Olvass!

KönyvesBlog

Vass Virág: Egy hősnőre volt szükségem

2019. január 17. KissOrsi

vass_virag_kicsi-31328.jpg

Fotó: Valuska Gábor

A Kádár-korszak egyik leghíresebb manökenjének kalandos, egyben tragikus életútja ihlette Vass Virág legújabb kötetét, az író viszont fontosnak tartja leszögezni, hogy ebben a regényben szándékoltan nem Lantos Piroska történetét írta meg. Ám főhőse, Kardos Sára szintén egy vidéki honvédségi lakótelepről indul a világ meghódítására, melynek kereteit először a ruhagyári alkalmi munkák adják, majd a kör folyamatosan tágul, és a lány először a budapesti, majd a párizsi, végül a New York-i kifutókat hódítja meg. Akár boldog is lehetne, de a csillogás rengeteg fájdalmat és bizonytalankodást takar. Vajon mennyire determinál egy női sorsot a közeg, ahonnan elindul az ember, felismerjük-e azokat a pontokat, ahonnan letérhetünk a számunkra kijelölt életpályáról és mi vár az örökös szabályszegőkre? Vass Virággal a kommunista nőideálról, az állambiztonság kiterjedt figyelméről és a véletlenül lett manökenekről is beszélgettünk.

A Kádár-kor egyik leghíresebb manökenjének élete inspirálta Az örökké rövid története cselekményét, és a könyvön végig érezni, hogy rengeteg kutatómunka áll mögötte. Mi az oka annak, hogy nem dokuregényt, hanem fikciót írtál?

Egyrészt a fikció műfajában otthonosabban mozgok, mint a dokumentarista, életrajzi műfajokban, másrészt pedig megihletett egy olyan női sors, amely harmincöt évvel ezelőtt egészen megrázta a magyar közvéleményt, egy olyan lány sorsa, aki így vagy úgy az én életemben is felbukkant – gyerekkoromban például találkoztam is vele, teljesen véletlenül. Viszont azoknak a sorsára, akik bármilyen szinten érintettek ebben a történetben, vigyázni akartam. Fontos leszögezni, hogy nem egy az egyben Lantos Piroska életét dolgoztam fel, hanem a képzeletemmel kiszíneztem bizonyos részleteket, igaz, mindent lekutattam, amit csak lehetett, elsősorban azért, hogy az én regényem ne mondjon ellent annak, ami megtörtént vagy megtörténhetett. Fontos szempont még az is, hogy Lantos Piroska esete legendává vált, a legenda sajátossága pedig, hogy valaki így emlékszik rá, valaki meg amúgy. A konkrét személy, aki az én fantáziámat beindította az elbeszélések alapján inkább egy sodródó alkat volt, nekem viszont egy hősnőre volt szükségem, aki némi önreflexióval próbálja irányítani nagy amplitúdójú életét. Hőssé kellett avatnom ezt a karaktert.

Vass Virág: Az örökké rövid története

Central Médiacsoport, 2018, 488 oldal, 3990 HUF

 

Lantos Piroska tragikus életútjának fő fordulópontjai viszonylag ismertek, de egy regénynél a lényeg mindig a részletekben rejlik. Kik vagy mik voltak azok, akik és amik a kutatás során a segítségedre voltak?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az édesanyám pont abban az időszakban dolgozott az Ez a Divat szerkesztőségében, amikor Lantos Piroska aktív volt. Vagyis pusztán abba a korba kellett visszalépnem. Sokakkal beszéltem azok közül, akik az akkori divatot tervezték, bemutatták vagy fotózták. Abban az időben Magyarországon nem volt piacgazdaság, és a divatszakma vagy akár a reklámipar is kicsit nyakatekerten működött. Mi most itt ülünk a Hadikban, amelynek helyén akkor például a Szivárvány Áruház működött. Olyan 11-12 éves lehettem, amikor megláttam itt egy piros sporttáskát, és körülbelül tíz hónapon át az az egy sporttáska volt a kirakatban, nem jött kéthetenként új kollekció. A könnyűipar kirakatágazata volt a gazdaságnak, a fonákságát mutatta viszont, hogy amikor idejöttek a külföldi csoportok vagy kereskedők, akkor berendelték a manökeneket, ám ki volt adva nekik, hogy ne nagyon nyüzsögjenek, mert abból a gombból vagy cipzárból csak húsz darab van az országban, és nem tudják majd szériában gyártani. A hetvenes-nyolcvanas években a hazai szakemberek még a maguk szerény eszközeire, kreativitására hagyatkozhattak csak. Így például nem feltétlenül az számított vállalaton belül jó divatfotósnak, aki megcsinálta a képet, hanem aki kevés filmet használt hozzá. Soványka volt az eszköztár, mégis csodákat tudtak művelni, és a neves külföldi magazinok képviselői, akik idetévedtek, gyakran meg is hökkentek.

Az akkori kor híres manökenjei közül azért jó pár név megragadt az emberek emlékezetében. De beszélhetünk vajon nagygenerációról, vagy ez csak egy nosztalgikus túlzás?

Mindenképpen van egy nagygeneráció, hiszen ők sajátos játékszabályok szerint váltak manökenné, jellemző volt például, hogy teljesen véletlenül. Ám nemcsak nálunk van ilyen manökennemzedék, hanem külföldön is. Az amerikai Ford-ügynökségnél sokáig a jó családból származó úrilányok voltak a modellek, vagy legalábbis ezt az illúziót tudták kelteni. Aztán a hetvenes évek közepétől jöttek a botrányhősnő fiatal loliták, mint például Gia, akik egészen más nőtípust képviseltek. Nálunk egészen sajátos helyzet volt, mert a divat a nőpolitika részét képezte, a dolgozó nő ideálját a kifutón is képviselni kellett. Az én szereplőm folyton azt hallja, hogy a szocialista divat a dolgozó nőnek készül, nem a dísznőnek, ő pedig arisztokratikus megjelenésű, magas lány, klasszikus manökenalkat, ami számára nem előny, inkább hátrány. A dolgozó nőt ezzel szemben inkább sportosnak, elevennek, vonzónak, nem feltétlenül túl fiatalnak képzelték itthon. Ami még szimpatikus is lehet, legalábbis annyiban, hogy ez a kép közelebb állt a hús-vér nőkhöz. Tudni kell, hogy az akkori asszonyok keményen hajtottak, a munka után pedig otthon kezdődött a második műszak, ráadásul úgy, hogy a háztartási gépek még nem segítették őket annyira. Rengeteg remek szociográfia készült a Kádár-kor asszonyairól. Ott, azokon a lakótelepeken, az egyforma sárga színű sötétítő függönyök mögött ugyanis nagyon sok hasonló, bezápult élethelyzet alakult ki, rengeteg elfojtással. Gyakori volt például az alkoholizmus, a gyógyszerfogyasztás a kismamák körében vagy épp a családon belüli erőszak. Popper Péter nem véletlenül jellemezte „cizellált házi pokolként” azt a családi helyzetet, amikor látszólag minden rendben van, de ki tudja, hogy az egyébként papírvékonyságú falak között mi történik. Miközben persze nagyon sokan biztonságban érezték magukat és boldogan éltek.

A Kádár-kor legsikeresebb manökenjének életét beárnyékolta a történelem komor valósága

Az örökké talán abban a forró évben kezdődött, amikor Szolzsenyicint kitoloncolták a Szovjetunióból, Nixon belebukott a Watergate-botrányba, az Abba együttes Waterloo című dalával megnyerte az Eurovíziós dalfesztivált, Kardos Sára pedig, aki szentül meg volt győződve arról, hogy egész életét gyógypapucsban dolgozza végig a pénzügyi osztályon, megnyert egy manökenversenyt.

Pontosan ennek a típusnak a megtestesítője a regénybeli anya, a lánya viszont épp az ő szerepmintája ellen lázad. Kardos Sára egy kisvárosi környezetben nőtt fel, a közeg teljesen más életre determinálta, és aztán – ahogy te is mondtad az előbb – szinte véletlenszerűen lett modell. Ez jellemző volt akkoriban erre a szakmára?

Az első manökenek a ruhaipari vállalatok titkárnői, alkalmazottai voltak, aztán a Rotschild Szalon volt az, ami nagy manökengyárnak számított. Viszont a manökenség nem számított olyan munkakörnek, amelyet be lehetett írni a személyibe, ezért a manöken helyett olyasmiket írtak, hogy vasalónő, varrónő vagy tolmács. Engem ebben a történetben pontosan az izgatott, hogy ha valaki egy nagyon látványos külsővel beleszületik egy rigorózus, zárt közegbe, akkor az mennyire határozza meg előre a sorsát.

Miközben elindulhatott volna egy olyan hagyományos úton is, melynek az a vége, hogy anya lesz és feleség.

Abszolút, sőt, ez volt az igazán járható út. Hiszen a manökenség, azon túl, hogy hivatalosan nem létező foglalkozás volt, egy átlagcsalád számára egy kockázatos női életutat is jelentett. A szereplőm számára ugyanakkor egyre nagyobb léptékben nyílt meg a világ: először Budapest, azután Párizs és végül New York kifutóin. Ez a regény szerintem emiatt egy kicsit a döntések könyve is, és arról is szól, hogy ha van egyfajta külsőnk, személyiségünk, hátterünk, sorsmintázatunk, akkor létezik-e egy olyan vészkijárat, ahol az előre meghatározott útról letérhetünk.

Kardos Sára egy ponton azt mondja: „A szakmámat misztifikálták, irigyelték, lesajnálták”. A valóságban melyik volt a legjellemzőbb a modellkedés megítélésére?

Mindegyik benne volt, ám a legerősebbnek talán az irigységet látom, miközben az ember nem is feltételezné, hogy mennyi kétely és bizonytalanság lappanghat egy szép külső mögött. De amik a fentieket elég szépen leképezték, azok a divatvilágról szóló állambiztonsági jelentések voltak. Nagyon sok kisszerű vagy éppen katartikus emberi drámát lehet kiolvasni belőlük: akkoriban minden olyan szakma képviselőit, akik utazhattak, nagy eséllyel figyelték, vagy megpróbálták beszervezni. Megrázó volt olvasni, hogy ki hogyan viselkedett egy ilyen szituációban: ki próbált kibújni alóla, ki próbált ellenállni. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy olyan emberekről beszélünk, akik akkor még nem is tudtak más világot elképzelni, mint amilyenben éltek, és a többség kényszerűségből bizony elfogadta a rendszer játékszabályait. De volt olyan is, aki szinte óvta azt, akiről jelentenie kellett, és próbálta kifejezetten jó színben feltüntetni, kicsit megnyugtatva talán a saját lelkiismeretét is. A másik véglet az volt, amikor a jelentésekben pitiáner, már-már gyerekes módon becsmérelték a másikat, és olyanokat írtak a megfigyelt személyről, hogy „beképzelt, és hát nem is olyan szép”.

A könyvben egy helyen azt írod, hogy a Kardos Sárához hasonló lányok viszonylag szabadon mozoghattak, feltéve, ha a rendszer szabályai szerint játszottak. Ez a lány viszont a szó átvitt és valódi értelmében is igazi határsértőnek számít, hiszen az élete során többször is szabályt szegett: először az apai szabályok ellen vétett, majd hátat fordított az anyai mintának, míg végül elkerült külföldre, ahol szintén felrúgott egy csomó szabályt.

Ennek a lánynak egyrészt minden adottsága megvolt ahhoz, hogy kitörjön, kövesse a vágyait és beleálljon bizonyos élethelyzetekbe, másrészt a neveltetése és szocializációja óvatosságra intette. Az egész kor az óvatosságról szólt, a belesimulásról és a beleszürkülésről, miközben a szereplőmet semmi más nem hajtja, mint hogy kiragyogjon a tömegből. Na, vajon melyik fog győzni? A történelmi kor, az akkori női sorsok és a divat közege lehetővé tette, hogy kicsit elgondolkozzunk azon, vajon mennyire kötnek minket a beidegződéseink, mintáink, ambícióink. Amikor annak idején a Kádár-korszak híres manökenjének életútjáról olvastam, leginkább az lepett meg vele kapcsolatban, hogy amikor ott volt a kezében minden eszköz, jól keresett, volt neve, sok felkérést kapott, akkor is mindig kapaszkodott valakibe és valamelyik férfin keresztül definiálta magát. Az ő sorsmintázatába nagyon erősen beleégett, hogy valakinek mindig meg kellett mentenie. Aki viszont ennyire erőtlennek érzi magát, az óhatatlanul manipulál.

A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországában számos olyan történet van, amit nem ismerünk, de most már eltelt annyi idő, hogy kellő távolságból el is lehessen mesélni őket. Írás közben vagy a kutatásaid alatt találtál még olyasmit, amiben benne van ennek a lehetősége, hogy egyszer könyv legyen?

Töprengtem én is azon, hogy miért pont most írom meg ezt a történetet, és én is úgy gondolom, hogy a kellő perspektívatávolság kellett hozzá; még elevenek az emlékeink, ez a kor még sok emberben rezonál, ugyanakkor már annyi kanyar volt az életünkben, hogy ezt az időszakot talán már kellő higgadtsággal tudjuk szemlélni. Nem biztos, hogy tizenöt évvel ezelőtt ez így lett volna, és biztos vagyok abban, hogy húsz, harminc év múlva legfeljebb csak egy megrázó női sorsként lesz érdekes, de nem a saját életünk részeként. Szerintem érdemes lehet ezt a korszakot a közbeszédben is feleleveníteni, hiszen a mai gondjaink és örömeinknek sok eredője itt található.

Lantos Piroska. A fiktív Kardos Sára valós ihletője a kommunista Magyarország egyik leghíresebb modellje volt, akit az Új Tükör című hetilap egyenesen „magyar nemzeti kincsként” emlegetett. 1955-ben született Szentesen, és már kamaszként a zalaegerszegi ruhagyár termékeit mutatta be. Később Budapestre költözött, és hamar keresett manöken lett, rengeteg címlapon, reklámfotón szerepelt. A nyolcvanas évek elején Franciaországba költözött, és a Chanelnél modellkedett. Magánélete nem alakult túl szerencsésen: mindkét házassága válással végződött, második férje még kémkedéssel is megvádolta. A magyar származású, de Amerikában élő fotós, Szenti György segítségével 1983-ban az Egyesült Államokba költözött, ahol Carolina Herrera és Ungaro is foglalkoztatta. 1984 szilveszterén tragikus körülmények között veszítette életét: Szenti lakásán holtan találták őt, a barátnőjét és a fotóst is, golyó végzett velük. A tragédia körülményei máig tisztázatlanok.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/4. számában jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3614566696

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.