Olvass!

KönyvesBlog

Winkler Nóra: Az idő a képen

2019. február 08. .konyvesblog.

ora.jpg

Christian Marclay: Az óra

Már mindenféle alkatú és tehetségű alkotó elmondta, beismerte, megvallotta, hogy a határidőnek tényleg van ihlető ereje. Pláne évvégén. Mindent be kell fejezni, leadni, elrendezni, és olyan érzésem is van, mintha minden napra jutna egy aukció. Szóval kiszökdösik az idő az ujjaink közül, szeptember után rögtön december lett, decemberben pedig óriási rutinnal rohan. Úgy fogom visszaudvarolni, hogy megnézem, hogyan ábrázolják a képeken. Már csak azért is, mert ebben az évben a sok emlékezetes pódiumbeszélgetés, boldogító találkozás közül is kiemelkedik a Nádassal készített interjú, amiben a monstruózus idő kiindulási alap volt. Na de nézzünk képeket.

Salvador Dalí nagyon kézenfekvő ide, elnyúló órái mint vékonyra szeletelt padlizsánok hevernek szanaszét egy sivatagi, világvégi tájban, egy narancsszínű zsebóra fedelén pedig hangyák mászkálnak. A hangya mintha Dalinál védjegy lenne, rendes boly nélkül nem is szürrealista egy mű. Az emlékezet állandósága című képét sajnos annyira szétreprodukálták, sőt továbbgondolták, hogy gyakorlatilag lehetetlen friss szemmel ránézni. Aki találkozott már szétfolyó szuvernírórákkal külföldön, tudja, hogy miről beszélek.  

Az idővel mint elmúlással gyönyörű és részletgazdag németalföldi csendéletek sora foglalkozik, a gyanútlan néző nem is sejti, hogy a sok szép asztalra hordott tárgy, virág és gyümölcs milyen komplex utalásrendszer, legfőképpen morális iránymutatásokat mesél. De míg egy barackot, üvegpoharat, vadvirágot vagy egy tál osztrigát saját szépségükért is bámulhatunk, a koponyák esetében nem lehet  más jelentések felé menekülni, mint hogy az élet múlandó, kiszabott időnk folyton, most is, míg a képet nézzük, telik.

A tizenhetedik század első harmadában készült Nicola Poussin festménye, a Tánc az idő zenéjére, amin több időszimbólum is összetalálkozik. A képen négyen táncolják el az életet, ők az Élvezet, a Munka, a Gazdagság és a Szegénység. Az ősz szakállas alak, aki a zenét adja, maga az Idő – érdekes, hogy megszemélyesítve férfi, és az is hogy csupán szakálla mutatja a kort, a test feszes, izmos, nyúlánk, ruganyos. Balra egy kétfejű szobor, Bacchus öreg fejével a táncosok körét, a fiatallal viszont a jövőt kémleli. A távolban Apolló száguld át szekerével a reggeli fényeken, előtte a pirkadatot jelképező Auróra, mögötte az Órák, az évszakok istennői. Pufók puttók ülnek a kép sarkaiban, egyikük homokórát tart húsos kis kezében, vizsgálja, ahogy peregnek benne a szemek (vö. Záray Márta), a másik pedig szappanbuborékokat fúj. A buborék más festményeken is visszatérő téma, egyrészt bravúros megfesteni, a csillogó felület tükröződései legalább olyan szépek, mint a csendéletek kristálypoharai, de miközben nézzük, azt kell megértenünk, hogy minden pillanatnyi, és a gömb, mint az életünk, ki fog pukkanni és eltűnik a végtelenben.

Braun Andrásnak kevés idő jutott, a kortárs terep egyik legismertebb festője még nem volt ötven, amikor pár éve meghalt, vibráló, színes, optikai játékos életművet hagyva maga után. Képein ismétlődő elemek tobzódása, körforgása köti le a szemet, egyiken karórák számlapjai az elemek, úgy tekerednek körbe-körbe, mint a sejtek a mikroszkóp alatt.

Nem képzőművészet, de idekívánkozik a Krasznahorkai László regényéből született Sátántangó, a filmet nézve az ember teljesen elveszti az időérzékét, valahogy megfolyik, belassul, irtó érdekes tapasztalás. Hasonlóan nagy élmény és brutális munka a Velencei Biennálé fődíját elnyerő Christian Marclay-film, Az óra. Egy teljes napnyi montázst nézünk sokezer film és tévéműsor jeleneteiből összeállítva, mindegyiken órák, falon, karon, zsebből előhúzva, vonatállomáson, reptéren, konyhában, bárhol és akárhol, azokat a pillanatokat bámuljuk, amikor
a főhős megnézi, mennyi az idő.

Ha jól szervezi az ember, az ünnepek utáni napokon végre lesz ideje azokra a könyvekre, amelyek megkövetelik, hogy beléjük merüljön. Tavaly olvastam egy csodálatos indokot arra, miért télen kell Proustot olvasni, most akkor rákészülök. Aki már túl van rajta, vagy úgy érzi, nincs még itt az ideje, az olvasás helyett nézegesse ezeket a gyönyörű képeket, és gondolkodjon az idő legyőzhetetlen erején.

A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/4. számában jelent meg. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr414594162

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.