Olvass!

KönyvesBlog

Nádas Péter: Ilyen verset írnak az óriások [Ady 100]

2019. január 26. .konyvesblog.

Fotó: Valuska Gábor

Száz éve, 1919. január 27-én hunyt el Ady Endre, a magyar irodalom kikerülhetetlen alakja. Költőket, írókat kértünk meg, hogy válasszák ki a kedvenc Ady-versüket és kommentálják döntésüket. Az ady100 címke alatt gyűjtjük a cikkeket. Az első válaszoló Nádas Péter.

Ady Endre: Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.
Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Világos, hogy a Héja-nász az avaron. Gyerekként estem bele. Mélysötét érzékiség és sorstudat. A héja valahol fenn szárnyal a tudatban, az avar odalenn hever a földön. Az ifjú héják a nyárban kikeltek, vetélkednek és verekednek, nekünk viszont már az öregségtől borzas a tollunk, lehullunk. Erőnk az őszi nászban, s aztán itt a vég. Fogalmam se volt, hogy a költő mire gondol, mindez vajon mit jelent, de azt azért tudtam, hogy a vers hőseinek sorsa most csúnyán beteljesedik. Elhagyják egymást a szerelmesek. Meg ennél hülyébben kényszeredett címe versnek nem lehet. Nászról beszél, sorsra gondol, ráadásul az egész valami biológiai képtelenség is. Nyárelőn kikelt madarak majd a következő tavaszon verekednek meg egymásért. Minden bizonnyal a varjút nézte héjának, az ifjú héjának is borzas a tolla, de csak az öreg varjúnak, ahhoz viszont százhúsz évesnek kell lennie. Bizonyára egyik üzekedését sem látta. Ettek meszet, ősszel avarban üzekedni. Nekem éppen ezért tetszett a vers. Ezzel a sok képtelenséggel leplezte le önmagát. Ebben a versben semmi nem úgy van, mert minden ürügy. Most pedig elhagylak. Ez az egyetlen kijelentése sem igaz. Nem hagyhatja el. Ahhoz az életüket kellene előbb elhagyniuk. Később aztán jó volt megérteni, hogy tényleg szakított Brüll Adéllal, a kegyetlen állatja. Pontosan úgy szakított, ahogy korábban kierőszakolta a szerelmét. Egy szerelem, amiben bizonyára mindig egyetlen szereplő létezett. Nagyváradról el kellett mennie, s hová, ha nem Párizsba. Egy Brüll Adél nevű személybe egy Ady nem lehetett szerelmes, szerelmét Lédának kellett neveznie. Semmi nem igaz ebben az óriási szecessziós szerelemben és minden ürügy a versben. Semmi nem illik össze semmivel, de ez aztán igaz. Ilyen verset írnak az óriások. Aki pedig nem óriás, annak nem érdemes költőnek állnia. A magam mai józanságával bölcseletéhez annyit tennék hozzá nagy szerényen, hogy bizony vannak azért összeillő dolgok, ezek azonban nem tudnak sem hozzátenni, sem elvenni abból, hogy jobbára semmi nem illik össze semmivel.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1314588014

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.