Olvass!

KönyvesBlog

Goebbels titkárnője kísérletet sem tett arra, hogy megértse, milyen hazugsággyárat szolgál

2019. január 09. .konyvesblog.

pomsel.jpg

Kép forrása

A Goebbels titkárnője voltam egyszerre több és kevesebb, mint amit címe ígér. A 2017. január 27-én százhat éves korában elhunyt Brunhilde Pomsel valóban az utolsók egyike volt, aki még belülről látta a náci hatalmi apparátust. Goebbels propagandaminisztériumában 1942 nyarától dolgozott irodistaként. A végsőkig kitartott. Hitler és Goebbels öngyilkossága után maga varrta a fehér zászlót, amellyel a berlini bunkerből elindult a kapitulációt az oroszoknak bejelentő egység. 

Brunhilde Pomsel, Thore D. Hansan: Goebbels titkárnője voltam

Fordította:Győri László, Európa Könyvkiadó, 2018, 280 oldal, 3999 HUF

 

Mindez nem változtat azon a tényen, hogy Pomsel a megelőző három évben a nagy hivatal egyik jelentéktelen munkatársaként dolgozott. Így aki exkluzív információkat vár a könyvtől Joseph Goebbelsről, némileg csalódni fog. Pomsel esetében a titkárnői munkakör sem felel meg a valóságnak. Abban a birtokos jelzős összetételben pedig semmiképpen, ahogyan az a könyv címében szerepel. Mindezek előrebocsátásával együtt is fontos kötetet jelentett meg az Európa Kiadó, amelynek váza a 2013-ban készített filmes visszaemlékezésre épül, és amelyet Egy német sors címmel mutattak be Németországban. Az életútinterjút Thore D. Hansen írta le, és egy közel nyolcvanoldalas esszével egészítette ki, amely a Mire tanít minket a jelenben Goebbels titkárnőjének története? címet kapta. Az egész könyv egyetlen kérdést boncolgat: mennyire vagyunk/lehetünk személyesen felelősek egy korszak történéseiért? Pomsel kisasszony fiatalon, nem különösebben képzetten, a világról keveset tudva került előbb – 1933-ban, már a náci hatalomátvétel után – a német közszolgálati rádióhoz, ahonnan 1942-ben átrendelték Goebbels minisztériumához. A vele készített beszélgetés közben egyszerre mondta el, hogy a munkahelyváltás a megkérdezése nélkül történt, ahogyan azt is, hogy a politika iránt a legkevésbé sem érdeklődött. Személyes helyzetét némileg árnyalja, hogy már 1933-ban belépett a náci pártba, az NSDAP-be, ám hangsúlyozta, hogy nem elvi meggyőződése miatt, hanem kizárólag karrierszempontokat mérlegelve hozta meg döntését.

A kötet a hölgy halála után jelenhetett meg. Az utószóval felérő terjedelmes esszé első mondatában a társszerző Hansen keményen fogalmaz:

A náci rezsim kortársi tanúi között alig akad még egy, aki olyan nyíltan beismerte opportunizmusát, mint Brunhilde Pomsel: a politika iránti közönyét és a nemzetiszocialista rendszerben játszott szerepét magyarázva bevallja, hogy az előtérben ifjonti egoizmusa állt.”  

Sok önkritikával nem élt az interjúalany. Az önigazolásnak ható mondatok megszámlálhatatlanul sorjáznak vallomásában. Nem tudott a koncentrációs tárborokról, sem arról, mi történt ott a zsidókkal. Hallotta főnöke beszédeit, ám azok jelentésébe nem gondolt bele vagy igyekezett nem belegondolni. Olvasóként sokszor fogott el a kétség, hogy hihetek-e a visszaemlékező őszinteségében. Vajon egy olyan szörnyű kor átélője, amilyen Brunhilde Pomsel, valóban nem tudott vagy nem akart tudni az akkori történésekről? Erkölcsileg hogyan ítélhető meg ezzel összefüggésben a félrenézés? Bűnnek számít? Úgy vélem, igen, de a múltjáról beszámoló asszony logikája szerint ez messzemenően nem így van. A bűn szerinte a cselekvéssel függ össze. A gaztettek elkövetői a bűnözők. De egy még oly fontos minisztérium gyors- és gépírója, hogyan volna az? – mentette fel magát, miközben folyamatosan hárított. Nem tette fel magának a kérdést, hova lettek a rádióban a korábban vele együtt dolgozó zsidó származású munkatársai. Hova tűntek berlini lakókörnyezetének zsidó boltosai, orvosai, ügyvédei, kereskedői? Ha látni akart volna, látott volna.

Kísérletet sem tett arra, hogy megértse, miért a hírek kozmetikázása a minisztériuma feladata. Miért működtettek – más megfogalmazásban – hazugsággyárat? Ugyanakkor – és ez jókora ellentmondás – tisztában volt azzal (és a propagandaminisztériumban dolgozói általában), hogy a sztálingrádi vereség a német háborús remények szertefoszlását jelentette. „Jelentéktelen kis pontnak” nevezte magát, aki ha akart volna, sem tudott volna szembeszállni a hatalommal. A személyes tehetetlenségtől gyorsan és problémátlanul jutott el az önfelmentésig.

„Végül is én semmi mást nem csináltam, csak gépeltem Goebbelsnek. Nem, bűntudatot nem tudok érezni. Bűnössé akkor válok, ha teszek valamit. Márpedig én nem tettem semmit (…)” – vonta meg saját mérlegét.

Keveset tudhatunk meg a könyvből Goebbelsről. Ha a titkárnője lett volna, sokkal személyesebb és részletesebb leírással szolgálhatott volna. Helyette azonban be kell érnünk olyan közhelyszámba menő megállapításokkal, hogy „jó külsejű volt”, „kifogástalanul nézett ki”, „hallatlanul ápolt volt”. A személyiség megismeréséhez közelebb jutunk, ha tudjuk, hogy soha nem mosolygott munkatársaira, és „puszta íróeszköznek” tekintette őket. A kötet legszuggesztívebb része annak a sportpalastbeli Goebbels-beszédnek (1943 februárjában hangzott el) a leírása, amely azzal az elhíresült mondattal kezdődött: „Akarjátok a totális háborút?” Pomsel számára megfejthetetlenek maradtak annak a hatásmechanizmusnak a mozgatórugói, amelyekkel hatott a tömegekre. A hallgatóság őrjöngve azonosult a beszéddel, úgy viselkedtek, mint akiket megdelejeztek. A jelenlévő Pomsel – saját bevallása szerint – kívülálló tudott maradni, aki „ragyogó színésznek”, „rettenetes krakélernek”, „undorítónak” és „félelmetesnek” látta akkor egyszerre a propagandaminisztert.

Szerző: Bod Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6214547934

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.