Olvass!

KönyvesBlog

James Baldwin – Időtlen és kilátástalanságában is optimista

2019. február 07. Kiss Orsi

james_baldwin_2_allan_warren.jpg

Kép forrása

„Minden költő optimista” – nyilatkozta nem sokkal egyik leghíresebb kisregénye megjelenése után James Baldwin a Guardiannek. Igaz, tette még hozzá, ehhez az állapothoz az embernek azért el is kell érnie a kétségbeesés egy bizonyos fokát. „Ha fekete vagy, alacsony, csúnya és gülüszemű, és azt gondolod, hogy talán homoszexuális vagy, habár a szót nem ismered, és támogatnod kell egy családot, mert az apád haldoklik – az egy halmozottan hátrányos helyzet.” Az a bizonyos kisregény a Ha a Beale utca mesélni tudna volt, amely magyarul korábban Ha a néger utca mesélni tudna címmel jelent meg az Európa Modern Könyvtár-sorozatában. Az eredetileg 1974-ben megjelent műből Barry Jenkins (Holdfény) forgatott filmet, idén ősszel pedig  Mesterházi Mónika újrafordításában adta ki a Magvető. Az alig 200 oldalas regény az elmúlt 44 évben semmit nem veszített az aktualitásából – ahogy Joyce Carol Oates jósolta az 1974-es kritikájában, időtlen –, ami azért a társadalmi kontextust tekintve valahol eléggé szomorú. 

James Baldwin: Ha a Beale utca mesélni tudna

Fordította: Mesterházi Mónika, Magvető Könyvkiadó, 2018, 193 oldal, 3499 HUF

 

Az optimizmus nem feltétlenül az első szó, ami eszünkbe jut, amikor belekezdünk a Ha Beale utca mesélni tudna című kisregénybe. Főhőse, a 19 éves fekete lány, Tish, épp beszélőre tart a börtönbe, hogy elújságolja szerelmének, a szobrász Fonnynak, hogy gyereket vár. A fiatal fekete férfit egy Puerto Ricó-i nő megerőszakolásával vádolják – a család viszont hisz az ártatlanságában, és tudja azt is, hogy Fony meggyanúsításában vastagon benne volt egy Bell nevű rasszista rendőrtiszt, aki így akart elégtételt venni és bosszút állni egy korábbi sérelemért. A kilátástalanság legmélyebb bugyra ez, ahonnan viszonylag csekély az esélye, hogy bárki kimászhat. Tish azonban nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a reménytelenség. Neki szerencséje van, hiszen fenntartja egy olyan érzelmi védőháló, melynek sarkait a szülei és nővére, a racionális Ernestine tartják. És talán még Fonny apja, a fiáért bármire képes Frank, aki a fiú anyjával és nővéreivel ellentétben sosem képes elengedni gyermeke  kezét – és persze a reményt, hogy egyszer szabad lesz. Több síkon futó dráma szemtanúi vagyunk, melyek dinamikáját – a bírósági ügy lehetséges kimenetele mellett – az emberi kapcsolatok váltakozása adja. Baldwin ugyanis az igazságtalan társadalommal szemben épp az érzelmi mikroközösségekben látja a megoldást, családi és baráti kapcsolatok híján ugyanis, üzeni hősein keresztül, az ember könnyen eltűnhet a süllyesztőben – ahogy ez Fonny gyerekkori barátjával, Daniellel is történt.

Szószék helyett írás

A család fontos szerepet játszott James Baldwin életében is, csakhogy nagy különbség, hogy azt a bizonyos hálót éppen neki kellett már gyerekként kifeszítenie. Egy kilencgyermekes család legidősebb fiaként hatalmas teher hárult rá, ráadásul nevelőapja sokkal szigorúbb volt vele, mint a többiekkel. Prédikátor apja azt szerette volna, ha nevelt fia a nyomdokaiba lép, és Baldwin egy darabig valóban az egyház kötelékében szolgált, sőt, beszédei hamarosan nagyobb tömegeket vonzottak, mint nevelőapjáéi. Később úgy vélekedett erről az időszakról, hogy a személyes problémái megoldására a vallásban keresett menedéket, de amikor a fekete muszlim mozgalom, a Nation of Islam vezetője, Elijah Muhammad egyszer a hitéről kérdezte, Baldwin elmondta, hogy mióta húsz éve elhagyta az egyházat, nem csatlakozott másikhoz. Arra a kérdésre, hogy akkor minek tekinti magát, azt felelte:

„Hogy most? Semminek. Író vagyok. Szeretek egyedül csinálni dolgokat”.

Az egyedüllét már gyerekkorában segített neki, hiszen a mindennapok igazságtalanságai és fájdalmai elől tizenévesként gyakran a könyvtárban keresett menedéket: „Tudtam, hogy fekete vagyok, természetesen, de azt is tudtam, hogy okos vagyok. Nem tudtam, hogyan használhatnám az elmém, vagy hogy egyáltalán tudnám-e, de ez volt az egyetlen, amit használnom kellett.” Élete meghatározó találkozására mindenesetre nem kellett sokat várnia: mindössze 15 éves volt, amikor megismerkedett Beauford Delaney festővel, aki egyfajta mentorszerepet töltött be az életében, és akinek a munkássága fényesen bizonyította számára, hogy egy fekete ember is lehet művész. A megerősítésre pedig nagy szükség volt. Baldwin az évek során végletesen kiábrándult az amerikai társadalomból, a mindennapi rasszizmusból, az egyenlőtlenségből, a szegregációból. Mindössze 24 éves volt, amikor lakhelyét Párizsba helyezte: alig 40 dollárral a zsebében érkezett, de egészen 1987-ben bekövetkezett haláláig kisebb-nagyobb megszakításokkal Franciaországban élt. 

Ma is erős a 44 éves harlemi kultregény

„Nézem magamat a tükörben" - ezzel az egyszerű, már-már banális mondattal kezdődik James Baldwin kisregénye, ez a mondat azonban hamarosan messze túlmutat önmagán. A Ha a Beale utca mesélni tudna fiatal fekete narrátora, Tish, ugyanis a fenti tűéles pillanatban nemcsak egész addigi életével néz...

A kontinensváltás irodalmilag is jót tett neki, Baldwin ugyanis erősen hitt abban, hogy az eltávolodás segít neki abban, hogy írni tudjon az amerikai társadalom visszáságairól. Azt vallotta, hogy ha az ember egyszer csak egy másik civilizációban találja magát, az mindenképp arra készteti majd, hogy alapos vizsgálat alá vegye a sajátját is. Ám nem égetett fel maga mögött minden hidat, figyelemmel kísérte az amerikai eseményeket és aktív részese lett a polgárjogi mozgalmaknak: ha kellett, a jelenlétével tüntetett, ha kellett, az írásaival állt ki a nyilvánosság elé. Kapcsolatban állt az amerikai fekete polgárjogi mozgalmak két ikonikus alakjával, Martin Luther Kinggel és Malcolm X-szel is – igaz, utóbbival ellentétben Baldwin mindig is a békés módszerek híve volt.

Kiábrándulás és hit

A hatvanas évek végére már Martin Luther King és Malcolm X is halott volt, ráadásul erőszakos halált haltak mind a ketten, Baldwin pedig visszatért Franciaországba, mégpedig egy St. Paul de Vence nevű falucskába. Akkor már dolgozott a kisregényen, amely sokak szerint talán az azt megelőző évek frusztrációja és fájdalma miatt is a harag jegyében született. Az 1974-ben megjelent Ha a Beale utca mesélni tudna valóban a kiábrándulás regénye, de egyben a hité is. Baldwin ugyanis azoknak a vert helyzetekben is újra meg újra felálló, életigenlő embereknek állított emléket, akik hozzá hasonlóan hittek a szeretet megtartó erejében.

Bár Baldwin témáiban sok a közös halmaz (ezek egy része ráadásul önéletrajzi ihletésű), íróként nem vált önismétlővé, és több műfajban is kimagaslót alkotott. A regényei mellett írt verset, színdarabot és rengeteg esszét is. Utóbbiak között volt olyan – például az 1955-ös Notes of a Native Son –, melyet a Modern Library utóbb a száz legfontosabb tényirodalmi mű közé sorolt. Hangja ráadásul nem halt el a halálával, hiszen alig pár éve jelent meg posztumusz esszékötete, a The Cross of Redemption, amely az író társadalomban betöltött szerepétől kezdve egy lehetséges afroamerikai elnök megválasztásáig számtalan napjainkban is releváns témát boncolgat. „Ha van Gogh volt a mi tizenkilencedik századi művész-szentünk, akkor Baldwin a huszonegyedik századi” – mondta róla Michael Ondaatje író.

Tény, hogy James Baldwin kimutatható hatással volt kora íróira és gondolkodóira. Közeli barátja volt a későbbi Nobel-díjas Toni Morrison, aki az író halálakor így búcsúzott tőle a The New York Times hasábjain: „Tudtad, ugye, mennyire kellett a nyelved és az elméd, mely formázta azt? (…) Hogy mennyire megerősített a bizonyosság, mely abból fakadt, hogy tudtam, sosem bántanál? Tudtad, ugye, hogy mennyire szerettem a szeretetedet? Tudtad.”

Filmes notesz

Az amerikai mozik november végén mutatták be a Ha a Beale utca mesélni tudna alapján forgatott filmet, amivel egy régi álom vált valóra. Nem is akárkié, hanem Barry Jenkinsé, aki 2017-ben három Oscar-díjat kapott a Holdfényért, de a hollywoodi felhajtás idején már egy újabb filmes tervet dédelgetett. Ahhoz viszont, hogy filmjei egyáltalán létrejöhessenek, Jenkinsnek egy kis időre ugyanúgy el kellett távolodnia hazájától, ahogy jó hetven éve Baldwin is eltávolodott Amerikától. 2013 decemberében a rendező nagyon rossz passzban volt, és producere, Adele Romanski tanácsára Európába utazott. Brüsszelben tíz nap alatta megírta a Holdfény első változatát, majd továbbutazott Berlinbe, ahol hat hét alatt megírta a Ha a Beale utca mesélni tudna forgatókönyvét. Rizikós vállalkozás volt, már csak azért is, mert akkor még nem kapta meg a Baldwin jogtulajdonosok áldását. Egy pillanatig sem gondolta azonban, hogy az idejét vesztegetné, sőt, úgy vélte, ennél jobb időtöltést nem is választhatott volna magának. A Baldwin-rokonok utóbb annyira mellé álltak, hogy nemcsak az adaptációnak adtak zöld utat, de átengedték neki az író  noteszét is, melybe még 1978-ban lejegyezte, hogyan képzeli könyve filmes feldolgozását, és kiket látna szívesen a stábban (a jelöltjei között volt például François Truffaut is).

Jenkins szerint olyan időket élünk, amikor a Baldwin írásaiban megjelenő dolgok hihetetlenül relevánsak az amerikai lélek számára, a könyvben pedig ez az amerikai lélek két fekete ember tiszta szerelmében tükröződik vissza. Hogy mi lett végül a harlemi szerelmesekkel, azt Baldwin nyitva hagyta. Hogy kiszabadul-e Fonny a rácsok mögül, vagy elítélik végül, annak eldöntését az olvasóira bízta. Aki viszont gondosan olvassa a sorokat, annak egyetlen pillanatig sem lehet kétsége afelől, hogy Baldwin a szíve mélyén milyen sorsot szánt hőseinek.

Baldwin és Angelou

Közvetve Baldwinnak köszönhetjük azt is, hogy megszületett az egyik legnagyszerűbb amerikai önéletrajzi regény, az I Know Why the Caged Bird Sings (Tudom, miért énekel a rab madár). Martin Luther King halála után az addig főleg verseiről és színdarabjairól ismert Maya Angelou állítólag nagyon maga alatt volt, és barátja, James Baldwin invitálására részt vett egy vacsorán, ahol egy idő után mindenki gyerekkori történeteket mesélt. A házigazdára, Jules Feifferre akkora hatással volt Angelou, hogy másnap felhívta a Random House kiadó szerkesztőjét, és megmondta neki, hogy ezzel a nővel mindenképp könyvet kellene íratnia. Angelou viszont erősen húzódozott, és örökké kosarat adott. A szerkesztő végül taktikát váltott, és James Baldwin tanácsára a következő alkalommal azt mondta Angelou-nak, hogy nyilvánvaló lehetetlenség egy önéletrajzot irodalomként megírni. A taktika bevált, Angelou igent mondott, és 1969-ben megjelent hétrészes életrajzi regénye első kötete, amellyel hatalmas kritikai és közönségsikert aratott.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/4. számában jelent meg. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1014594050

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.