Olvass!

KönyvesBlog

Hogyan építsünk a Szolgálólány alapján egy életképes diktatúrát?

2019. január 18. .konyvesblog.

Elpusztíthatja-e holnap egy aszteroida a Földet? Lehetünk-e fiatalabbak a saját gyermekünknél? Megjósolható-e a jövő a tudomány segítségével? Vannak-e jogaik a majmoknak? Hány neme lehet egy földönkívülinek? Hogyan építsünk életképes diktatúrát? Gazdasági hiba volt-e a Birodalom presztízsberuházása, a Halálcsillag megépítése? Cersei Lannister vagy Daenerys Targaryen kormányzott-e jobban? Na és mitől leszünk szerelmesek? Hamarosan megjelenik a Párhuzamos univerzumok című antológia, melynek szerzői a Star Wars, a Star Trek, a Harry Potter-széria, a Deadpool, a Kapcsolat vagy a Trónok harca mellett számos további népszerű sci-fi, horror, fantasy és disztópia tudományos szempontú elemzésére vállalkoznak, és az írásokban a politológiai vagy a közgazdaságtani mellett hangsúlyosan megjelennek a pszichológiai, csillagászati és asztrofizikai szempontok is. A kötetből a hibridrendszereket bemutató Filippov Gábor elemzését mutatjuk meg

Párhuzamos univerzumok - Képzelet és tudomány

Athenaeum Kiadó, 2019, 350 oldal, 3999 HUF

 

 

FILIPPOV GÁBOR: A SZOLGÁK LÁZADÁSA

Autokratikus stabilitás és rezsimdinamika A szolgálólány meséjében, avagy hogyan építsünk életképes diktatúrát?

Gileád hajnala

A nem túl távoli jövőben az Egyesült Államok viszonylagos nyugalmát három összehangolt terrortámadás dönti romba. Ismeretlen, állig felfegyverzett milicisták lerohanják a Kongresszust, a Fehér Házat és a Legfelsőbb Bíróságot, és néhány óra alatt a komplett állami gépezetet kiirtják. A merényletet eleinte „iszlám fanatikusoknak” tulajdonítják. Csak utóbb derül ki, hogy a támadást a Jákob Fiai nevű keresztény fundamentalista csoport követte el, amelynek végső célja a demokrácia felszámolása és egy archaikus, bibliai alapokon nyugvó diktatúra létrehozása.

A terrortámadásokat követően semmi sem lesz többé olyan, mint régen. A változás nem egyik napról a másikra történik. A zűrzavart és a válság okozta kollektív rettegést kihasználva először felfüggesztik az Alkotmányt, és a hadsereg határozatlan időre bevezeti a szükségállapotot. Ez pedig nem pusztán formális deklaráció: az elhúzódó válsághelyzetre hivatkozva radikálisan korlátozzák a polgárok szabadságjogait, amelyeket addig épp az Alkotmány garantált: a szólás és a sajtó szabadságát, a gyülekezési jogot, a vallásszabadságot, a szabad mozgáshoz fűződő jogot, később pedig a kínzástól való mentességhez, sőt az emberi méltósághoz és az élethez való jogot is. Bár a puccsisták bejelentik, hogy megkezdték a felkészülést az új választások megtartására, a hatalomátvétel után demokratikus pártversenyről és szabad választásokról sem lehet beszélni többé.

A demokrácia mintapéldányának tartott Egyesült Államok népe persze nem nyugszik bele szó nélkül a szabadság felszámolásába. A tiltakozó demonstrációknak azonban a hatalom véres ellencsapással vet véget, a tömeges emigrációs hullámra válaszul pedig lezárja a külső határokat. A fegyveres ellenállás gyorsan megszerveződik, és polgárháború tör ki, aminek következtében az ország szétesik: több állam elszakad Washingtontól, az új hatalom ellenőrzése alatt megtartott területen pedig megalakul a Gileádi Köztársaság. Az új törvények betartása felett a Jákob Fiainak milicistái, illetve a rezsim rettegett titkosrendőrsége, a mindenütt jelenlévő és mindenki után kémkedő Szemek őrködnek.

A legdrámaibb változás a vallási és szexuális kisebbségek, illetve a nők életében következik be. Nemcsak a zsidókat és a muszlimokat, de számos hagyományos keresztény egyház híveit (katolikusokat, baptistákat, kvékereket stb.) is gyilkolni, illetve üldözni kezdik: imahelyeiket lerombolják, vallási vezetőiket kivégzik. A Jákob Fiai által kidolgozott, keresztény elemekből építkező, szélsőségesen bigott államvallás lesz a hit egyedül törvényes, egyúttal mindenkire kötelező formája. Az egyneműek közötti szexuális kapcsolatot például a Bibliára hivatkozva „nemi eltévelyedésnek” minősítik, és – a szülni képes nők kivételével – halálbüntetéssel sújtják.

Mivel a világot általános termékenységi válság sújtja, a diktatúra nem emberi lényként tekint a nőkre, hanem akarat és személyiség nélküli erőforrásként, amelyet a maximális haszon (vagyis minél több és társadalmilag minél értékesebb gyermek születése) szem előtt tartásával kell újraosztani és felhasználni. Először a magántulajdonhoz való jogukat törlik el: egy új törvény értelmében nők nem rendelkezhetnek saját vagyonnal, fizetésük és esetleges megtakarításaik felett pedig ettől fogva legközelebbi férfi hozzátartozójuk rendelkezhet. Ezt követően a munkavállalás jogából is kirekesztik őket: minden nőt elbocsátanak az állásából, így egyetlen jogi aktussal visszaszorítják őket oda, ahonnan sok száz évnyi küzdelem árán törtek ki: a családi tűzhely mellé. Feltétlen engedelmességgel tartoznak a férjüknek, és napjaik nagy részét – az istentisztelettől vagy a bevásárlástól eltekintve – kötelesek otthon tölteni. De még olyan, veszélyesnek ítélt tevékenységektől is eltiltják őket, mint az írás és az olvasás: ezeket első alkalommal ujjlevágással, második tettenérés esetén pedig az egyik kéz amputációjával torolják meg. A már érvényes, az államegyház is által jóváhagyott heteroszexuális házasságokat nem bontják fel, de attól kezdve az állam az együttélés és a nemi élet felett is totális kontrollt gyakorol: a szabad párválasztás és a szerelmi házasság Gileádban meghaladott, sőt erkölcstelen intézménnyé minősül.

A legszörnyűbb sors azonban a deviánsnak ítélt, de termékeny nőkre (házasságtörőkre, elváltakra, prostituáltakra, melegekre, droghasználókra) vár. Őket letartóztatják, majd egy brutális módszereket (az ideológiai indoktrináció mellett megszégyenítést, verést, csonkítást és szemkiszúrást is) alkalmazó intézményben, az úgynevezett Vörös Központban (hivatalos nevén a Ráhel és Lea Központban) nevelik át. A magas rangú állami vezetőknek kiutalható szolgálólányokat, vagyis engedelmes szülőgépeket csinálnak belőlük – vagyis szexrabszolgák lesznek. Nemcsak a testük feletti rendelkezéstől, de még a személyiségüktől is megfosztják őket: nevüket örökre el kell felejteniük, és ezentúl csak mindenkori Parancsnokuk birtokos személyjellel ellátott keresztnevére (Ofdaniel, Ofglen, Ofwarren stb.) szabad hallgatniuk. A nekik kijelölt „szolgálati helyet” hétköznapokon csak bevásárlás vagy a havi nőgyógyászati kontroll idejére hagyhatják el, és maradéktalanul ki vannak szolgáltatva „gazdáik” hatalmaskodásának. A Parancsnokok havonta egyszer, a peteérésükhöz igazított, Szertartásnak elnevezett rendszeres nemi erőszak keretében megkíséreljék teherbe ejteni őket. Akinél sikerrel járnak, attól – a végig gondosan felügyelt terhesség, szülés és szoptatási időszak lejárta után – elveszik a gyermekét, és a Parancsnok családjának adják, őt magát pedig új állomáshelyre osztják be. Azokat, akik a harmadik állomáshelyükön sem képesek teherbe esni, a lakhatatlan, sugárfertőzött területeken található haláltáborokba, a Telepekre küldik. Itt pedig a rendszer által selejtesnek ítélt rabok – idős vagy „túlképzett” nők, engedetlenek, melegek – körében, legfeljebb három évvel később végez velük a kemény munka, a kíméletlen őrök vagy a sugárfertőzés.

June Osborne huszonkilenc éves, átlagos középosztálybeli amerikai nő, átlagos középosztálybeli amerikai élettel. Egy tudományos kiadó korrektoraként dolgozik, és férjével, Lucas Bankole-lal eseménytelen boldogságban neveli közös kislányukat, a hároméves Hannah-t, miközben épp második gyermek vállalását fontolgatják. June legjobb barátja egykori egyetemi társa, Moira, aki történetesen meleg, és a közelmúltban béranyaként szült gyermeket egy meddő brit házaspárnak. A hatalomátvétel után az ő életük is felfordul. Mindkét nőt elbocsátják az állásából, Moira pedig „nemi tévelygőként” automatikusan törvényen kívülivé válik. Luke és June házasságát hamarosan érvénytelenné nyilvánítják: mivel a válást (a melegházassággal és a házasságon kívüli kapcsolatokkal együtt) visszamenőleg illegálisnak minősítették, Luke-nak pedig ez a második házassága, kapcsolatuk az új rendszer szemében házasságtörésnek számít, a párra pedig letartóztatás vár. Ezért úgy határoznak, hogy hamis papírokkal Kanadába szöknek. A határ közelében azonban rajtuk ütnek. Amíg Luke megpróbálja feltartóztatni a határőröket, felesége Hannah-val együtt egy közeli erdőn át próbál megszökni, ám végül elfogják őket. A kislányt elszakítják az anyjától, és politikailag megbízható nevelőszülőkhöz küldik, June-t pedig a Vörös Központba viszik, és innentől rá is a szolgálólányok sorsa vár. Férjéről semmit sem tud, de a legvalószínűbb, hogy még ott, a helyszínen agyonlőtték.

June a Gileádi Köztársaság egyik legbefolyásosabb személye, a legfelső elithez tartozó Fred Waterford Parancsnok otthonába kerül szolgálatra. A Szertartásoknak sokáig nem lesz eredményük, miközben a szolgálólány egyre többet szenved a Parancsnok felesége, a végletekesen bigott Serena Joy kegyetlenkedéseitől. Mivel a Parancsnok továbbra sem tudja teherbe ejteni June-t, felesége arra gyanakszik, hogy nem is képes gyermeket nemzeni. Ezért a törvényt megkerülve ráveszi a sofőrjüket, Nicket, hogy titokban ejtse teherbe a lányt. Ezzel már csak azért is nagy kockázatot vállalnak, mert Waterford időközben elkezdi szeretőjeként kezelni őt, és a Szertartásokon kívül is illegális kapcsolatot folytat vele, miközben láthatóan Nick is kezd többet érezni iránta. June pedig mindeközben csak sodródik kiszolgáltatottan, és próbál túlélni: egyedül az tartja benne a lelket, hogy a férje talán mégis él, és egyszer, egy másik világban a szétszakított család majd újra egymásra találhat. Aztán hirtelen felpislákol a remény halvány fénye: egyik sorstársán, Emilyn keresztül kapcsolatba kerül egy titkos, földalatti ellenálló csoporttal, a Maydayjel. Eleinte csak információkkal segíti az egyre aktívabban tevékenykedő szervezetet, később azonban a szökés lehetősége is elérhető közelségbe kerül…

 

Hogyan lehetett ilyen rövid idő alatt megsemmisíteni a világ egyik legrégibb és legstabilabb demokráciáját? Milyen rendszer nő a helyébe, és hogyan működik a mindennapokban? Milyen kihívásokkal kerül szembe egy újonnan alapított diktatúra, amikor megkísérli megszilárdítani a hatalmát? Hogyan lásson neki? És lehetséges-e, hogy az emberiséget kipusztulással fenyegető demográfiai válságra épp a totális diktatúra jelenti az egyetlen megoldást? Van-e esélye a szabadságnak a globális katasztrófa árnyékában? Napjaink egyik legnépszerűbb disztópiája, a Margaret Atwood regényét feldolgozó A szolgálólány meséje világa a mozgalmas cselekmény sodró felszíne alatt számtalan nyomot, alig észrevehető utalást elejt, amelyek segítségével megkísérelhetünk választ találni ezekre a kérdésekre. Ha az összehasonlító politikatudomány eszközeit, a klasszikus politikai gondolkodás felismeréseit és az autokratikus rezsimekről szerzett tudásunkat felhasználva megpróbáljuk feltérképezni ezt az aprólékosan felépített, nyomasztó világot, talán a saját szabadságunkra leselkedő veszélyekről is többet tudhatunk meg.

A polgárháború és az új határok

Gileád semmilyen szempontból nem azonos a ma ismert Amerikai Egyesült Államokkal. Nem túlzás azt állítani, hogy utóbbi kevéssel a puccsot követően egyszerűen megszűnik létezni – véres polgárháború robbantja szét. Ezért ha meg akarjuk érteni a romokból felemelkedő államalakulatot, először is azt kell tisztázni, miről is beszélünk, amikor a Gileádi Köztársaságot vizsgáljuk.

Az új rezsim az USA ötven állama közül negyvennyolc felett követel magának fennhatóságot. Ezek közül az uralma elsősorban a keleti, északkeleti, és középnyugati államokban (kevesebb mint az államok felében, huszonkettőben) tekinthető többé-kevésbé stabilnak – ez a mai USA területének nagyjából egyharmadát kitevő tömb a Gileádi Köztársaság voltaképpeni területe. Ennek fővárosa továbbra is Washington D.C., az elit azonban a jelek szerint vidékről ingázik a fővárosba: a cselekmény nagy része Waterfordék és számos más Parancsnok lakhelyén, a massachusettsbeli Cambridge-ben játszódik.

A polgárháború végére az egykori USA fennmaradó területének nagyobb része szintén Gileádhoz tartozik; de ipari szennyezés, környezetvédelmi balesetek, illetve főként a polgárháború idején Gileád által bevetett atombombák miatt keletkezett sugárzás miatt lényegében lakhatatlanná vált. Itt az új rezsim ellenőrzése lazább, egyes részein még kisebb-nagyobb összecsapások is előfordulnak különféle lázadó erőkkel. Ezen a hatalmas területen találhatók a Telepek is, amelyek Nebraska és Kansas (Keleti Telepek), illetve Utah (Nyugati Telepek) lakhatatlanná vált vidékén terülnek el, és ahol a rendszer által veszélyesnek vagy haszontalannak ítélt elemeket dolgoztatják halálra. Az egykori, nagy autonómiával rendelkező tagállamokra épülő föderatív közigazgatás megszűnik: nem tudjuk, hogy Gileádot unitárius (vagyis nagyobb, az autonóm államiság jegyeivel rendelkező közigazgatási egységek nélküli) államként tervezik-e újjászervezni, de az biztos, hogy a fennhatósága alatt álló területeket katonai körzetekre osztják. Ez azt is felfedi, hogy az új hatalom, illetve a polgári közigazgatás konszolidációjára a puccs után öt évvel sem került sor – vagy azért, mert az elhúzódó polgárháború és belső válsághelyzet miatt ez nem sikerült, vagy azért, mert szándék sem volt rá.

A korábbi Egyesült Államok lényegében csak egy ellenkormány képében marad fenn, amelynek székhelye Alaszka legnépesebb városában Anchorage-ban van, és Alaszkán kívül egyetlen további állam, Hawaii felett gyakorol közvetlen fennhatóságot. A polgárháború kezdetén Kalifornia és Arizona vélhetően megpróbált az USA tagja maradni, ezek ellenállását azonban Gileádnak brutális megtorlással sikerült megtörnie. A két talpon maradt állam szövetségének hatalmi struktúrájáról nagyon keveset tudunk: közvetlenül a hatalomátvétel után vélhetően a régi USA utolsó kormányának rangidős minisztere vezethette, akit a puccsistáknak nem sikerült megölniük, például mert külföldi úton vagy épp a két renitens állam valamelyikében tartózkodott; illetve ha ilyen miniszter nem akadt, esetleg ideiglenesen egy magasabb rangú katonai parancsnok vehette át a politikai vezetést is. Abból, hogy a két állam továbbra is Egyesült Államoknak nevezi magát, erősen valószínűsíthető, hogy a politikai rendszer alapjait lefektető alkotmányt is átvette, így a puccs óta eltelt öt évben – hacsak a polgárháború zűrzavara meg nem akadályozta őket ebben – már tarthattak kongresszusi és elnökválasztást is. Úgy tűnik, az új USA-nak méretéhez képes jelentős források állnak rendelkezésére: arra mindenesetre képes, hogy hadserege maradványaival érdemi harcot folytasson az új rezsimmel az ország túlsó végén, Chicago romjai felett is. Ezen túlmenően az élénk fegyveres ellenállásnak köszönhetően komoly befolyást képes gyakorolni a kanadai határ, a nyugati partvidék, illetve a Mexikói-öböl partjának vékony, a Gileád-ellenes lázadók által megszállt sávjában, köztük New York állam egy részében, illetve Florida és Texas nagyobbik felében is. A szolgálólány meséjének idejére ezek a határ-, illetve partmenti területek képezik a fő ütközőzónákat, egyúttal a polgárháború utóvédharcainak helyszíneit.

Érdemes továbbá említést tenni a kanadai Torontóban található, döntően menekültek lakta városrészről, Little Americáról is. A kanadai kormány humanitárius aktivitásából adódóan jelentősebb emigráns diaszpóra él Kanada határmenti sávjában, amely egyébként már csak földrajzi közelsége, illetve a kiterjedt zöldhatár okán is a Gileádból kifelé áramló illegális migráció elsődleges célterülete. A Kanadába sikeresen eljutó menedékkérők egy része Little Americában próbál új életet kezdeni (itt egyébként az új Egyesült Államok önálló konzulátust is fenntart), míg mások az egyre befogadóbb menekültpolitikát folytató Egyesült Királyságban és máshol kezdhetnek új életet.

(…)

Összességében, bár a polgárháborúból vélhetően kisebb emberveszteséggel kerül ki, nem valószínű, hogy Gileád a konfliktus végére életben maradt egykori amerikai állampolgárok sokkal több mint 50 százaléka felett tud tényleges hatalmat gyakorolni.

A rendszer természetrajza

(…)

Hatalmi struktúra

A Gileádi Köztársaság intézményi felépüléséről keveset tudunk. Sem a regényben, sem a sorozatban nem történik említés az állam szerkezetét, illetve az állam és a polgárok viszonyát szabályozó, új alkotmányról. Az operatív jellegű parancsnoki utasításokon kívül az egyetlen felmerülő, írott normaszöveg a Biblia – ebből azonban nyilvánvalóan nehéz lenne egyértelmű szabályozást kiolvasni például a törvényhozás struktúrájával, az állami költségvetés elfogadásának módjával vagy az államfő hivatali ciklusával kapcsolatban.

Az már a nevéből is kiderül, hogy a legtöbb, a történelemből ismert teokráciával ellentétben – például az 1979-es iszlám forradalom utáni Iránhoz hasonlóan – Gileád államformája köztársaság. A köztársasági államformából kis túlzással annyit tudhatunk meg, hogy Gileádban az államfőt nem királynak, sahnak, esetleg pápának nevezik, hanem valamiféle elnöknek aki formálisan bizonyosan nem öröklés útján jut pozícióba. Róla azonban sem a regényben, sem a sorozatban nem esik szó. Elképzelhető, hogy a Jákob Fiai valamely tekintélyes tagja, esetleg ideológiai vezetője elnöki vagy más elnevezésű államfői címet visel, de az is lehet, hogy – az 1989 előtti Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsához hasonlóan – az államfői jogokat valamiféle kollektív testület gyakorolja. Az, hogy az államfő ennyire nincs szem előtt, sőt még a politikáról szóló beszélgetésekben sem tesznek róla említést, arra enged következtetni, hogy – ha egyáltalán létezik – nem játszik fontos szerepet a politikai döntéshozatalban. Az államforma persze önmagában még semmit nem mond el arról, valójában hogyan is kormányoznak egy országot – a közkeletű félreértéssel szemben monarchiák és köztársaságok egyaránt lehetnek a demokrácia mintapéldái és a legkeményebb, legvéresebb diktatúrák. Annak eldöntéséhez, hogy Gileád melyik eset, azt kell megvizsgálni, hogyan és milyen struktúrában oszlik meg a tényleges hatalom az állami gépezet kulcspontjain, illetve mennyire korlátozott, illetve elszámoltatható ez a hatalom.

A hatalmi struktúra szempontjából Gileád a pártállamok és a katonai junták sajátos keverékét adja. Bár léteznek benne intézményesített döntéshozó testületek, ezeket át- meg átszövi a Jákob Fiai nevű konspiratív szervezet párhuzamos struktúrája. A jelek szerint választások és más demokratikus intézmények híján a Gileádi Köztársaságban minden tényleges hatalom ebből mozgalomból ered. A regényben és a sorozatban egyetlen olyan, politikai közhatalmat gyakorló személlyel sem találkozunk, akinek a megnevezése ne Parancsnok lenne, vagyis ne bírna magas ranggal egyúttal a puccsista szervezetben is.

A hatalomátvétel előtt a Jákob Fiait minden jel szerint a szervezet legmagasabb rangú tagjaiból álló Tanács vezette; később ebből nőtt ki a Bizottságként, máskor továbbra is csak Tanácsként emlegetett testület. Ennek hatáskörébe tartozik mindenekelőtt a jogalkotás, ezért erős a kísértés, hogy az USA mai Kongresszusának megfeleltethető intézményként tekintsünk rá. A sorozatból azonban kiderül, hogy a Bizottság sokkal szélesebb jogkörrel bír, mint a mostani amerikai törvényhozás: nemcsak általánosan kötelező normaszövegeket alkot, de egyúttal bírói jogkört is betölt. Az isteni akaratra hivatkozva ez a testület folytatja le a pert és hozza meg az ítéletet például Warren Putnam Parancsnok ügyében, amiért törvénytelen szexuális kapcsolatot folytatott a szolgálólányával, Ofwarrennel (vagyis Janine-nel). Ennél is beszédesebb, amikor a két funkció egymással párhuzamosan működik, akár ugyanazon ülés keretében: amikor a Parancsnokfeleségek Mrs. Waterford vezetésével lazítani szeretnének az olvasástilalmon (annyit szeretnének elérni, hogy a nők és a gyerekek legalább a Bibliát olvashassák), javaslatukat a Bizottság mint jogalkotó testület elé viszik – jellemzően nem írásban, hiszen írniuk is tilos, hanem szóban. A Parancsnokok, miután zárt tanácskozáson rövid úton elutasítják a felháborító javaslatot, nevetségesen rövid tárgyalás útján azonnal meg is hozzák az ítéletet Mrs. Waterford felett, amiért az a javaslat beterjesztése közben, mintegy polgári engedetlenségi akcióval nyomatékot adva a javaslatnak, fel mert olvasni egy passzust a Bibliából.

Minden jel szerint emellett a Bizottság végrehajtó hatalomként is működik. Amellett, hogy itt dőlnek el az állam közpolitikai stratégiái, az egyes, a kormányzáshoz kapcsolódó operatív feladatokat is itt osztják ki – méghozzá a Parancsnokok között. Waterford például több, rendesen kormányzati hatáskörbe tartozó koordinációs és döntéshozatali feladatot is ellát a sorozatban. Miközben tagja a Bizottságnak, annak megbízásából kvázi „kormánybiztosként” felügyeli a rendszer számára kiemelt beruházásnak számító Ráhel és Lea Központ építési munkálatait. Ennél is fontosabb, hogy mintegy külügyminiszteri vagy gazdasági miniszteri felhatalmazással, széleskörű döntési jogkörrel vezeti a mexikói, illetve a kanadai gazdasági és diplomáciai tárgyalásokat. Mindemellett a belügyminiszter kompetenciájába tartozó, a rendfenntartáshoz kapcsolódó ügyekben parancsnoki utasításokat, sőt még letartóztatási parancsot is kiadhat.

A Parancsnokok közti hierarchiát elsősorban a katonai rangokból eredő alá-fölérendeltség határozza meg – arról legalábbis nem esik szó, hogy bárki is a katonai rangsortól független, kiemelt politikai státust élvezne. Ez alól egyedül a Bizottság elnöke jelent kivételt, bár az sem kizárt, hogy ő épp katonai rangjának köszönhetően kerül ebbe a pozícióba (vagyis hogy a Bizottság elnöki tisztét automatikusan a legmagasabb rangú tiszt tölti be). A szolgálólány meséje idején a Bizottság elnöke, így egyben a legnagyobb tekintéllyel bíró Parancsnok Andrew Pryce, legalábbis addig, amíg az új Ráhel és Lea Központ elleni robbantásos merényletben huszonöt másik Parancsnokkal együtt életét nem veszti. Pryce szerepéből jól látszik, hogy a hatalmi ágak (a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás) alkotmányos szétválasztása természetesen nem érvényesül Gileádban – és épp ez a diktatúrák egyik fő sajátossága. Pryce ugyanis nemcsak a törvényhozó-végrehajtó-igazságszolgáltató intézmény feje, de egyúttal a Szemek nevű rettegett titkosszolgálat vezetője is, amely a hétköznapi polgárok, de egyúttal saját elitje ellen is kiterjedt kémhálózatot tart fenn és véres tisztogatásokat hajt végre.

Ezek kapcsán érdemes külön is említést tenni a Guthrie Parancsnok elleni eljárásról, amelyről Pryce egy Nickkel folytatott beszélgetésben tesz említést. A Bizottság elnökének indoklása szerint Guthrie azért esik ki a kiváltságosok köréből, mert két szolgálólányával is tiltott viszonyt folytatott, illetve közpénzeket sikkasztott. Persze nem kizárható, hogy a Szemek főnöke tényleg komolyan veszi a hivatalos ideológiát, és minden elhajlástól meg akarja tisztítani a Jákob Fiait. A hasonló totalitárius pártállamok működésének fényében azonban sokkal valószínűbb, hogy az ideológiai purizmus inkább egy hatalmi leszámoláshoz szolgál egyszerű ürügyként. Guthrie, a polgárháború „hőse”, New York város meghódoltatója a Jákob Fiainak egyik legbefolyásosabb Parancsnoka: a sorozatból azt is megtudjuk, hogy Pryce és Waterford mellett elsődleges szerepet játszott a rendszer ideológiájának és rítusainak (köztük a Szertartásénak) a megalkotásában. Megbuktatása ezért egyúttal Pryce egyik fő hatalmi ellensúlyának és potenciális politikai riválisának eltüntetését is jelenti. Ezt a forgatókönyvet erősíti az is, hogy Pryce következő célpontja a másik „nagyvad”: Waterford, akiről saját sofőrjén, Nicken keresztül szeretne terhelő bizonyítékokat gyűjteni. Hangsúlyozzuk ismét: Pryce-on és Guthrie-n kívül Waterford volt a harmadik személy azon a megbeszélésen, amelyen kidolgozták a rendszer ideológiájának alapvető elemeit és a Szertartás rítusát. Összességében nem kizárt tehát, hogy Pryce manővereiben egy hatalomcentralizációs stratégia kulcsfontosságú lépéseit látjuk. Lehet, hogy a polgárháború végén elérkezettnek látja az időt, hogy korábbi harcostársait félreállítva egy kézben összpontosítsa a hatalmat, és egyszemélyi diktátorként emelkedjék Parancsnoktársai fölé: nagyjából úgy, mint azt Sztálin tette az állampárton belüli riválisaival való leszámolás során a Lenin 1924-es halálát követő években.

(…)

Gileád a nemzetközi térben

A regény és a sorozat számos utalásából úgy tűnik, hogy a Gileádi Köztársaság esetében egyértelműen a páriaállami státus szélsőséges esetéről van szó. Páriaállam alatt olyan országot értünk, amely a nemzetközileg elismert és beágyazott, leegyszerűsítve „szalonképesnek” számító szereplőkkel szemben elenyésző diplomáciai kapcsolatokkal rendelkezik, kellő tekintély és szövetségesek híján nem képes érvényesíteni az érdekeit a nagy nemzetközi szervezetekben (ha egyáltalán beengedik oda), sőt akár az is előfordulhat, hogy a legtöbb meghatározó ország a puszta létét sem ismeri el. Ennek oka általában létrejöttük körülményeiben, még inkább „provokatív” ideológiájukban és a nemzetközi jogot szisztematikusan sértő politikai gyakorlatukban, esetleg agresszív területszerző vagy akár népirtó politikájukban keresendő. Az ilyen államok a gazdasági és kulturális elszigeteltség mellett sokszor kiterjedt nemzetközi szankciókkal kénytelenek szembenézni, sőt szélsőséges esetben akár külső katonai beavatkozás réme is fenyegeti őket.

Pontosan ez a helyzet Gileáddal: a puccs után öt évvel az országot széleskörű kereskedelmi embargó és további nemzetközi szankciók sújtják, többek között az ENSZ, az Európai Unió, Nagy-Britannia és persze Kanada részéről. Nemcsak korábbi nemzetközi szövetségesei fordultak ellene, de például Kuba, illetve a világ autokráciáinak egyik legnagyobb nemzetközi támasza, az USA bukásával a világ legnagyobb gazdasági hatalmává előlépett Kína is ellenségesen viszonyul hozzá. Sőt, Gileád olyan helyzetbe lavírozta magát, hogy alázatos örömmel fogadja Mexikó közeledését, amely elsősorban a szülni képes nők „exportjáért” cserébe kínál fokozottabb kereskedelmi kapcsolatokat. A helyzet súlyosságát jól jellemzi, amikor az 1. évad 6. epizódjában Waterford kifejti: ha nem sikerül kimozdítani a holtpontról a kereskedelmet, Gileád valutája fél év alatt összeomlik. Az amerikai kontinensen korábban domináns szerepet játszó, szomszédjára olykor afféle szánandó félgyarmatként tekintő Washington ezért most megalázkodva könyörög a mexikói pesókért.

Gileád szempontjából fenyegető jelként is értelmezhető az is, hogy – pontosan nem tisztázott okokból – A szolgálólány meséjenek idején kanadai és brit katonai erők gyülekeznek a kanadai-gileádi határ mentén; ez akár a polgárháborúba vagy a rezsim népirtó politikájába való külső fegyveres beavatkozás előkészülete is lehet, méghozzá az ellenkormány által képviselt Egyesült Államok oldalán. Ez azért is figyelemre méltó, mert mind Kanada, mind az Egyesült Királyság a NATO tagja – amelyet a puccs előtt épp a szervezet legnagyobb katonai erejét adó Egyesült Államok vezetett. Bár Gileád Washington D.C-vel az ellenőrzése alá vonta a korábbi szövetségi adminisztrációt, és névlegesen legalább negyvennyolc korábbi államra igényt tart, az egyikori katonai szövetségesek (vagy nagyobb részük) az ellenkormányt ismerik el a NATO alanyaként értelmezett Egyesült Államok jogutódjának. Ez nem csoda, tekintve, hogy Gileád véres puccs során jön létre, és megalakulása pillanatában felfüggeszti a területén a legalapvetőbb emberi és politikai jogok jelentős részét: totális diktatúrát épít ki, vallási és politikai tisztogatásokba kezd, intézményesíti a rabszolgaságot, és haláltáborokat létesít. Ráadásul nemcsak a polgárháború, de az új, elnyomó rezsim bevezetése, a jogállam leépülése is súlyos gazdasági érdeksérelmeket okozhat a nemzetközi gazdasági partnereknek.

Ha belegondolunk, hogy az USA ma a világ egyértelműen legbefolyásosabb nemzetközi szereplője (a világ legnagyobb gazdasága, egyúttal a legerősebb katonai szövetség, a NATO vezető hatalma), könnyű belátnunk, hogy ez a változás beláthatatlan következményekkel jár az egyébként is számos válság által sújtott nemzetközi világrendre. Hogy csak a hazánkat leginkább érintő számot idézzük: az Európai Unió exportjának legnagyobb részét, 20%-kát ma az USA piaca szívja fel. Az, hogy az EU az általános termelési válság mellett hirtelen elveszíti exportpiacának egyötödét, hihetővé teszi azt a sorozatban elejtett megjegyzést, hogy öt évvel a hatalomátvétel után nemcsak a gileádi valuta, hanem az euró is az összeomlás szélére kerül.

Nyilvánvaló, hogy ekkorra a nemzetközi közösség lépéskényszerbe kerül. A diplomáciai és kereskedelmi vákuum nem bizonyult elégségesnek – Gileád még mindig létezik, és kezdeni kell vele valamit. Ebben a helyzetben egymásnak ellentmondó tendenciák mutatkoznak: a mexikói kereskedelmi tárgyalások, illetve Waterford optimista hangulatban induló kanadai útja arra utal, hogy komoly erők dolgoznak a diktatúra elszigeteltségének feloldásán: ez a reálpolitika felülemelkedését hozná az emberjogi megfontolásokkal és a nemzetközi jogi normák idealista képviseletével szemben. Az ökológiai katasztrófa és a nemzetközi kereskedelem megbillenése ugyanis a világ legtöbb országát érinti: a mexikói kereskedelmi delegáció érkezésekor megtudjuk, hogy a mezőgazdasági termelés nemcsak Mexikóban, de „a világ többi részén” is komoly kihívásokkal küzd, mivel az alapélelmiszerek nem tudtak alkalmazkodni az új klimatikus viszonyokhoz. Gileád ezzel szemben azzal büszkélkedik, hogy az agráriumban teljes mértékben zöld gazdálkodásra álltak át, ami már meg is hozta az első eredményeket (igaz, erre példaként a floridai citrusligetek jó termését hozza fel példaként, miközben tudjuk, hogy Florida nagy része a lázadók ellenőrzése alatt áll, így lehet, hogy csak propagandisztikus túlzásról van szó).

A válságból való kilábalás perspektívája mindenesetre erős ösztönző a morális megfontolásokon való felülemelkedésre. A szankciók fokozásáról és a határ menti NATO-csapatmozgásokról érkező hírek ugyanakkor arra engednek következtetni, hogy legalább ilyen erős a külső beavatkozás igénye, amit a nemzetközi és emberjogi tényezők mellett a Gileád generálta migrációs válság is indokolhat. Ennek ellenére is látható, hogy a rezsim erőfeszítései a páriastátusból való kitörésre már mutatnak részeredményeket. A polgárháború vége, a diktatúra politikai stabilizálódása és a reprodukciós kapacitás világkereskedelembe való beforgatásának ígérete együtt elérhető közelségbe viszi Gileádot ahhoz, hogy – a történelem számos véres diktatúrájához hasonlóan – elkezdjék szalonképes, de legalábbis megtűrt partnerként kezelni.

És ebben az ingatag helyzetben egyszer csak történik egy váratlan esemény: szolgálólányok leveleinek nyilvánosságra kerülése. Az már korábban is előfordult, hogy egy-egy Márta vagy szolgálólány megszökött Gileádból, és leleplező interjút adott a kanadai sajtónak az ottani tömeges jogsértésekről. A Nick által Kanadába csempészett és ott Lucasnak átadott, hatalmas mennyiségű tanúvallomás azonban messze felülmúlja a korábban elszigetelten, itt-ott publikált és a napi hírdömping örvényében gyorsan elmerülő leleplezések kommunikációs hatását. Ezek épp abban a politikai szempontból érzékeny pillanatban kerülnek a nyilvánosság elé, amikor Kanada és a gileádi rezsim kapcsolatára a diplomáciai tapogatózások miatt amúgy is óriási médiafigyelem vetül, méghozzá nemcsak Kanadában, de valószínűleg világszerte. A levelek óriási száma ráadásul rámutat a rendszer mintázataira, vagyis hogy nem elszigetelt szemtanúk egyedi okokkal magyarázható sérelmeiről, esetleg túlzásokról van szó, hanem rendszerszintű terrorról. Lélektani szempontból annak is nagy jelentősége van, hogy nem az országból megszökött és új életet kezdő, magányos túlélők beszámolóiról beszélünk: a szörnyűségeknek külön nyomatékot ad, hogy az azokat átélők azokban a pillanatokban is a rezsim terrorja alatt szenvednek, amikor a japán, német vagy éppen magyar hírfogyasztó a szavaikat olvassa.

A levelek egyik pillanatról a másikra hiteltelenítik a gileádi propagandával szemben egyre megértőbbnek mutatkozó reálpolitikai narratívákat. A gazdasági pragmatizmusból a jogsértéseket relativizáló érveket elsöpri a sokkoló valóság, és a Gileádi Köztársaság egy fontos pillanatra az egész világ közvéleményének szemében annak látszik, ami: brutális terrorállamnak, amellyel szemben nincs helye engedékenységnek.

Korbács és kalács

„Inkább szeressék-e a fejedelmet, mint féljék; vagy ellenkezőleg, inkább féljék, mint szeressék”? A politikatudósok egyik „ősatyja”, Niccoló Machiavelli a 16. század elején a rezsimelméletek egyik legősibb, kései kollégáit azóta is nyugtalanító kérdését tette fel. Képzeljük magunkat egy pillanatra egy új diktátor fejébe! Hogyan próbálnánk meg működőképes és tartós önkényuralmat építeni egy épp megsemmisített demokrácia romjain? A legkézenfekvőbb, reflexből érkező válasz persze az erő politikája: aki nem nyugszik bele az új uralomba, azt erőszakkal kell kényszeríteni rá, ha pedig erre nem hajlandó, el kell űzni, de – számolva azzal, hogy az emigráció külföldön áshatja alá a hírnevünket, ráadásul egy majdani ellenállásban is fontos szerepet játszhat – a lebiztonságosabb megsemmisíteni. Nagyjából ez jellemezte a fasiszta Olaszországot, a náci Németországot és a sztálini Szovjetuniót. A legszélsőségesebb eset talán a vörös khmerek Kambodzsája, ahol a Pol Pot vezette rezsim 1975 és 1979 között, vagyis kevesebb mint négy év alatt 1,7–1,9 millió embert, akkori lakosságából minden negyedik-ötödik polgárt megsemmisítette. De elegendő lehet-e ez önmagában? Mit teszünk akkor, ha minden meggyilkolt elégedetlen helyébe öt másik lép? És meddig tartható fenn egy rezsim, ha kizárólag a terrorra alapozzuk?

Valójában a tapasztalat azt mutatja, hogy a féktelen terror pillanatok alatt alá tudja ásni a diktatúrát, különösen akkor, ha az állam kapacitása (vagyis az akarata érvényesítésére rendelkező erőforrások és szervezettség) hiányos. Gileádban ennek tanújele, hogy még meg sem szilárdult az új állam fennhatósága az általuk ellenőrzött terület egésze felett, az ellenállás máris az élet minden területét átszövi. A fegyveres felkelőkkel vívott állandó háborúról már szó esett, de legalább ekkora problémát jelent a Mayday. A Gileád szívében működő szervezet a szigorú állami kontroll ellenére nemcsak a szolgálólányok, a közrendűek és a Márták sorai között van jelen, de már a Szemek, sőt valószínűleg a Parancsnokok közé is beférkőzött. Feltehetően a Maydayhez köthető a Ráhel és Lea központ elleni bombamerénylet, de a szolgálólányok leveleinek kicsempészésével nekik sikerül megakadályozniuk a Kanadával való államközi viszony rendezését is. És az ellenállás még csak nem is korlátozódik a voltaképpeni ellenállókra. Gileád eleve annyira kevés ösztönzőt kínál a rendszerrel való együttműködésre, a legtöbbeknek annyira nincs vesztenivalójuk, hogy A szolglálólány meséjének idejére gyakorlatilag elszabadul a káosz. Rövid időn belül egy Jezábel (Moira) meggyilkolja az egyik magasrangú kuncsaftját, az egyik szolgálólány (Janine) majdnem öngyilkos lesz Gileád legértékesebb kincsével, a saját gyermekével együtt, egy másik (Emily) pedig összeveri és leszúrja a nénik rettegett vezetőjét. A hatalom üldözöttjei a közrendű civilek körében is nem egyszer lelnek támogatásra, sokszor épp azért, mert titokban ők is valamelyik stigmatizált társadalmi csoport rejtőzködő tagjai. A rendszer ráadásul annyira represszív és adaptációra képtelen, hogy a legkisebb korrekciós kísérletre és irracionális brutalitással felel, és végül az elit kohézióját is megbontja. Mrs. Waterford kulcsszerepet játszott a férje mellett a hatalomátvétel előkészítésében, az új rezsim azonban a többi nővel együtt őt is kiszorítja a közéletből. Kiemelkedő intelligenciája és szervezőkészsége ellenére egy ideig még ebbe is belenyugodna, ám amikor az első lázadási kísérletére – az olvasástilalom enyhítésére vonatkozó javaslatára – válaszul a Bizottság csonkításra ítéli, még ő is elbizonytalanodik, olyannyira, hogy a második évad végén tétlenül nézi végig a saját szolgálólánya szökését.

Ekkora már annyi ellenérdekelt, a rendszert gyűlölő csoport található a társadalom legkülönfélébb rétegeiben, hogy az már az állam puszta működőképességét ássa alá. Ezzel szemben a kiváltságosok nagyon szűk rétege áll, amelyet ráadásul a történések idején belső ellentétek feszítenek. Mivel a rendszer ideológiája ellentétes az ember legalapvetőbb motivációival (például az önrendelkezésre, a szerelemre vagy a szabadidő kellemes eltöltésére irányuló vággyal) Gileád irtózatos erőforrásokat áldoz a korlátlan represszióra. Vagyis minden erejét arra áldozza, hogy féljenek tőle, miközben nem sokat tesz azért, hogy szeressék is.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4614568196

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.