Olvass!

KönyvesBlog

Philip K. Dick megmutatja hogy működik egy mindenható rendőrállam

2019. január 29. .konyvesblog.

pkd_csordulj_konnyem_b1.png

A Csordulj, könnyem, mondta a rendőr című 1974-es regény Dick életművének kiemelten fontos könyvei közé tartozik: témája a paranoia, a kirekesztettség és az idegenellenesség, miközben a történet egy mindenható rendőrállamban játszódik. A kötet a megjelenését követően elnyerte a John W. Campbell-díjat.  

Philp K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr

Fordította: Pék Zoltán, Agave Könyvek, 2019, 240 oldal, 3280 HUF

 

Jason Taverner egy titkos kormányprogram végterméke, egyike azoknak a genetikailag megváltoztatott embereknek, akiket csak úgy neveznek: a hatosok. Jelenleg kirobbanóan népszerű televíziós személyiség, igazi sztár egy hetente jelentkező tévéműsorban. Egy nap azonban gyilkossági kísérletet követnek el ellene, és az eszméletét visszanyerve egy másik világban találja magát. Illetve mégsem. A mindenható rendőrség által szigorúan ellenőrzött világ ugyanaz maradt. Egy dolgot kivéve. Ebben a valóságban senki nem hallott Jason Tavernerről. Itt ő csak egy hivatalos papírok nélküli üldözött, akinek egyetlen esélye van a túlélésre: ha megtalálja saját magát.

Olvass bele: 

1. 1988. október 11-én, kedden a Jason Taverner Show harminc másodperccel rövidebbre sikerült. A keverőfülke buborékszerű műanyag ablaka mögül figyelő technikus kimerevítette a stáblista végét, majd Jason Tavernerre mutatott, aki készült elhagyni a színpadot. A technikus a csuklójára koppintott, majd a szájára.

Jason azt mondta a gallérjára erősített mikrofonba:

- Küldjék csak a leveleket, emberek. Maradjanak velünk, most követ-kezik a Scotty, a különleges kutya kalandjai.

A technikus elmosolyodott, Jason viszonozta, majd kikapcsolt a hang és a kép is. Véget ért az egyórás zenés varietéműsor, ami az év tévéshow-i között a második legtöbb szavazatot kapta. Minden remekül ment.

- Hol vesztettünk el fél percet? – nézett Jason az aznap esti vendégre, Heather Hartra. Nem értette a dolgot. Szeretett maga időzíteni mindent.

- Semmi baj, kissármányom – tette a nő hűs kezét a férfi kissé nedves homlokára a homokszínű haj alatt, és kedvesen dörzsölte.

- Tudod, milyen hatalmad van? – ment oda Al Bliss, az ügynöke egész közel (túl közel, mint mindig). – Harmincmillióan nézték, ahogy felhúzod a sliccedet. Ez már rekord.

- Minden héten felhúzom – felelte Jason. – Ez a védjegyem. Vagy te nem nézed a műsort?

- De harmincmillió! – Bliss pirospozsgás arcára verejtékcseppek ültek ki. – Gondolj bele. És ott vannak a bizonytalanok.

- Én már halott leszek, mire a bizonytalanok átpártolnak ehhez a műsorhoz – mondta jegesen Jason. – Hála istennek.

- Amennyi rajongó vár odakint, lehet, hogy tényleg véged – jegyezte meg Heather. – Arra várnak, hogy széttéphessenek apró, bélyegnyi darabokra.

- A maga rajongói is köztük vannak, Miss Hart – hízelgett Bliss a maga lihegő kutyahangján.

- Az ördög vinné el őket – sziszegte Heather. – Miért nem mennek már el? Nem szegnek ezzel törvényt? Nem ólálkodás ez?

Jason megfogta, és erősen megszorította a nő kezét, aki ránézett. Sosem értette, Heather miért nem szereti a rajongókat; számára ők jelentették nyilvános életének az éltető vérkeringést. Márpedig neki a nyilvános élet, az, hogy világszerte ismert műsorvezető, maga volt az élet, és pont.

- Ha így érzed, nem kéne ebben a szakmában dolgoznod – mondta. – Szállj ki! Legyél szociális munkás egy kényszermunkatáborban.

- Ott is emberekkel kell dolgozni – morogta Heather.

Két rendőrtestőr nyomakodott oda Jason Tavernerhez és Heatherhöz.

A folyosót biztosítottuk, amennyire lehet – lihegte a kövérebb. – Menjünk, Mr. Taverner, mielőtt a stúdióközönség körbeér a hátsó kijárathoz.

Intett még három rendőrnek. A kis csapat elindult a fülledt, zsúfolt folyosó felé, amelyen majd kijutnak az éjszakába. Kint parkol a drága Rolls repgép, farrakétája várakozón pulzál. Akár egy mechanikus szív, gondolta Jason. A szív, ami csak neki, csak a sztárnak ver. No meg Heathernek is. Végül is megérdemli, ma este jól énekelt. Majdnem olyan jól, mint… Jason elmosolyodott magában. A francba, hát ismerjük el: az emberek nem a vendég miatt kapcsolják be azt a sok 3D-s, színes készüléket. Ezer vendég van a Földön, meg még pár a marsi gyarmatokon.

Azért kapcsolják be, hogy engem lássanak. És én mindig ott vagyok. Jason Taverner még sosem hagyta cserben a rajongóit, és soha nem is fogja. Akármit gondol is Heather a sajátjairól.

- Azért nem szereted őket – mondta a nőnek, miközben a gőzölgő, izzadságszagú folyosón nyomakodtak –, mert nem szereted magadat. Titokban úgy gondolod, rossz ízlésük van.

- Ostobák – morogta Heather, és káromkodott, ahogy nagy, lapos kalap ja lerepült a fejéről, és örökre elveszett a lökdösődő rajongók között.

- Átlagosak – mondta Jason a nő füle mellett, mely részben eltűnt fényes vörös hajkoronájában. A híres hajzuhatagban, amelyet olyan tökéletesen másoltak mindenütt a Terra szalonjaiban.

- Ezt a szót ne – csikorogta Heather.

- Átlagosak. Azaz hülyék. Mert… – harapott finoman a nő fülcimpá-jába – ezt jelenti az átlagos. Nem?

- Jaj, istenem – sóhajtott a nő. – Egy repgépben szállni a semmin keresztül. Erre vágyom: a végtelen semmire. Ahol nincs emberi hang, emberi szag. Emberi száj, ami kilenc színben irizáló műanyag rágón kérődzik.

- Te tényleg utálod őket.

- Naná – bólogatott élénken a nő. – És te is. – Megállt, a férfi felé fordult. – Tudod, hogy oda az istenverte hangod. Tudod, hogy csak a régi dicsőséged lendülete visz még, ami már nem jön vissza. – Rámosolygott. Meleg mosollyal. – Öregszünk? – kérdezte a rajongók kiabálása közepette.

- Együtt? Mint férj és feleség?

- A hatosok nem öregszenek.

- Ó, dehogynem. Dehogynem. – Megérintette Jason hullámos barna haját. – Mióta fested, édesem? Egy éve? Három?

- Szállj be – mondta nyersen Jason, az épületből a Hollywood sugárútra terelve.

- Beszállok, ha kiénekelsz nekem egy magas h-t. Emlékszel, amikor…?

A férfi betaszigálta a gépbe, majd maga is beszállt. Segített Al Blissnek becsukni az ajtót, aztán emelkedtek az esőfelhős, éjszakai égbe. Los Angeles hatalmas, fénylő egébe, amely úgy világlott, akárha dél lenne. Mert neked és nekem az is van. Kettőnknek az is marad az idők végezetéig. Mindig ilyen lesz, mint most, mert hatosok vagyunk. Az emberek akár tudják, akár nem.

És nem tudják, gondolta, komoran élvezve a keserű humort. Csak ők ketten tudták, senki más. Mert így kellett lennie. És így is lett… még most is, amikor minden olyan rémesen alakult. Mármint a tervezők szemében. A nagy szakértők még nagyobb tévedése. Negyvenöt gyönyörű éve, amikor a világ még fiatal volt, és esőcseppek ültek a japán cseresznyefákon Washington D.C.-ben. És tavaszillat lengte be az egész kísérletet. Egy ideig legalábbis.

- Menjünk Zürichbe – vetette fel.

- Túl fáradt vagyok – felelt Heather. – Különben is untat.

- Untat a ház? – hitetlenkedett Jason. Heather választotta ki, évek óta ott bújtak el, főleg a rajongók elől, akiket Heather ki nem állhatott.

- A ház – sóhajtott Heather. – A svájci órák. A kenyér. A macskakő. A hó a dombokon.

- Hegyeken. – A férfi még mindig megbántva érezte magát. – Akkor megyek magam.

- És felcsípsz valakit?

Ezt egyszerűen nem értette.

- Akarod, hogy csípjek fel valakit?

- Te meg a vonzerőd. A bájad. A világon bármelyik lány szívesen bebújik veled abba a nagy rézágyba. Nem mintha ott olyan nagy tigris lennél.

- Istenem – fújt a férfi. – Már megint ez. Mindig ugyanazok a sirámok.

- És pont azokhoz ragaszkodsz tíz körömmel, amiket úgy találsz ki.

Heather feléje fordult:

- Te is tudod, hogy nézel ki, még ebben a korban is. Gyönyörű vagy. Harmincmillió ember bámul minden áldott héten. Nem az éneklésed érdekli őket, hanem a makulátlan fizikai szépséged.

- Ugyanezt lehet elmondani rád is – jegyezte meg csípősen. Kimerült volt, vágyott a magányra és nyugalomra a Zürich külvárosában álló házban, amely némán várta őket vissza. Mintha a ház azt szerette volna, hogy maradjanak, nemcsak egy éjszakára vagy egy hétre, de örökre.

- Rajtam nem látszik a kor – jelentette ki Heather.

Jason ránézett. Rengeteg vörös haj, enyhén szeplős bőr, erős római orr. Mélyen ülő, nagy, ibolyaszín szem. Igaza van, nem látszik rajta a kor. Na persze, sose szállt be abba a telefonos transzexhálózatba, mint ő. Igaz, ő se sokat. Nem szokott rá, és nem okozott agykárosodást, se korai öregedést.

- Olyan gyönyörű vagy, hogy csak na – ismerte el mogorván.

- És te?

Ez nem vigasztalta. Tudta, hogy megvan még a karizmája, az erő, amit negyvenkét éve a kromoszómáiba égettek. Igaz, a haja már valóban őszül, festenie kell. Pár ránc is megjelent itt-ott, de…

- Amíg megvan a hangom, semmi gond. Megkapom, amit akarok. Nem velem van a baj. A te hatos ridegségeddel, a te hőn dédelgetett úgymond egyéniségeddel. Jól van, nem akarsz Zürichbe repülni. Akkor hová? Hozzád? Hozzám?

- A feleséged akarok lenni. Akkor nem lesz „hozzám” vagy „hozzád”, hanem „hozzánk”. Abbahagyom az éneklést, szülök három gyereket, akik mind rád hasonlítanak.

- Ha lányok, akkor is?

- Fiúk lesznek.

A férfi odahajolt, és megcsókolta az orrát. A nő elmosolyodott, megfogta a kezét, és melegen megpaskolta.

- Mehetünk bárhová – mondta Jason halk, határozott és nagyon biztos hangon, szinte apaian; ez általában bevált Heathernél, amikor semmi más már nem. Vagy itt hagyom, gondolta.

Mert ettől rettegett Heather. Néha, amikor veszekedtek, főleg a házban, Zürichben, ahol senki nem hallhatta és nem léphetett közbe, tisztán látta a nőn. Az egyedüllét gondolata riasztotta; ő is tudta, Jason is tudta; a félelem része volt közös életüknek. Nem a nyilvános életüknek; profi előadókként mindig tökéletes önuralomra volt szükségük: akármilyen dühösek vagy elhidegültek is éppen, mindig párost alkotnak a nézők, levélírók, zajos rajongók bálványozó világának. Ezen még a nyílt gyűlölet sem változtatna.

De gyűlöletről szó sem lehetett. Túl sok közös volt bennük. Túl sok mindent kaptak egymástól. Még a puszta testi kontaktus is, mint az, hogy itt ültek a Rolls repgépben, ez is boldoggá tette őket. Már ameddig tart.

Jason belenyúlt méretre készíttetett valódi selyemöltönye (talán tíz ilyen, ha volt a világon) belső zsebébe, és előhúzott egy köteg kormányzati bankjegyet. Jó sok volt összepréselve egy kövér csomóba.

- Nem lenne szabad ilyen sok készpénzt hordanod magadnál – korholta Heather azon a hangon, amit annyira ki nem állhatott: egy fontoskodó anya hangján.

- Ezzel – lobogtatta meg a pénzt Jason – bejuthatunk bármi…

- Ha nem vágja le a kezedet az a szökött diák, aki tegnap este szökött ki a kampusz üregrendszerén át, és el nem rohan a kezeddel meg a flancos pénzeddel. Mindig flancolsz. Flancolsz, és harsány vagy. Nézd meg a nyakkendőd. Nézd meg! – emelkedett a hangja; már tényleg dühösnek tűnt.

- Az élet nem tart sokáig – jelentette ki Jason –, a vagyon még addig se. – De a pénzt azért visszatette a zsebébe, és lesimította a dudort az amúgy tökéletes öltönyén. – Venni akartam rajta neked valamit. – Valójában erre csak most gondolt, eredetileg mást akart: elmenni Las Vegasba huszonegyezni. Hatosként bármikor tudott nyerni, és nyert is, felülmúlt mindenkit, még az osztót is.

- Hazudsz – mondta Heather. – Eszed ágában sem volt bármit is venni nekem. Soha nem vettél semmit. Annyira önző vagy, mindig csak magadra gondolsz. A kibaszott pénz… megveszel egy nagy mellű szőkét, és ágyba viszed. Biztos a mi házunkban, Zürichben, amit egyébként én már négy hónapja nem is láttam. Akár terhes is lehetek.

A férfi furcsállotta, hogy pont ezt mondta, hogy az összes lehetséges visszavágásból pont ez ötlött a csacsogó elméjébe. De hát sok mindent nem értett ő Heatherben; csakúgy, mint a rajongói elől, a nő előle is sok dolgot eltitkolt.

Ugyanakkor az évek folyamán azért sokat megtudott róla. Például tudott az 1982-ben történt és nagy titokban tartott abortuszról. Tudta, hogy egyszer illegálisan hozzáment egy diákvezérhez, s hogy egy évig a Columbia Egyetem zsúfolt föld alatti kampuszán lakott, a büdös, szakállas diákokkal, akiket egész életükben ott tart a rendőrség meg a nemzeti gárda, amely minden kampuszt körülvett, nehogy a diákok belopózzanak a társadalomba, mint a süllyedő hajóról menekülő megannyi fekete patkány.

És tudta, hogy egy éve elkapták kábítószer-birtoklásért. Csakis gazdag, befolyásos családjának köszönhette, hogy megúszta; saját pénze, karizmája és hírneve már nem volt elég, amikor a rendőrséggel kellett szembenéznie.

Heathert kicsit megsebezte mindaz, ami történt vele, de Jason tudta, hogy már rendbe jött. Mint minden hatos, ő is hihetetlenül jól regenerálódott. Ezt mindenkibe gondosan beépítették. Sok-sok más mellett. Ő még negyvenkét évesen sem ismerte a legtöbb képességét. Pedig ő is átment sok mindenen. Ott voltak például a holttestek, más tévészemélyiségek maradványai, akiken át kellett taposnia, hogy feljusson a messzi csúcsra.

- Ezek a „flancos” nyakkendők… – kezdte, de ekkor megszólalt a gép telefonja. Felvette, és beleszólt. Biztos Al Bliss az esti show nézettségéről.

De nem. Egy metsző lányhang hasított a fülébe:

- Jason?

- Igen. – A kagylót letakarva mondta Heathernek: – Marylin Manson.

- Mi a francnak adtam meg neki a repgépem számát?

- Ki a fene az a Marylin Manson?

- Majd elmondom. – Levette kezét a kagylóról. – Igen, drágám, itt Jason, teljes testi valójában. Mi van? Rettenetes a hangod. Megint kilakoltatnak? – Heatherre kacsintott, és elfintorodott.

- Koptasd le – mondta a nő.

A férfi letakarta a kagylót:

- Azt próbálom, nem látod? – A kagylóba: – Oké, Marylin. Öntsd ki a lelked, azért vagyok.

Marylin Manson két éve volt a „protezsáltja”. Olyan énekes akart lenni, mint ő, vagyis híres, gazdag, szeretett. Egy nap bejött a stúdióba a próba alatt, és Jason felfigyelt rá. Feszes, aggodalmas kis arc, rövid láb, túl rövid szoknya; a férfi szokás szerint mindent első pillantásra felmért. Egy hétre rá elintézett neki egy meghallgatást a Columbia Recordsnál.

Sok minden más is történt azon a héten, aminek semmi köze az énekléshez.

- Találkoznunk kell – visított a fülébe Marylin. – Különben öngyilkos leszek, és gyötörhet a bűntudat életed végéig. És elmondom Heather Hartnak, hogy állandóan lefekszünk.

Jason mélyen elnyomott egy sóhajt. Fáradt volt ehhez, kimerítette az egyórás show, ami végig csak mosoly, mosoly, mosoly.

- Úton vagyok Svájcba, ott leszek ma este – mondta határozottan, mint-ha hisztérikus gyerekhez beszélne. Ez általában bevált, amikor Marylin vádaskodó, paranoiás hangulatban volt. Most persze nem.

- Azon a milliós Rollson öt perc alatt ideérsz – sipított a fülébe Marylin.

- Csak egy percet kérek. Nagyon fontos dolgot kell mondanom.

- Biztos terhes, gondolta Jason. Valamikor direkt – vagy talán nem – elfelejtette bevenni a tablettát.

- Mit tudsz mondani egy perc alatt, amit nem tudok? – kérdezte élesen. – Mondd el most.

- Azt akarom, hogy itt légy velem – erősködött Marylin, szokás szerint csak magával törődve. – Muszáj idejönnöd. Fél éve nem láttalak, és közben sokat gondoltam ránk. Főleg az utolsó meghallgatásra.

- Jó – egyezett bele keserűen és neheztelve a férfi. Ezt kapja, amiért megpróbált ennek a nemtehetségnek karriert kovácsolni. Lecsapta a kagylót, és Heatherhez fordult. – Örülök, hogy nem futottál bele, tiszta lö… – Baromság. Azért „nem futottam bele”, mert tettél róla.

- Szóval szereztem neki nem is egy, de két meghallgatást – mondta Jason, ahogy jobbra döntötte a repgépet –, és mindkettőt elszúrta. És hogy megőrizze az önbecsülését, engem hibáztat érte. Én tereltem úgy, hogy megbukjon. Érted?

- Szép a melle?

- Ami azt illeti, szép. – Vigyorgott, Heather pedig elnevette magát. – Ismered a gyengémet. De betartottam az alku rám eső részét, szereztem neki meghallgatást, sőt kettőt is. Az utolsó fél éve volt, és rohadt jól tudom, hogy még mindig azon kesereg. Kíváncsi vagyok, mit akarhat.

Az irányítópulton beütötte a röppályát Marylin bérházának kicsi, de éppen megfelelő tetőparkolójához.

- Biztos szerelmes beléd – jegyezte meg Heather, ahogy a férfi letette a gépet a farára, majd kiengedte a lépcsőt.

- Mint még negyvenmillióan – mondta Jason derűsen.

Heather kényelembe helyezte magát a repgép pilótaülésében:

- Ne maradj sokáig, vagy isten az atyám, elmegyek nélküled.

- És itt hagynál Marylinnel? – kérdezte tettetett ijedséggel a férfi.

Mindketten nevettek. – Mindjárt jövök.

- Átvágott a parkolón a lifthez, és megnyomta a hívógombot.

Amint belépett a lakásba, egyből látta, hogy Marylin magánkívül van. Egész arca feszült, görcsös volt, teste összegörnyedt, mintha saját magát próbálná megemészteni. És a szeme. Kevés dolog tudta nyugtalanítani, ha nőkről volt szó, de ez igen. Marylin tökéletesen kerek, hatalmas pupillájú szeme szinte fölnyársalta, ahogy ő némán, karba tett kézzel állt vele szemben, vasmereven, hajthatatlanul.

- Na, mondd! – próbált felülkerekedni Jason. Általában (sőt lényegében mindig) tudta irányítani a helyzetet a nőkkel; ez volt a specialitása. De ez… kényelmetlenné tette. És a nő még most sem szólt. A több réteg smink alatt az arca teljesen vértelen volt, akár egy életre keltett tetemé. – Még egy meghallgatást akarsz? Erről van szó?

Marylin némán csóválta a fejét.

- Jó, akkor mondd, mi az. – Jason kimerült volt, és nyugtalan. Azért igyekezett ezt nem éreztetni; túl ravasz, túl tapasztalt volt, hogy láttatni engedje bizonytalanságát. Egy nővel szemben kilencven százalékban minden csak blöff, mindkét részről. Minden azon múlik, hogyan, nem pedig azon, hogy mit.

- Van neked valamim. – Marylin megfordult, és kiment a konyhába.

A férfi utánaballagott.

- Még mindig engem hibáztatsz a sikertelen… – kezdte.

- Tessék – emelt fel egy műanyag dobozt a konyhaasztalról Marylin, egy pillanatig fogta (arca még mindig vértelen és merev volt, szeme pislogás nélkül dülledt ki), majd gyors mozdulattal kinyitotta, és feléje lépett.

Túl gyorsan történt. A férfi ösztönösen hátrált, de túl lassan és túl későn. A zselatinszerű Callisto ölspongya az ötven szívócsövével máris rátapadt a mellkasára. A csövek azonnal belefúrták magukat a mellébe.

Jason a felső konyhaszekrényhez ugrott, kikapott egy félig üres whiskysüveget, lecsavarta a kupakot (csak úgy röpködtek az ujjai), és az italt a zselatinszerű lényre öntötte. Gondolatai kitisztultak, kiélesedtek, nem esett pánikba, csak öntötte a whiskyt az izére.

Egy pillanatig semmi nem történt. Sikerült tartania magát, nem esett kétségbe. Aztán az izé felbugyborékolt, összezsugorodott, majd a padlóra pottyant. Megdöglött.

Jasont csak most fogta el a gyengeség, lerogyott a konyhaasztalhoz.

Az ájulás kerülgette; néhány szívócső a testében maradt és még élt.

- Nem rossz – nyögte nagy nehezen. – Majdnem kicsináltál, te kurva.

- Nem csak majdnem – mondta Marylin Manson érzelemmentesen. – Még van benned cső, te is tudod, látom az arcodon. Azok már nem jönnek ki egy kis whiskytől. Semmitől nem jönnek ki.

Ekkor Jason elájult. Homályosan látta, hogy a zöldesszürke padló feléje emelkedik, aztán üresség. Olyan semmi, amiben még ő sem létezik.

Fájdalom. Kinyitotta a szemét, és ösztönösen a mellkasához nyúlt. Drága öltönye eltűnt, pamut kórházi köntöst viselt, háton feküdt egy hordágyon.

- Istenem – hörögte, miközben két ápoló sebesen tolta a hordágyat a kórházi folyosón.

Heather Hart ott lebegett fölötte izgatottan és sokkosan, de tökéletesen magánál volt.

- Tudtam, hogy valami nincs rendben – hadarta, ahogy azok betolták egy szobába. – Nem vártalak meg a gépben, lementem.

- Biztos azt hitted, ágyban találsz vele – mondta erőtlenül Jason.

- Az orvos szerint még tizenöt másodperc, és belehaltál volna a szomatikus erőszakba. Így mondta. Abba, hogy az az izé beléd ment.

- Elkaptam, csak nem az összes csövét. Túl késő volt.

- Tudom, az orvos mondta. Amint lehet, megoperálnak, talán ki tudják venni a csöveket, ha nem értek le túl mélyre.

- Mindig is jó voltam a kritikus helyzetekben – krákogta Jason, majd lehunyt szemmel tűrte a fájdalmat. – Csak nem eléggé. Nem eléggé. – Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Heather sír. – Ilyen nagy a baj? – nyúlt fel a kezéért. Érezte a szeretet tapintását, ahogy a nő megszorította a kezét, aztán semmi. Csak a fájdalom. De semmi más: se Heather, se a kórház, se az ápolók, se fény. Hang sem. Végtelen pillanat volt, és teljesen bekebelezte.

 

2. Fény szűrődött be, derengő, vörös hártya. Kinyitotta a szemét, és felemelte a fejét. Heathert vagy az orvost kereste.

Egyedül feküdt a szobában. Nem volt ott senki más. Öltözőasztal repedt tükörrel. A zsírral átitatott falakból ocsmány fénycsövek álltak ki.

És valahol a közelben tévé bömbölt.

Ez nem kórház.

És Heather nincs vele, érezte a hiányát, minden kiürült. Miatta.

Istenem, mi történt?

Mellkasából eltűnt a fájdalom, és vele sok minden más. Remegő kézzel félrehajtotta a mocskos gyapjútakarót, felült. Ösztönösen megdörgölte a homlokát, igyekezett összeszedni az erejét.

Ez egy hotelszoba. Egy lerobbant, bogarakkal teli olcsó hotel. Se függöny, se fürdőszoba. Mint amilyenben sok éve, a karrierje kezdetén élt. Amikor ismeretlen és nincstelen volt. Azokban a sötét napokban, amelyeket a lehető legjobban igyekezett száműzni emlékezetéből.

A pénz! Megtapogatta a ruháját. Már nem a kórházi köntöst viselte, visszakapta selyemöltönyét, habár gyűrötten. A belső zsebében ott volt a nagy címletű bankjegyköteg, a pénz, amit Vegasba szánt.

Legalább ez megvan.

Gyorsan körülnézett, hol a telefon. Persze hogy nincs. De a hallban lesz. Mégis kit hívjon fel? Heathert? Az ügynökét, Al Blisst? Az ügyvédjét, Bill Wolfert? Vagy mindegyiket, és talán a lehető leggyorsabban.

Bizonytalanul talpra kecmergett, imbolyogva megállt és káromkodott, bár maga sem értette, miért. Állati ösztön éledt benne; kiegyenesedett, és erős, hatos testével harcra készült. De nem tudta, ki az ellenség, és ettől megijedt. Nagyon-nagyon régóta most esett először pánikba.

Sok idő eltelhetett? Nem tudta megmondani, nem volt támpontja. Nappal. A koszos ablakon túl koplánok röpködtek-zümmögtek az égen. Az órájára pillantott: fél tizenegy. Na és? Attól még ezer év is eltelhetett. Az óra nem segít.

A telefon viszont igen. Kiment a poros folyosóra, megkereste a lépcsőt, a korlátba kapaszkodva egyenként vette a lépcsőfokokat, míg végül lent állt a nyomasztó, üres hallban a vacak, túl kemény fotelekkel.

Szerencsére volt aprója. Beledobott egy arany egydollárost a gépbe, és tárcsázta Al Bliss számát.

- Bliss Tehetségkutató Ügynökség – szólt bele nyomban Al.

- Figyelj, nem tudom, hol vagyok. Krisztusra kérlek, gyere értem, és vigyél el bárhová. Érted, Al? Ugye, érted?

 A telefonban csend. Aztán Al Bliss kimért, közönyös hangon megkérdezte:

- Ki beszél?

Jason belevakkantotta.

- Nem ismerem magát, Mr. Jason Taverner – mondta Al Bliss a legsemlegesebb hangján. – Biztos, hogy jó számot hívott? Kivel akart beszélni?

- Veled, Al. Al Blisszel, az ügynökömmel. Mi történt a kórházban? Hogy kerültem onnét ide? Nem tudod? – Lassan erőt vett magán, a pánik alábbhagyott, szavai józanul hangzottak. – El tudod érni Heathert?

- Miss Hartot? – kuncogott Al, de nem válaszolt.

- Nem vagy többé az ügynököm – dühödött fel Jason. – Nem érdekel, mi a helyzet. Ki vagy rúgva!

- A fülében Al Bliss megint kuncogott, majd a vonal megszakadt. Al Bliss letette.

Megölöm a szemétládát, mondta magában Jason. Cafatokra tépem azt a kövér kopasz disznót.

Mit csinál ez velem? Nem értem. Miért fordul hirtelen ellenem? Mivel ártottam neki, az isten szerelmére? Tizenkilenc éve a barátom és az ügynököm. Soha semmi ilyesmi nem történt.

Megpróbálom Bill Wolfert. Ő vagy az irodájában van, vagy a bíróságon. Őt el tudom érni, és kiderítem, mi ez az egész. Megint egy aranyat dobott a gépbe, és emlékezetből tárcsázott.

- Wolfer és Blame ügyvédi iroda – mondta egy recepciós.

- Bill-el akarok beszélni. Jason Taverner vagyok.

- Mr. Wolfer ma a bíróságon van. Jó lesz Mr. Blame is, vagy hívjam vissza, ha Mr. Wolfer délután beér?

- Tudja, ki vagyok? Tudja, kicsoda Jason Taverner? Néz tévét? – Hangja itt majdnem elárulta, hallotta, hogy megemelkedik és megtörik. Nagy nehe zen legyűrte a pánikot, de a keze remegését már nem tudta kontrollálni. Tulajdonképpen egész testében remegett.

- Sajnálom, Mr. Taverner – mondta a recepciós –, nem beszélhetek

- Mr. Wolfer… – Néz tévét?

- Igen.

- És nem hallott rólam? A Jason Taverner Show-ról kedd este kilenckor.

- Sajnálom, Mr. Taverner. Beszéljen Mr. Wolferrel. Adja meg a számot, amelyről hív, és gondoskodom róla, még ma visszahívja önt.

Letette.

Megőrültem. Vagy ez a nő. Ő meg Al Bliss, a szemét. Istenem! Bizonytalanul otthagyta a telefont, és leült az egyik kopott fotelbe. Jó volt ülni. Lehunyta a szemét; lassan, mélyeket lélegzett. És tűnődött.

Ötezer dollárom van nagy címletű bankjegyekben, mondta magában. Vagyis nem vagyok teljesen tehetetlen. És az az izé nincs bennem, biztos kioperálták a kórházban. Tehát élek, ennek örülhetek. Volt időkiesés? Hol egy újság?

Egy közeli kanapén talált egy L.A. Timest, elolvasta a dátumot. 1988. október 12. Nem volt időkiesés. Tegnap volt a show, és az, hogy Marylintől haldokolva kórházba vitték.

Eszébe jutott valami. A Hollywood Hilton Perzsa termében szerepelt már három hete, de persze a show miatt keddenként nem. Átfutotta az újságot, míg meg nem találta a szórakozás rovatot. A reklámot, amit a hotelesek csináltak neki, nem találta a lapon. Talán máshová tették, gondolta kábán, hát gondosan átfutotta a lapnak ezt a részét. Minden műsort reklámoztak, őt viszont még csak nem is említették. Pedig az arca az újságok szórakozás rovatában tíz éve folyton ott szerepelt. Kihagyás nélkül.

Teszek még egy próbát, gondolta. Mory Mannt hívom.

Elővette a tárcáját, és a cetlit kereste, amire felírta Mory számát.

A tárcája gyanúsan sovány volt.

Eltűnt minden azonosító kártyája. Ezek révén létezett. Ezek révén juthatott át a rend/nemz barikádokon úgy, hogy ne lőjék le vagy vigyék el munkatáborba.

Az igazolványok nélkül két órát se bírok ki. Még ebből a lerobbant hotel ből se léphetek ki az utcára. Azt hiszik, valamelyik kampuszról szökött diák vagy tanár vagyok. Életem végéig robotolhatok egy munkatáborban. Ezt nevezik úgy: nemszemély.

Vagyis az első feladat életben maradni. A pokolba Jason Taverner showmannel, emiatt majd aggódom később.

Máris érezte, hogy agyában prorizál az erős hatos komponens. Nem vagyok közönséges ember. Kikeveredek ebből, bármi is ez. Valahogy.

Például ezen a pénzen lemehetek Wattsba, és vehetek hamis igazolványt. Egy rakással. Legalább százan élhetnek arrafelé hamisításból, ilyesmit hallottam. Bár azt sose hittem, hogy egyszer rászorulok. Jason Taverner aztán nem. Egy előadó, akinek harmincmilliós közönsége van. Abból a harmincmillióból egy sem emlékszik rám? Már ha az „emlékezni” a jó szó. Úgy gondolkodok, mintha sok idő eltelt volna, mintha öregember lennék, lecsúszott alak, aki a múlt dicsőségén kérődzik. És nem erről van szó.

Odament a telefonhoz, kikereste az iowai anyakönyvi hivatal számát; jó néhány aranyérmébe került, mire végre-valahára elérte.

- Jason Taverner vagyok, Chicagóban születtem a Memorial Kórházban 1946. december 16-án. Ellenőrizné, és küldene egy másolatot a születési anyakönyvi kivonatból, kérem? Állásügyben lenne rá szükségem.

- Igen, uram. – A hivatalnok várakoztatta; Jason várt.

Aztán a hivatalnok visszatért:

- Mr. Jason Taverner, született Cook megyében 1946. december 16-án.

- Igen.

- Ilyen hely és idő alapján a nyilvántartásban nem szerepel senki. Biztos benne, uram?

- Úgy érti, tudom-e a saját nevem, meg hogy hol és mikor születtem? – A hangja megint becsapta, de ezúttal hagyta. Pánik rohanta meg. – Köszönöm – és letette. Már vadul remegett. Nemcsak a teste, az elméje is.

Nem létezem, mondta magában. Nincs Jason Taverner. Sosem volt és sosem lesz. A pokolba a karrieremmel, csak élni akarok. Ha valaki vagy valami ki akarja törölni a karrieremet, nem érdekel. De léteznem sem szabad? Meg sem születtem?

Valami moccant a mellkasában. Nem vettek ki minden csövet, gondolta rettegve, még maradt bennem, ezek ott nőnek, és közben engem zabálnak. Az a tehetségtelen ringyó. Remélem, az utcán végzi.

Azok után, amit érte tettem, a két meghallgatás után. De persze sokszor lefektettem. Azt hiszem, kvittek vagyunk.

A szobába visszatérve alaposan megnézte magát a toalettasztal bogárszaros tükrében. A külseje nem változott, csak borostásabb lett. Nem öregebb. Se ránc, se ősz hajszál. Jó vállak és bicepszek. Zsírtalan derék, ami megengedte, hogy a manapság divatos, alakhoz álló ruhát hordja.

Márpedig fontos az énképhez, mondta magában, hogy milyen ruhát viselhet az ember, főleg a passzentos esetében. Nekem lehet vagy ötven. Mármint volt. Hol lehetnek most? A madár elrepült, milyen réten dalolhat? Vagy hogy is van ez a dal. Valami a múltból, az iskolából. Egész eddig el volt feledve. Különös, mi jut az ember eszébe ismeretlen, baljós helyzetben. Néha a legtriviálisabb dolog.

Ha a kívánság ló volna, minden koldus repülne. Ilyesmik. Beleőrül az ember.

Azon töprengett, mennyi ellenőrző pont lehet a lerobbant hotel és a legközelebbi hamisító között Wattsban. Tíz? Tizenhárom? Kettő? Neki egy is elég. Egy szúrópróbaszerű ellenőrzés háromfős járőrkocsival. A rohadt rádión azonnal beszólnak Kansas Citybe, ahol a dossziékat tartják.

Feltűrte ingujját, és megnézte az alkarját. A tetovált azonosító száma ott volt. A szomatikus rendszámtábla, amit egész életében hordoz, s amit majd vele temetnek a várva várt sírba.

Ha a mobil ellenőrző állomás leolvassa a számot, és elküldi Kansas

Citybe, akkor mi lesz? A róla szóló dosszié még ott lehet, vagy már eltűnt, mint a születési anyakönyve? És ha nincs, a rendőrség bürokratái szerint ez mit jelent?

Hibát. Valaki rossz helyre tette azt a mikrofilmet, ami lényegében a dosszié. Majd előkerül. Valamikor, amikor nem számít, amikor már tíz éve gürcölök egy kőfejtőben a Lunán kézicsákánnyal. Ha a dosszié nincs ott, feltételezik, hogy szökött diák vagyok, mert csak a diákoknak nincs dossziéjuk, sőt a fontosabbaknak még náluk is van.

A társadalom legaljára kerültem. És még a puszta fizikai létezésig sem tudok felmászni. Én, akinek tegnap még harmincmilliós közönsége volt. Valamikor valahogy majd visszatalálok hozzájuk. De nem most. Előbb más feladatok várnak. Nekem még a létezés alapvető dolgai sincsenek meg, amivel az ember születik. De megszerzem. Egy hatos nem közönséges ember. Egy közönséges ember nem élte volna túl se fizikailag, se pszichikailag azt, ami velem történt, főleg a bizonytalanságot.

Egy hatos minden körülmények között felülkerekedik. Mert genetikailag így határoztak meg bennünket.

Ismét elhagyta a hotelszobát, lement a lépcsőn a portára. A vékony bajuszú, középkorú férfi a Boksz magazint olvasta, s fel sem nézve kérdezte:

- Igen, uram?

Jason elővette a bankjegyköteget, és letett a férfi elé egy ötszázdollárost. Az álmatagon rápillantott, majd megint ránézett, de ezúttal elkerekedett szemmel. Aztán óvatosan felpillantott Jasonre.

- Az igazolványkártyámat ellopták – mondta Jason. – Az ötszázas a magáé, ha szerez valakit, aki tud csinálni másikat. Ha segít, most tegye, nem várok. – Hogy elkapjon a rendőrség, gondolta. Ebben a lerobbant, poloskás hotelben.

- Vagy a járdán a bejárat előtt – mondta a férfi. – Van némi telepatikus képességem. Tudom, hogy ez a hotel nem nagy szám, de rovarok nincsenek. Egyszer volt marsi homokbolha, de kiirtottuk. – Felvette a bankót. – Szerzek valakit, aki segíthet. – Jason arcát tanulmányozta. – Maga azt hiszi, hogy világhíres. Hát itt mindenfélék megfordulnak.

- Menjünk – mondta nyersen Jason. – Most.

- Megyünk – nyúlt fényes műanyag köpenyéért a férfi.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2814591178

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.