életében először megtagadta, hogy a kő folytatása legyen. Valami erősebbnek bizonyult. Elutazott Jalivecbe, gint ivott, edzeni akart, de csak itta a gint. A közelébe sem mert menni a szikláknak. És hamarosan megismerkedett Franciszkkal. A férfi animációs filmeket készített, amelyek kedvéért legalább annyi turista jött Jalivecbe, mint ginért.

7. Anna úgy érezte magát, mint a hideg tenger csupasz partjáról leszakadt zuzmó. Úgy kellett tartania magát, hogy kitartson. Máshogy nem ment. Nagyon nem szeretett volna dühös lenni. Istenem! Csak nehogy megbántsak valakit! – imádkozott minden pillanatban.

Először egy bárban töltötték az éjszakát Franccal, ahová estefelé tévedtek be, és ott ragadtak reggelig. A pultos annyira nem nézett ki pultosnak, hogy elég sokáig vártak valakit, akihez fordulhattak volna. Gines masszázst végeztek egymáson, háromszor inhaláltak is a ginnel, meggyújtották első főzetét a kezükön és a hasukon, itták az asztalra öntve és egymás szájából. Anna még nem tudta elképzelni Francot más helyen.

8. Éjszaka feküdtek egymás mellett az összetolt székeken, s abból, hogy a csontjaik és lágy részeik egybeestek, látták: ők ketten fivér és nővér. Vagy férj és feleség. Még ha többé nem is lesz ilyen, gondolta Franciszk, azért jó egymáshoz érni. Anna mindenféle apróságokra és furcsaságokra gondolt, amik megesnek vagy bármikor megeshetnek.

Míg aludtak, hozzáillesztve a csontot a lágy részhez, a csontot a csonthoz, a lágy részt a lágy részhez, a koponyájuk valamilyen egyenetlenségével állandóan érintkezett a másik koponyájával. Ők forgolódtak, egymáshoz préselődtek, fészkelődtek, odébb húzódtak, a koponyájuk azonban egy pillanatra sem vált el egymástól. Néha koccant a két koponya, ha túl nagy kidudorodásba vagy mélyedésbe ütközött, ők pedig sokszor felriadtak, ijedten a túlzott közelségtől, amit egyedül a fejük biztosított. Franciszk és Anna soha többé nem éltek át ilyen megvilágosodást.

Odakint pirkadt. A városka főutcája végigfutott a bezárt bárok, soha meg nem érő szőlővel benőtt, sötét udvarok, alacsony kőkerítések, magas kapuk mellett, majd az ezerhatszázkilencvenöt méteres hegy lába felé vette az irányt, lassan alig látható ösvénnyé szűkülve, amely ebben a napszakban fehéren világított.

9. Anna terhessége a tömény boldogság időszaka volt. Az, amit valóban együttélésnek, családnak lehet nevezni.

Jókor kezdték az estét. Meleg őszi kabátban járták a legtávolabbi zugokat a még lakatlan villák között. Azt játszották, hogy ez nem az ő városuk. Franc a zsebében tartotta Anna kezét. Mentek, egyszerre lépve azzal a lábukkal, amelyhez úgy hozzányomódott a másiké, hogy érezték az izomösszehúzódások hullámait, és a combízületeik viccesen egymáshoz dörzsölődtek. Annának nagyon tetszett, hogy ilyen egyszerű minden. Hogy szereti az, akit szeret. Először élte át az örömet, hogy reggel nem kell elmenni. Mesélt ezt-azt Francnak, hogy mi volt, amikor a férfi még nem volt, és nagyon szerette, ha Franc arról mesélt, hogy milyennek ismeri őt. Reggelente sokáig reggeliztek az erkélyen: mézet, aludttejet, borban áztatott aszalt körtét, tejbe mártott kétszersültet, dióféléket.

10. A kád melletti asztalkán egy régi írógép állt mozdíthatatlan öntöttvas alapon; amit nem mertek mondani egymásnak, azt a Remingtonba fűzött, hosszú, jó minőségű papírra írták. „Rosszul érzem magam azokkal – írta Anna –, akikről nem tudni, jó-e éppen nekik, jó-e velem, jó-e nekik itt. Rossz és nehéz azokkal, akik nem mondják meg, mi tetszik nekik, és mi nem.” Franciszk valami egészen mást gépelt: „A rossz emberek, még mielőtt bármi rosszat tennének, rossz érzést keltenek bennünk – számolnunk kell a létezésükkel.” „A jó emberek megszűnnek jók lenni, ha sajnálni kezdik, amit a legtöbben sajnálnak adni” – írta valamiért Anna. Mire Franc: „Csak a részletekben van értelem és élvezet, ismerni kell ezeket a részleteket ahhoz, hogy megismételhessük őket.”

Már Franc halála után Szebasztyan megtalálta az írógépet. Még benne volt a papír. Később sokszor elképzelte élő emberek valódi párbeszédeit, amelyek hasonló mondatokból épülnek fel.

11. Franc próbálta leszoktatni Annát a félelemről. Azon az oldalon vitte fel a sziklákra, ahol egy sűrű törpefenyvesen keresztül lehetett felmászni, hátul. Fent aztán karjába vette, és a szakadék fölé tartotta. „A sors nem a legfontosabb dolog – mondta Franciszk. – A fő, hogy ne félj semmitől.” De valami rossz volt a módszerében.

Jobban ismerte Anna testét, mint ő maga. Képes volt megfogni a kezét, és úgy érinteni vele a nőt, ahogy ő maga sohasem tette és nem tudta volna. Úgy bánt vele, hogy szinte bizseregtek az erei, a véredényei, a vénái. Hosszasan taglalta a nő bájait. Mindebből Anna lassan felfogta, milyen szép. Nem valakinek, magának szép. S még jobban megrémisztette, hogy mindez a kövekhez csapódva összetörhet.

„Szeretem az életem” – kérlelte Francot. „Az jó – győzködte a férfi –, hiszen nincs más az életen kívül; nem szeretni annyit tesz, mint mindenről lemondani.”

12. Azért Anna még egyszer kísérletet tett. Amikor Franc bedugaszolta a nő fülét. Megsejtette ugyanis, hogy Anna nem a magasságtól fél, hanem a magasságot kísérő csend hangjától.

A minden lehetséges módon bebiztosított, bedugaszolt fülű, terhes Anna mászott a kőfalon; kínosan érezte magát, amiért nem tudja, hogyan tapadjon hasával a sziklához.

Franciszk vállalta, hogy mellette mászik. A sziklának nyomott has összes kontúrját körbefestette. Lefelé olyan gyorsan csúsztak a kötélen, hogy megégették a tenyerüket. Az ilyen kisebb égések miatt valamiért sokszor nem tud elaludni az ember. Másnap reggelre elkészült a sziklán vándorló embrió sziluettjeinek mozgó dagerrotípiája. Szép film lett. Ha rövid is.

13. Franciszk nem törődött az idővel. Minden filmje pár percig tartott. Kitalált egy animációt, amely még nem lehetett. Borzasztóan élvezte, hogy olyan megtöltött perceket alkot, amelyek akár nem is lehetnének. Ha nem. Ha nem vesz észre valamit, ha nem talál ki egy módszert, ha nem illeszti össze, ha nem emeli ki – ha sok minden nem.

„Az élet olyan rövid – mondta Franciszk –, hogy az időnek semmi jelentősége. Az élet – így vagy úgy – a maga egészében történik meg.”

Franc valami radikálisabbról álmodott. És arra jutott, hogy a legradikálisabb dolog várni.

14. A lánya születése után Anna elhatározta, hogy újra edzeni fog. Próbálta betapasztani a fülét, de megint zavarta valami. A belső füléből hiányzott a vibrálás, ami nélkül nehéz meghatározni a testhatárokat.

Annának eszébe jutott az apja kertje, és morfiumot fecskendezett be magának. Rögtön megjelent a vibrálás.

De furcsán kezdtek viselkedni a hangok. Mintha már nem függtek volna a távolságtól. Szorosan feltekert gombolyagként nagy sebességgel repültek, nem oszlottak szét a levegőben. Néha egy-egy golyó összeütközött a másikkal, teljesen váratlanul irányt változtatva. Egyes ütésektől mindkét gombolyagról hangmorzsa és por pergett. Szabadon repültek. Keveredve, elkülönülve, felröppenve, leereszkedve vagy beleállva a földbe. Anna már testmagassága négyszeresén a kakofónia sűrű felhőjében találta magát. Ha feljebb kapaszkodott, elviselhetetlen volt hallani a dübörgést, amellyel az apró homokszemek az ujja alól a szakadék fenekére potyogtak.

15. Nem mászott többet. A morfiummal viszont nem állt le. Napokig ült a verandán, és fülelte a ház körül lakó rovarok életét. Azt sem hallotta, hogy az éhes Sztefanyija sír.

Franc hiába próbált változtatni valamit. Annyit sikerült elérnie, hogy lefejt egy kis tejet Anna melléből, és megetette vele a lányát. De az ópium is megkedvelte a tejet: mindig sikerült elsőnek meginnia, és Franc hasztalan gyúrta Anna kiszáradt mellét. Elment a boszorkányhoz, aki tejet lopott a tehenektől, és kérte: vegye el Anna tejét. A gyerek kezdett rendesen enni. Csakhogy a tejjel együtt ópiumot is fogyasztott. Franc azt hitte, a jóllakottságtól alszik napokig a gyerek. Így végül is nyugalmasabb volt. Amikor azonban Anna teje végleg elapadt, és még a boszorkány sem tudott facsarni belőle egy cseppet sem, Sztefanyija igazi morfiumos elvonási tüneteket mutatott. A Jelesek alig tudták megmenteni egy kis tejben főzött mákkal.

Ezt kezdte csinálni Anna is. A gyerek aludt, csodálatos álmokat látott (némelyikre – pedig alig féléves volt – élete végéig emlékezett; bár lehet, hogy csak az érzésre emlékezett, hogy voltak ilyen álmok, a többi később jött), és Anna nyugodtan hallgatta, ahogy tolják a földet a férgek, ahogy kiáltoznak a feszülő hálóban szeretkező pókok, ahogy roppan a bogár mellkasa, amelyet összenyom a barázdabillegető csőre.

16. December közepén Franc a térdére ültette Annát, és megkérte, tűnjön el Jalivecből. Anna felállt, megcsókolta Francot, és bement a szobába, hogy összekészítse a gyereket. Mire Franc mást ajánlott – párbajra hívta ki a feleségét. Mert ahhoz, hogy a kisgyerek tovább élhessen, az kellett, hogy az egyik szülője halott legyen.

Anna beleegyezett, és megválasztotta a fegyvernemet – menjenek oda most rögtön a behavazott, szélfútta sziklákhoz, és másszanak fel minden biztosítás nélkül két jelzetlen útvonalon. Aki visszatér, a kislánnyal marad. Minden félelme ellenére Anna biztos volt benne: csak így győzheti le Franciszkot (az eszükbe sem jutott, hogy esetleg egyikük sem tér vissza, és senkinek sem szóltak, amikor otthagyták a bölcsőben a csöppséget).

Alig sikerült elvergődniük a hóban a sziklákhoz. Levették a bundájukat, ittak fél pohár gint, megcsókolták egymást, és elindultak.

Franciszknak életében először kellett igazi alpinistává válnia (vajon életemben először csinálok valamit életemben először? – kérdezte magától). Így hát órákba telt, amíg lemászott a szikláról; kiderült, hogy a megkeményedett hó még is jól is jött – a csupasz kövön nem bírta volna. Borzasztóan sajnálta, de csak júniusban tudta eltemetni Annát, mire elolvadt a hó a szurdokban

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2914655577

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.