Olvass!

KönyvesBlog

Mi kell ahhoz, hogy valaki ráfanyalodjon az emberhúsra?

2019. január 29. .konyvesblog.

A Donner-társaság tragédiája csak rövid időre lohasztotta le az amerikai népesség vándorlási kedvét, aztán mindent elsöpört a kaliforniai aranyláz. Intő – és egyben csontig lerágott – ujjként azonban mindvégig ott lebegett figyelmeztetésként a szerencsevadászok előtt: vigyél magaddal elegendő készletet… vagy legalább néhány jó húsban lévő útitársat! Az amerikai népvándorlás gyomorforgató pillanatáról Alma Katsu írt természetfelettiben és vérben tocsogó történelmi regényt.  

Alma Katsu:Éhség

Fordította: Bosnyák Edit, Agave Könyvek, 2018, 368 oldal, 3780 HUF

 

1846-ban egy megkésett szekérkaraván kezdte meg útját Missouriból az álmok tejjel-mézzel folyó földjére, Kaliforniába, hogy aztán a társaságnak mindössze a fele érjen célba. A sorozatos rossz döntések, a gyarló emberi és persze maga az anyatermészet gördítettek áthághatatlan akadályokat a számos családból – köztük rengeteg gyerekből – álló csoport elé, hogy akárcsak a bibliai teve a tű fokán, szerencséjük szekere is képtelen legyen átevickélni az utolsó nagy megmérettetésen, a Sierra Nevada-hegységen. Körülzárta őket a hó, és az amúgy is erősen megfogyatkozott társaság néhány tagja a túlélés érdekében emberhúsra fanyalodott. Különösebb misztikum nincs a témában, hacsak magát az antropofágiát, azaz a kannibalizmust nem tekintjük annak: egy embertársunk húsának elfogyasztásához ugyanis nemcsak jó – meg persze kétségbeejtően üres – gyomor kell, hanem bizonyos lelki beállítottság is.

Alma Katsu a fantasy zsáneréből kirándul át a történelmi horrorba, és Dan Simmons monumentális Terrorjáról – amely az északnyugati átjárót kutató Franklin-expedíció kálváriáját járja körül – próbál kefelenyomatot venni. A történelmi tényekből némi misztikummal, vérrel és helyi folklórral kikevert végterméke a megannyi karakter ellenére – vagy pont azért? – is felszínes, ráadásul a misztikus szálat túlmagyarázza, amelytől élét veszti az egész. Pedig az alapötlet érdekes, a könyv felütése izgalmas.

Rögtön kiragad néhány figurát a Donner-társaságból, akiken keresztül jellemezni próbálja ezt a színes kavalkádot. Ezeket aztán kellően árnyalja, mi több, kiderül, hogy szinte kivétel nélkül mindenkinek rejlik valami csontváz a szekere mélyén. Katsu legnagyobb érdeme, hogy a karakterei időről időre újabb és újabb arcukat fordítják felénk. Mintha olyan dobókockák lennének, amelyek mindig más és más oldalukat mutatják.

„A karaván tele volt szörnyetegekkel.”

Igen, emberi szörnyetegekkel, akik köztünk járnak. Esendőségünkben ugyanis mind képesek vagyunk szörnyűségekre. Ilyen a természetünk. Az emberi gyengeség és a széthúzás árnya már induláskor felüti fejét a karavánban. A birtokolni vágyás – legyen dologi vagy szociológiai irányultságú – csírájában képes megfojtani a józan gondolatokat. Akárcsak a gyilkos közöny, az empátia teljes hiánya. A túlélés határozottan jellemformáló erő: felszínre csalja a bennünk lappangó szörnyeket.

„Egy porcelánfejű rongybaba volt, amelynek a ruhája maradék anyagokból készült, és egy keskeny szalag volt a derekára kötve. Igaz ugyan, hogy a baba alig néhány dekát nyomott, de a sok apró súly összeadódik. Húsz deka kukoricaliszt többet ért húsz deka pamutvászonnál és porcelánnál. Dekagrammok, homokszemek, másodpercek, amelyek leperegnek egy homokórában: az élet mindent lekönyvelt, és amikor véget ért, mindenki megkapta a számlát.”

Katsunak azonban nem elég a közösségbomlasztó belső tényezők boncolgatása, hőseinkre a természet, és a természetfölötti gonosz is leselkedik a vadonban. Az anyatermészettel éppoly mostohán bánik el az író, ahogy az a hőseivel, aminek a kalandregényes hangulat látja kárát. Inkább fókuszál az egyénre a tömegben, mint az elveszett emberre a tájban.

A gonosz azonban nem csak belülről, de kívülről is fenyegeti a csoportdinamikát. Katsu elköveti azt a hibát, hogy elkezdi tudományosan megmagyarázni, és ezzel oda a misztikum. El is bizonytalanodik az író, amitől a regény utolsó harmada veszettül egyensúlyozik a horror és az orvosi thriller zsánere között. Járvány, démon vagy sorozatgyilkos szedi áldozatait az isten háta mögött? Követhetetlenül messzire jutottunk a történelmi kiindulópontunktól.

„Fogalmam sincs, mit gondoljak azokról a dolgokról, amelyek velünk történtek” - fakad ki a könyv egyik szereplője, Mary Graves, és az a helyzet, hogy pont ugyanígy van ezzel az olvasó is. Katsu a kelleténél jobban szétdarabolja a történetet, néhol maga is belegabalyodik a rengeteg szálba, amelyet párhuzamosan futtat. Hiába próbálja a regény végén a rövidebbre vett fejezetekkel feszesebbé tenni a cselekményt, valahol útközben elillan a feszültség, és az érdeklődésünk is odaveszik a Sierra Nevada égbe nyúló csúcsai közt. Pedig témaválasztások terén Katsunál vadiúj a Vadnyugat: az erős, feminim karakter – a korszellemhez igazodva – boszorkány, a homoszexualitás meg szodómia, ahol a coming out egyetlen velejárója a golyó a fejbe. A vérfertőzés bocsánatos bűn, a családon belüli erőszak pedig a nevelés „bevált” gyakorlata. Ilyen erkölcsök közepette a gonosznak is meg kell emberelnie magát.

Vajon van-e kiút a vadonból, ahol ember embernek farkasa? Az író nekünk szerencsére biztosít egérutat a történet szétzilált szálai közül. A szeretet nem csak a jéggé fagyott szíveket, de, úgy látszik, a havat is megolvasztja. A szerelemért és a gyerekeinkért – pláne a gyerekeinknek – bármit odaadnánk. Az életünket. A lelkünket. Akár – ha már nagyon nincs mit enni – a fél karunkat is.

Szerző: Bányász Attila

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr714593308

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.