Olvass!

KönyvesBlog

A holokausztról akkor is beszélni kell a gyerekkel, ha fáj

2019. január 30. KissOrsi

Grafika: Horváth Ildikó (forrás: Pagony)

Igaz Dóra Egy fiú a csapatból című gyerekregénye lett januárban a Szívünk rajta kiemelt könyve. A kötet annyiban más, mint a magyarul eddig is elérhető korosztályos holokauszt-regények – például A csíkos pizsamás fiú vagy A láthatatlan hős –, hogy a jelenből visszatekintve, egy 21. századi fiú hétköznapjaiból kiindulva próbálja megérteni, mi történt a vészkorszakban.

Igaz Dóra: Egy fiú a csapatból

Pozsonyi Pagony, 2018, 144 oldal, 1990 HUF

 

A hogyan és a mi kulcsszavak, az ötödikes Danit ugyanis a családi múltat tekintve a legnagyobb homályban tartják a szülei. Tud arról, hogy zsidó származásúak, de semmi többet, a család határozottan hátrahőköl attól, hogy ezzel kapcsolatban megvitassanak vele bármit. Így aztán maradnak a kérdőjelek, meg az iskolában felkapott nyegle, rosszízű beszólások („Kevés vagy ehhez, mint Hitlerben a jóindulat”), amin a szülők legfeljebb felháborodnak, de a passzivitásból ez sem mozdítja ki őket.

„Dani a torkában érezte a szívverését. Attól félt, olyan hangosan dobog a szíve, hogy anyáék is meghallják ott az ajtón túl, és akkor sosem tudja meg, mire fut ki ez a beszélgetés. Bár úgy tűnt, nem is fut ki sehová. Anya hallgatott. És hallgatott apa is. Valami titok rezgett a levegőben, vagy legalábbis olyan dolog, amit a szülei el akartak titkolni előtte. Mert szerintük nem gyereknek való.”

Daniban akkor törik el valami, amikor kihagyják a focicsapatból: a csapatokat ugyanis hittanon osztották le, ő viszont nem jár hittanra, így aztán úgy érzi, a pálya szélére került – a szó szoros és átvitt értelmében is. Még akkor is fáj a szíve, amikor legjobb barátjánál, Zsombinál tölti a délutánt, és egyikük sem sejti, hogy az a nap mindkettejük szemléletét gyökeresen átalakítja majd. Zsombi nagypapája ugyanis mesélni kezd, és szavai nyomán egy olyan gyerekcsapat képe dereng fel a múltból, akik pontosan olyanok voltak, mint ők most. Akik rosszalkodtak, meg összevesztek-kibékültek, és akiknek mindenük volt a foci. A történelem azonban közbeszólt, és a nagypapa egyik legjobb barátját, a zsidó származású Endrét a második világháború alatt az egész családjával együtt elhurcolták, a fiú pedig soha többé nem tért haza. A nagypapa visszaemlékezéséből viszont nemcsak Endre története domborodik ki, hanem mindazoké is, akik körülötte éltek: a félrefordulóké, a tétleneké, az elhallgatóké is. A passzivitás így válik az Egy fiú a csapatból egyik kulcselemévé.

Danit mindeközben szétfeszítik a kérdések: az internetes kutakodás parttalan és ijesztő eredményeket hoz, és a kortársai ugyanúgy nem tudnak segíteni. A szülők és a nagyszülők pedig éppen a tudatos hallgatással és elhallgatással teszik lehetetlenné azt, hogy a fiú válaszokat kapjon a múlttal kapcsolatos kérdéseire, holott rengeteg alkalmuk lenne arra – például a családi fényképek nézegetése közben –, hogy elbeszélgessenek vele. A szülők (és a szülők szüleinek) némasága viszont, hiába akarják megóvni ezzel a gyerekeket, egyáltalán nem segít, a rossz minta pedig csak öröklődik. Pontosan emiatt fontosak az Egy fiú a csapatból és a hozzá hasonló történetek, hiszen beszélgetésre sarkallhatnak, emellett hozzájárulhatnak ahhoz is, hogy a jövőben egyetlen gyerek se ütközzön a hallgatás falába. 

Olvassátok el az első fejezetet a könyvből:

A labda elsüvített a kapu mellett, és egyenesen a ribizlibokor közepén landolt. Hogy kinek jutott eszébe ribizlit ültetni az iskola kerítése mellé, azt senki sem tudta. És ha már ott volt a bokor, miért éppen elé helyezték a focikaput, az sem volt világos senkinek, legfőképpen a napköziben focizó ötödikesek nem értették.
– Kár a ribizliért – jegyezte meg Dani, ahogy letörölgette a szétlapult szemeket a labdáról.
– Szerintem a gólért kár – rántott egyet a vállán Zsombi.
Az ő lövése volt, ami félrement, és mivel másodszor vétette el a kaput, meglehetősen bosszantotta a dolog. A ribizlit meg különben sem szerette.
– Pedig marha finom – mondta Dani teli szájjal.
Lecsipegetett még néhány szemet, amit a labda nem sodort le a bokorról, aztán belekente az ujjait a nadrágjába.
– Na, neked is lesz mit hallgatnod ma este – vigyorgott Zsombi, és a piros kézlenyomatra mutatott Dani nadrágja szárán.
– Ja – mondta különösebb érdeklődés nélkül Dani. Megpróbálta kidörgölni a koszt, de csak annyit ért el vele, hogy az ujjlenyomatok egy nagy összefüggő pacává maszatolódtak. Legyintett. Jobb, ha nem is nyúl hozzá.
Közben megszólalt a csengő, és ahogy lenni szokott, az iskolaudvar végéből felhangzott Gabi néni hangja.
– Napközisek, sorakozó!
Zsombi a hóna alá csapta a labdát.
– Én lépek – mondta. – Biztos nem jöhetsz? Dani összeszorította a száját. Elege volt abból, hogy neki benn kell maradnia a napköziben, és abból meg még inkább elege, hogy ezt minden egyes nap el kell mondania Zsombinak.
– Anya jön értem – morogta. Zsombi ugyanúgy, mint máskor, csalódott képet vágott. Vagy csak Dani látta úgy. És ugyanúgy, mint máskor, rettenetesen cikinek érezte az egész helyzetet.
– Na csá! – fordított hátat, és futólépésben indult az osztály felé. Hallotta még, ahogy Zsombi a labdát pattogtatva megy a buszmegálló irányába. A napközi hátralevő része maga volt a dögunalom. És nem azért, mert meg kellett írni a házi feladatot. A leckével tulajdonképpen mindenki hamar elkészült, akinek könnyen ment, az azért, akinek meg nehezen, az úgysem csinálta meg. Dani unatkozott. Ahogy teltek a percek, egyre jobban. Ezt meg is mondta anyának, amikor végre megérkezett érte.
– Mikor mehetek haza egyedül? – szegezte anyának a kérdést újra, amikor végre megérkezett érte.
– Majd ha nagyobb leszel – felelte anya ugyanúgy, mint máskor. Dani sóhajtott. Az egész beszélgetés kezdett olyan lenni, mint egy ezerszer lejátszott végtelenített felvétel.
– Már nagyobb vagyok – mondta ő is, amit mondani szokott.
– Majd ha még nagyobb leszel – válaszolta anya türelmetlenül. Ő is unta a nyaggatást, ez egyértelmű volt, de az is egyértelmű volt, hogy nem fog mást mondani. Illetve mást mondott, de nem ezzel kapcsolatban.
– Mi az a nadrágodon? – kérdezte rémülten.
– Ribizli – vont vállat Dani. Már egészen elfeledkezett az egészről. Anya egy pillanatra megkönnyebbülni látszott. Egy teljes vérfürdő pergett le a szeme előtt, Dani biztos volt benne. Anya képes a legapróbb dolgokból rémtörténeteket kreálni. Ez akár vicces is lehetett volna, ha nem lett volna idegesítő, és ha nem az ő életét nehezítette volna meg.
– Ugye megmostad evés előtt? – váltott át anya egy másodperc alatt a vérfürdőről a gyomorfertőzésre. Dani sóhajtott. Igaza volt Zsombinak, egész este a kioktatást fogja hallgatni. De nem az összekoszolt nadrág miatt, pedig az talán jobb lenne, vagy legalábbis elviselhetőbb. Talán. A kiselőadás a mosatlan gyümölcs ártalmairól egészen hazáig tartott, és csak azért maradt abba, hogy anya a házi feladat után érdeklődjék.
– Kész – morogta Dani. De ahogy lenni szokott, ez nem volt elég. Anya leült az íróasztalhoz, és hosszan, alaposan átnézte a leckét. Hibátlan volt, mint mindig, vagy legalábbis majdnem mindig. Anyának végre be kellene látnia, hogy tök felesleges az idő meg az energia, amit az állandó ellenőrzésbe fektet, és ha erre magától nem jön rá, majd Dani felhívja a figyelmét.
– A szülőknek az a feladatuk, hogy törődjenek a gyerekükkel – válaszolta anya megbántva. Apa éppen akkor lépett be az ajtón. Dani tudta, hogy abszolút felesleges újra szóba hoznia az egészet, de azért támogatásért kereste apa tekintetét. Anya is ugyanúgy. És persze anya kapta meg.
– A legfontosabb, hogy egészséges legyél. Na meg hogy jól tanulj – jelentette ki apa, és nagyot fújtatva oldotta meg a nyakkendőjét. Ezzel a beszélgetés le volt zárva. Anya vacsorát készített, apa leült a laptopjához, és ment a délután a maga útján. Dani nem is értette, miért remélt mást. Ezt el is panaszolta Zsombinak, amikor elérte cseten.
– Nálunk is ugyanez – pötyögte be Zsombi. Dani küldött egy szmájlit. Ha nem is hitte teljesen, hogy Zsombi családja ugyanolyan idegesítő, mint az övé, azért jó érzés volt, hogy megoszthatja a gondolatait valakivel. Zsombival egy rugóra járt az agyuk. Annyira, hogy a tanárok néha bele is zavarodtak, hogy melyik melyikük. Pedig Zsombi magas volt és világosbarna hajú, Dani alacsonyabb és fekete, valahogy mégis össze lehetett keverni őket. Néha Danival is megesett, hogy nem tudta eldönteni, ez vagy az a gondolat tőle ered-e vagy Zsombitól, és biztos volt benne, hogy Zsombi is ugyanígy van ezzel.
– Nem megyünk el még egyet focizni? – vetette fel. Erre válaszként jött egy újabb szmájli, és egy pillanatra rá a legörbülő száj.
– Nem érek rá, hittanra megyek – írta Zsombi. Dani csalódottan jelentkezett ki a csetből. Nem alakult túl jól ez a délután. Vacsoráig gépezett. Szerencsére voltak páran online az osztályból. Flórával például egész tuti kis várrendszert építettek Minecraftban. Flóra jó volt ebben. És Dani sem volt rossz. Vacsorára túrós tészta volt, úgy, ahogy anya szokta készíteni, tejföllel és sok-sok cukorral. Mostanában barna cukorral, mert úgy egészségesebb. Ettől eltekintve ugyanolyan túrós tészta volt, mint amilyet Dani kiskorától megszokott. Nem volt oda érte, de azért megjárta.
– A suliban tepertővel adják – mondta teli szájjal. Anya meg apa egymásra néztek, és kibukott belőlük a nevetés. Szavak nélkül is tökéletesen értették egymást, ez világos volt Daninak, de arról fogalma sem volt, neki is értenie kellene-e őket. Vett még egy adag túrós tésztát, és várta, hogy anya vagy apa elmagyarázza, mi a helyzet. Vagy legalább abbahagyják a nevetést. Aztán csak megvonta a vállát, és megette a következő adag túrós tésztát is. Lehet, hogy emiatt aludt rosszul az éjszaka. A bőséges vacsora megfekszi a gyomrot, azt mondják legalábbis. Vagy az esti filmben volt mégis túl félelmetes az a jelenet. Valami kalandfilm volt, amire apa átkapcsolt, ő meg odaült mellé – a sztorit nem igazán értette, de a látvány odaszögezte a képernyő elé. Anya meg túl későn vette észre, hogy mit néz. Elküldte a tévé elől, és Dani fogmosás közben elkapott egy vitafoszlányt anya és apa között a történtekről. Ebben sem volt semmi új. Apa azt hajtogatta, nem baj, ha harcot lát, legalább nem válik puhánynyá, anya meg egyre ingerültebben mondta a magáét, hogy meg kell óvni a gyereket még az erőszak látványától is. Dani az ágyban két forgolódás közt arra gondolt, majd rákérdez az osztályban, ki látta végig a filmet; valahogy Zsombival meg a többi sráccal könnyebb a helyükre tenni a dolgokat.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5414596060

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.