Olvass!

KönyvesBlog

Ilyen varázslatos könyv talán még sosem készült a hajléktalanságról

2019. január 07. KissOrsi

Illusztráció: Molnár Jacqueline

A hajléktalanság nem az a téma, amiről tucatjával íródnának gyerekkönyvek, Molnár T. Eszter írónak és Molnár Jacqueline illusztrátornak viszont A Kóbor Szállóval sikerült egy olyan meseregényt letennie az asztalra, amely úgy mesél egy általában komor, takargatnivalónak tartott és csomó negatív asszociációval megterhelt topikról, hogy nem mismásol, nem takarja el a gyerekek szemét, mégis elemel a valóságtól és egy olyan varázslatos dimenzióba röpíti el az olvasót, ahol a tökéletlenség nem jellemhiba, hanem egy lehetőség arra, hogy még jobbak legyünk.

Molnár T. Eszter jó három éve jelentkezett először egy ifjúsági regénnyel (amit nagyon szerettünk, ITT írtunk róla), azóta pedig több műfajban is megmutatta írói sokoldalúságát. A Kóbor Szálló című meseregénnyel megint egy teljesen más regiszterben szólal meg, és Hetedhét Hugó kalandjaival ezúttal a 6-12 év közöttieket szólítja meg. Ahogy a neve is mutatja, a legújabb történet főhőse egy földönfutó, akinek nincs stabil szállása, egyik vándorlása során viszont kap egy tippet és így vetődik el a Kóbor Szálló nevű helyre. Nem kell túl nagy éleslátás, hogy kiderüljön, melyik az a topik, amely alapvetően meghatározza majd a meseregény cselekményét, viszont mielőtt ebbe jobban belemennénk, muszáj megállnunk egy pillanatra. A Kóbor Szálló ugyanis első-másod- és harmadsorban is meseregény, amely 100 százalékosan beteljesíti azt, amit műfajilag egy meseregény ígér. Egy varázselemekkel átszőtt, szerethető figurákkal és vicces párbeszédekkel teli sztori, aminek mellékesen van egy olyan (máskülönben fontos) zöngéje is, hogy azok az utcán élő, hajlék nélküli emberek, akiket a gyerekek lépten-nyomon látnak (vagy egészen a közelmúltig láttak), nem arctalan figurák, hanem olyanok, akiknek igenis van nevük meg történetük.

Molnár T. Eszter: A Kóbor Szálló, ill.: Molnár Jacqueline

Pozsonyi Pagony, 2018, 112 oldal, 3490 HUF

 

Az érzést, hogy Molnár T. Eszter nem a gombhoz kereste a kabátot és svungosan nem egy hajléktalanmesét akart írni, csak erősíti, amit a pagony.hu-nak is elmesélt. Eszerint ugyanis az egész történet ötletét tulajdonképpen nem is egy hajléktalan ember figurája adta, hanem egy ijesztő kutya:

„Az utcánk végén lakó ugatós fekete kutyáról mesélte az egyik anyuka, hogy egy szép napon összebarátkozott a környéken élő hajléktalannal, mellé szegődött, és attól a naptól kezdve mintha a természete is megváltozott volna: a barátságtalan fenevadról kiderült, hogy szereti a gyerekeket, és imád labdázni!”

A sztori pedig innentől kezdve az összetartozásról és egymás elfogadásáról (is) szól, és mindez nagyon érződik az egész mesén. Az elfogadás ráadásul olyan dolog, ami nem velünk születik, hanem fokról fokra építhető és tanulható, erre jó példa maga a főhős is. Hugó ugyanis bármennyire is becsületes meg jófej, szintén tele van előítéletekkel, például a pókokkal szemben, és irtózik attól is, hogy egy szobában aludjon a szálló egyik visszatérő vendégével, a rettegett Sunyi Sanyival.

A történetnek igenis fontos szervezőeleme a tökéletlenség: amikor Hugó besegít a zöldséges barátjának, és hatalmas forgalmat csinál a standon, fizetségként – cáfolva a jó tett helyébe jót várj mesebeli axiómáját – néhány lottyadt paradicsomot meg rohadt káposztát kap. Vagy, amikor belesünk a másik főhős, a Riki nevű kislány otthonába, akkor azt látjuk, hogy az anyja meg az apja sokszor a legapróbb dolgokon is képes civódni. A meseszerűség tehát közel sem azt jelenti, hogy minden tökéletesen működik. Molnár T. Eszter bevállalta, hogy az amúgy jólelkű, bumfordi figurája is hangot adjon a félelmeinek, Molnár Jacqueline pedig nem riadt vissza attól sem, hogy az egyik illusztráción egy flaskát rajzoljon a kövezeten heverő egyik hajléktalan mellé. A kép azt üzeni, hogy ne söpörjünk szőnyeg alá semmit, és ha netán felmerül, akkor igenis beszéljünk róla, hogy a hajlék nélküli élet, a kilátástalanság, a nyomor igenis magában hordozza az alkoholizmus veszélyét.

Molnár T. egyébként a szövegben kicsit sem didaktikus és nagyon finoman utal magára a hajléktalanságra, például abban a jelenetben, amikor Hugó elfoglalja a szállását:

„A vacsora végeztével Gizike egy kicsi szobába vezette Hugót. Nemcsak ágy volt benne, de asztal, sőt egy rozoga szekrény is. Hugó szemébe könnyek szöktek. Hónapok óta nem aludt kényelmes ágyon.”

és nem feledkezik meg arról sem, hogy utalásokat tegyen arra az időre, amikor Hugónak még tető volt a feje felett, állása a gyárban és még egy szerelme is volt, aki mellől elsodorta az élet.

Hugó története tulajdonképpen ott kezdődik, ahol a többi mese véget ér: a mesék hősei ugyanis rendszerint a nagy kaland ígéretével vágnak neki a világnak, Hugó életében viszont épp az hozza meg a várva várt csavart, amikor a kalandozások kora véget ér. Ebből a szempontból A Kóbor Szálló egy megérkezés-történet, ez viszont nem jelenti azt, hogy ne lennének benne fordulatok. Erről gondoskodnak a szálló fura lakói, melyek egy része érdekes skicc marad csupán, miután sem helye, sem ideje nincs kibontakozni, ám akiknek lehetőségük van erre (például a szállót vezető nagymamának, a kétbalkezes boszorkánytanoncnak vagy az elvarázsolt macskának), mind emlékezetes figura marad. Ahogy az lesz az értetlen és néha kimondottan fárasztó felnőttek ellenpárjaként szerepeltetett Riki is, aki saját bevallása szerint lehet, hogy kicsi, ez viszont nem jelenti azt, hogy gyagyás lenne, és aki simán elmehetne a Kóbor Szálló sokadik excentrikus lakójának.

koborszallo_5.jpg

A könyvet kézbe véve is egyértelmű, hogy nagy alkotói találkozás lehetett Molnár T. Eszteré és Molnár Jacqueline-é, szöveg és kép ugyanis nagyon szépen összesimul, egyik emeli a másikat. Molnár Jacqueline ráadásul kimondottan erős, élénk színekkel dolgozott, amitől az egész kapott egy mágikus realista, nyomokban pszichedelikus hangulatot, erre pedig nagyon jól rezonálnak a mese fel-felbukkanó varázselemei. A Kóbor Szálló kettejüknek köszönhetően úgy mesél fontos dolgokról (a hajléktalanságról, a barátságról, a toleranciáról, a világ sokszínűségéről), hogy egyszer sem érezni, hogy kilógna a mesebeli lóláb.

Gyűjtés és ösztöndíj. A Pozsonyi Pagony a kötet szombati bemutatóján jelentette be, hogy egy hónapon át minden Pagony-könyvesboltban gyűjtést szerveznek, melynek során hajléktalan írók, művészek számára gyűjtenek eszközöket, festékeket, ecseteket, tust, rajzpapírt, noteszt, tollakat – minden olyan kreatív eszközt, amely a hajléktalan művészek számára elengedhetetlen, de nehezen beszerezhető. Ugyancsak a könyvbemutatón jelentette be Kovács Eszter főszerkesztő, hogy létrehoznak egy Pagony-ösztöndíjat, mellyel a hajléktalan művészek által írt gyerekirodalmi műveket díjazzák majd (ez lehet mese, gyerekregény vagy akár ifjúsági mű is).

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3614544148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.