Olvass!

KönyvesBlog

Befejezéséhez ért Richard Morgan Valós halál-trilógiája

2019. február 18. .konyvesblog.

richard_morgan_duhongo_furiak_b1.png

A befejezéséhez ért Richard Morgan díjnyertes Valós halál-trilógiája. A Netflix által népszerű sorozatra adaptált történet (a második évad idén várható) utolsó része, a Dühöngő fúriák február 14-én jelent meg felújított kiadásban. Ezzel egy újabb trilógia zárul le – a szerző előző, Hősöknek való vidék című fantasy sagája 2017 őszén fejeződött be. (Ráadásul 2020 első az Agave tervezi kiadni Morgan új, Thin Air című sci-fi thrillerét is, ami a tavaly őszi nemzetközi megjelenését követően komoly kritikai sikert aratott.)

Richard Morgan: Dühöngő fúriák

Fordította: Cs. Szabó Sándor, Agave Könyvkiadó, 2019, 544 oldal, 4280 HUF

 

Takeshi Kovacs hazatért. Újra Harlan Világán jár – egy óceánbolygón, amelynek öt százaléknyi szárazföldjét veszélyes és megjósolhatatlan mozgású tengerek veszik körül. Ha pedig az ember egy helikopternél bonyolultabb járművön próbál az időjárás viszontagságai fölé kerülni, a marslakók itt hagyott orbitáljai perzselnék le az égről.

De nem csak a tengeren és az égen várakozik a halál. Odalent, a Kossuth trópusi tengerpartjaitól és mocsaraitól Új Hokkaidó jeges és gyilkos gépekkel fertőzött pusztaságáig, a quellista forradalom nehezen kicsikart eredményeit lassan kezdik újra felszámolni. Az Első Családok, a Cégek és a jakuzák mindenre rátették már a kezüket.

Richard Morgan: A világ tele van baromira idegesítő seggfejekkel

Fotó: Valuska Gábor Richard Morgan másfél évtizednyi, utazgatással egybekötött angoltanítás után robbant be a science fiction világába Takeshi Kovacs-trilógiájának nyitódarabjával, a Valós halállal. A noir stílusjegyeivel is gazdagon operáló poszt-cyberpunk krimijére, aminek főhőse ráadásul félig magyar, azonnal lecsapott a Warner Brothers, így Morgan egy csapásra főállású íróvá válhatott, sőt még a Philip K.

Kovacs elveszített szerelme miatti engesztelhetetlen büntetőhadjárata megakad, amikor Harlan Világának és saját, erőszakos múltjának szellemei megjelennek, hogy egy politikai intrikákkal, technológiai rejtélyekkel teli örvénybe húzzák. Quellcrist Falconer állítólag visszatért a halálból, és az Első Családok egy fiatal, kegyetlen Küldöttet mozgósítanak a levadászására. A Küldöttet Kovacsnak hívják, kétszáz évig várt eltárolva, és nem hajlandó megosztani újonnan visszanyert létezését saját idősebb, bűnözővé vált, kiégett önmagával.

Gengszterek, fejvadászok, vallási fanatikusok és nagy reményeket tápláló forradalmárok – mindannyian akcióra vágynak, Kovacsnak pedig csak lassan áll össze a kép. Az egyre gyorsabban elszabaduló káosz közepén csak egyvalami biztos: az egyik Takeshi Kovacs nevű embernek meg kell halnia.

Olvass bele a Valós halál-trilógia 3. részébe: 

Talált!

Rohadtul fájt a seb, de kaptam már rosszabbat is. A lövedék a bordáim közé fúródott, legyengülve az ajtótól, amin át kellett rágnia magát, hogy belém marhasson. Papok a betört ajtó másik oldalán, arra várva, hogy szétlőjék a beleimet. Rohadt amatőr egy este. Valószínűleg őket is legalább annyira elkapta az ajtólapról visszacsapódó lövés, mint engem. Az ajtó mögött viszont én görnyedtem össze fájdalmasan. Ami a lövésből keresztüljött, az véres sebet szántott a bordáim között, nem túl mélyet, de megperzselte a kabátomat is rendesen. Jeges érzés kúszott végig az oldalamon, orromat saját égett bőröm nyers szaga facsarta. Ahol a lövedék a bordáim közé mart, fájdalom pezseg, szinte érzem az ízét.

Tizennyolc perccel később – az időt a szemembe ültetett csip mutatta a bal felső látóteremben – ugyanez a bizsergés még mindig velem volt, ahogy végigsiettem a kivilágított utcán, és próbáltam megfeledkezni a sebemről. Kabátom alatt csendben véreztem, de nem nagyon: a szintetikus burkoknak megvannak a maguk előnyei.

– Nem érdekel egy kis móka, haver?

– Kösz, már megvolt – feleltem a fickónak, majd elléptem a bejárattól. Hullámmintás tetoválású szemhéja felvillant, ahogy pislogott párat, tekintetében benne volt, mit gondol: „A te bajod…”, majd eltűnt az ajtó mögötti fényben. Átvágtam az utcán, aztán befordultam a sarkon, elmentem két prosti mellett, az egyik nőnek tűnt, a másikról nem tudtam megállapítani, micsoda. A nő szájából hosszú, villás nyelv bukkant elő egy pillanatra, talán a sebem szagát érezte az éjszakai levegőben. Alaposan megnézett magának, majd odébb libbent. A másik oldalon a meghatározhatatlan nemű is végigmért, tekintetében mintha gúny villant volna, de nem mondott semmit. Úgy tűnik, egyikük érdeklődését sem keltettem fel. Az esőtől csillogó utcán nem járt más, egyedül ők láthattak hosszabb ideig a fickón kívül. Kicsit rendbe szedtem már magam azóta, hogy kiléptem a citadellából, de valami miatt mégis megérezték rajtam, hogy nem jelentek számukra üzletet.

Hallottam, hogy a hátam mögött rólam beszélnek stripjapánul. Megütöttea fülemet az „eltört” szó.

Megengedhették maguknak, hogy finnyásak legyenek. A Mecsek Kezde­ményezés miatt virágzott az üzlet. Tekitomura tele volt ezen a télen a deCom embereivel és a hulladékkufárokkal, akiket úgy vonzottak ide az előbbiek, mint a halászok hálója a madarakat. „Tegyük biztonságossá Új Hokot az új évszázadra!” – futottak odafent a reklámok. Új Hokkaido légvonalban alig ezer kilométer az új légpárnáskikötőtől, a légpárnások pedig éjjel­nappal jártak. A légi szállításon kívül ez volt a leggyorsabb módja az Andrassy­tengeren való átkelésnek, Harlan Világán pedig, aki csak tehette, elkerülte, hogy a levegőbe kelljen emelkednie. Tekitomurából minden komolyabb szállítmány légpárnáson érkezett Új Hokra, és azon is tért vissza.

A város szédítő iramban fejlődött. A Mecsek pumpálta bele a pénzt, a település pedig sugárzó optimizmussal és zajos lelkesedéssel fogadta. Végigbotorkáltam a mulatozó helyiek szemetével borított főutcán, zsebemben összekoccantak a nemrég kimetszett tudattokok.

Valami verekedés ment éppen a Pencseva és a Muko Prospect keresztező­

désében. A Muko csőházainak felturbózott idegrendszerű lakói összefutottak a dokkok esti műszakjából a raktárnegyeden keresztül hazatérő munkásokkal, ennél több nem is kellett ahhoz, hogy elszabaduljanak az indulatok. Most is vagy egy tucat alak rohangált ide­oda az utcán, néha megütve, megvágva valakit a többiek közül, a tömeg meg körülöttük állt, és üvöltözve biztatta őket. Egy magatehetetlen test már ott feküdt az úton, társa próbálta elhúzni onnan, vércsíkot hagyva hátra, ahogy rángatta a végtagjainál fogva. Kék szikrák pattogtak a túltöltött energiabokszerekből, máshol egy­egy pengén csillant meg a fény. De úgy tűnt, mindenki nagyon jól érzi magát, ráadásul a rendőrségnek sem volt semmi nyoma.

Ja, gondolta a gúnyosabbik énem. Talán túlságosan leköti őket a fenti negyed…

Kikerültem a balhét, amennyire csak tudtam, védve sérült oldalamat. A kabát alatt megérintettem az utolsó megmaradt hallucinogéngránátot, majd megragadtam a még nedves Tebbit kés markolatát.

Soha ne keveredj harcba, ha tudsz helyette gyorsan ölni és még gyorsabban lelépni!

Virginia Vidaura – Küldött­kiképző, később némi karriert befutott bűnö­ző és politikai aktivista. Példaképemnek tekintettem, bár már évtizedek óta nem láttam. Tucatnyi különböző világon fúrta be magát a gondolataim közé hívatlanul, és több mint tucatszor köszönhettem ennek az életemet. Ezúttal nem volt szükségem sem rá, sem a késemre. Nem néztem senki szemébe, ahogy elmentem a verekedők mellett, a sarkon ráfordultam a Pencseva utcára, és eltűntem az oda nyíló sikátorokat övező sötétségben. A szemembe ültetett időcsip tudatta velem, hogy késésben vagyok.

Kapcsolj rá, Kovacs! A millsporti kapcsolatom szerint Plex általában nem túl megbízható, és nem fizettem neki annyit, hogy sokáig várjon rám.

Ötszáz méter végig az utcán, majd balra a Bélagyapot Kohei szűk kanya­rulataiban. A körzet évszázadokkal ezelőtt kapta a nevét az itt élő és dolgozó családról, akiknek raktárépületei a kiszámíthatatlanul tekergő sikátorokat szegélyezték. A felkelés és Új Hokkaido mint felvevőpiac elvesztése miatt a kereskedelem összeomlott, és a Koheihez hasonló családok gyorsan tönkrementek. A mocskos felső ablakok most szomorúan bámultak egymásra, szárnyaik bizonytalanul lengedeztek, döntésképtelenül, hogy csukva vagy nyitva legyenek­e.

Persze volt szó arról, hogy felújítják ezeket a régi épületeket, deCom­ laboratóriumok, kiképzőközpontok vagy újra raktárak lesznek belőlük. De ez általában csak szóbeszédnek bizonyult. A rakpartok dolgozóit fűtötte a lelkesedés, ahogy a légpárnások nyugat felé terjeszkedő rámpáira néztek, de azért ez nem terjedt túlságosan messzire. Távol a dokkoktól, messze keletre a Mecsek pénze már nem muzsikált olyan hangosan.

Ennek is vannak előnyei.

A Bélagyapot Kohei 926­os számú ház egyik felső ablakából gyenge fény

szűrődött ki, az ablakokban árnyékok mozogtak, amitől a kikötői éjszakában az épület valami furcsa, félszemű őrültnek tűnt. A falhoz lapultam, és aktiváltam a szintetikus burok lehallgatórendszerét, ami nem ért túl sokat. A hangok töredékesen szűrődtek csak ki az utcára, rendszertelenül, akárcsak a lábamnál hajlongó árnyékok.

– …mondom, hogy nem fogok itt várni ezért.

Millsporti akcentus, elnyújtott orrhangon beszélve Harlan Világának amangolját, feszülten hadart. Plex halk suttogása szolid ellenpontot képezett.

Úgy tűnt, mintha kérdezne valamit.

– Honnan a fészkes fenéből tudjam? Azt hiszel, amit akarsz!

Hallottam, hogy Plex beszélgetőtársa járkál a szobában, és valamit pakol­gat. Hangja elveszett a kikötő felől érkező zajban. Csak néhány szót tudtam kivenni: „kaikjó”, „számít”, majd elfojtott nevetés. Azután végre megint közelebb jött az ablakhoz:

– …az számít, hogy a család mit hisz, és azt fogják hinni, amit a technoló­gia mond nekik. A technológia nyomot hagy, barátom! – Éles köhögés, majd inhalálás hangja. – Ez a fickó kurvára késik!

Összeráncoltam a homlokom. A kaikjó rengeteg dolgot jelenthetett, attól függően, hány éves is vagy. Földrajzi jelentése tengerszoros vagy csatorna, legalábbis ebben a jelentésében használták a korai letelepülők, na meg most is a hipermagasan képzett, kandzsikat firkálgató, beképzelt Első Családok tagjai. Ez a fickó nem tűnt az Első Családok tagjának, de persze azt sem lehetett kizárni, hogy esetleg ott volt az első telepesek idején, amikor Konrad Harlan és barátai személyes birtokukká tették a Glimmer VI világát. Még mindig akadt egy csomó személyiség a tárlókban azokból az időkből, arra várva, hogy újraburkolják őket végre. Végül is nem kellett – csak vagy féltucatszor – újraburkoltatni magad ahhoz, hogy végigélhesd Harlan Világának emberi történelmét. Földi standard szerint még mindig csupán alig négyszáz éve annak, hogy a kolónia első hajói leszálltak.

Küldött­megérzésem azt súgta, rossz nyomon járok. Találkoztam már fér­fiakkal és nőkkel, akik évszázadok óta éltek, de ők nem úgy beszéltek, mint ez a fickó. A tekitomurai éjszakába kiszivárgó szavakból nem a hosszú élet bölcsessége sugárzott.

Az utca stripjapán nyelvébe bekerülve pár száz évvel később a kaikjó már olyan személyt jelentett, akinél el lehet passzolni a lopott dolgokat. Orgazda. Millsport szigetvilágán még mindig ebben az értelemben használják, máshol már inkább egyfajta gazdasági tanácsadóra gondolnak, ha kimondják.

Ja, még délebbre pedig megszállott szentekre vagy szennyvízcsatornára. Elég ebből a hülye nyomozósdiból! Hallottad, mint mondott a fickó – késésben vagy.

Felkapaszkodtam az ablakhoz, megpróbálva közben kizárni a tudatomból a sebemből feltörő fájdalmat, legalábbis annyira, amennyire a szintetikus burok képes volt erre. Az ablakszárny nagy zajjal kivágódott, fény ömlött ki az utcára és rám.

– ’estét!

– Jézusom! – A millsporti akcentus gazdája hátraugrott ijedtében. Alig párlépésre volt az ablakszárnytól, amikor feltéptem.

– Tak!

– Helló, Plexi! – Az ismeretlen fickót méregettem. – Ki ez a tag?

Bár akkor már tudtam. Sápadt, jól szabott külső, valahol Micky Nozawa és Ryu Bartók között. Gondosan megtervezett arányokkal rendelkező harcosburok: masszív mellkas és vállak, hosszú végtagok. Felzselézett haj, pont, ahogy a biotechcégek kifutóin divatos mostanában, direkt olyanra formázva, mintha most húzták volna ki egy klónozótartályból. Ruhája tele zsebekkel és ráncokkal, azt sugallva, hogy fegyverek rejtőznek alatta, viselője pedig úgy állt, mintha bármelyik pillanatban kész lenne használni őket. Az egész inkább csak ugatás, mint valódi bátorság a harapáshoz. Tenyerében még mindig egy szétszedett mikrocsövet szorongatott, szeme tágra nyílt. Homlokát – a hagyományoknak megfelelően – kacskaringós tetoválás fedte. Kezdő millsporti jakuza. Utcai harcos.

– Ne beszélj így rólam! – sziszegte felém. – Te vagy itt az idegen, Kovacs. Te vagy a betolakodó!

Csak a szemem sarkából figyeltem, inkább Plex felé fordultam, aki a mun­kapadok mellett állt, egy háló csomóját piszkálgatta, és mosolyt próbált az arcára erőltetni, kevés sikerrel.

– Nézd, Tak…

– Ez bizalmas jellegű ügy, Plex, szigorúan bizalmas. Nem emlékszem arra, hogy megkértelek volna, add ki másnak a munkát!

A jakuza közelebb húzódott, látszott rajta, hogy már nehezen bírja vissza­fogni magát. Plex kezdett pánikba esni.

– Várj, én… – Nagy nehezen elengedte a hálót. – Tak, ő egy másik ügy miatt van itt.

– Méghozzá az én időmben – tettem hozzá.

– Figyelj ide, Kovacs, te kurvára…

– Nem! – Visszanéztem a jakuzára, remélve, hogy sikerül felfognia, kivel is áll szemben. – Tudod, hogy ki vagyok, és ezért félreállsz. Azért vagyok itt, hogy Plexszel beszéljek, nem pedig veled. Úgyhogy leléphetsz!

Nem tudom, mi állította le végül. A Küldöttek hírneve, a citadellából

beérkező legfrissebb hírek – mert már mindenki tud róla, amekkora mocskot hagytál magad után –, vagy talán nem volt annyira forrófejű, mint amit olcsó punkkinézete sugallt? Egy pillanatig az ajtóban állt saját dühével birkózva, majd végigmérte jobb kezén a körmeit, és rám vigyorgott, bár vicsorgásnak is beillett volna.

– Oké. Rajta, intézd el, amit akarsz Plexszel! Én majd odakint leszek.

Ne kelljen sokáig várnom!

Még egy lépést is tett kifelé. Plexre néztem.

– Ez meg mi a francról beszél?

Plex idegességében grimaszokat vágott.

– Hát… kissé át kellett alakítani a menetrendet, Tak. Nem tudtuk…

– Nem­nem! – Ahogy körbenéztem a szobában, a padlót borító porban jól láttam, hogy valaki itt nemrég egy gravoemelőt használt. – Nem­nem, te azt mondtad nekem, megegyeztünk, hogy… – Tu… tudom, Tak, de

– Kifizettelek!

– Visszaadom a pén…

– Nem kell a rohadt pénz, Plex! – Egyenesen a szemébe néztem, és legyűr­tem magamban az érzést, hogy feltépjem a torkát. Plex nélkül nincs feltöltés.

Feltöltés nélkül pedig… – A testemet akarom visszakapni!

– Persze, persze, nyugodj le! Vissza fogod kapni. Csak most éppen…

– Csak most éppen mi használjuk a cuccost, Kovacs. – A jakuza újra felbuk­kant a látóteremben, még mindig vicsorgott. – Ugyanis, ami azt illeti, előbb volt a mienk. Erről Plex nem világosított fel, ugye?

Elkaptam, ahogy egymásra néztek. Úgy tűnt, Plex eléggé zavarban van.

Megsajnálod majd a fickót. Isa, a millsporti kontaktom, rövidre nyírt, lila hajjal és brutálisan nagy, régi adatcsatlakozókkal a fejében, ahogy kemény tizenöt évesen a megviselt kijelző előtt dolgozott az üzleten, és kialkudta az árat. Nézd csak a történelmet, haver. Elég szépen kicseszett Plexszel.

Igaz, nem volt túlságosan kegyes hozzá. Három évszázaddal ezelőtt született,

akkor Koheinek hívták, a család kis hülyéje, aki az intelligenciáját csak arra használta, hogy asztrofizikát és archeológiát tanuljon, mert az volt úri gyerekhez méltó. Amikor aztán a felkelés betett a családnak, nem hagyott nekik mást, csupán tízutcányi üresen álló raktár kulcsát a kezükben, némi megkopott arisztokrata bájjal fűszerezve. Mindez alaposan odarakott Plexnek, megtörte, ahogy azt alig háromnapi ismeretség után részletesen, önmagát becsmérelve elmesélte nekem. Látszott rajta, hogy szüksége van valakire, akinek kiöntheti a szívét, és a Küldöttek jól tudnak hallgatni. Figyelsz, feloldódsz, és magadba szívsz minden információt. Később az így megtudott és felidézett részletek akár az életed is megmenthetik.

Az egyetlen, újraburkolás lehetősége nélküli élettől rettegve Plex elszegé­

nyedett ősei megtanultak dolgozni és eltartani magukat, bár a legtöbbjüknek ez nem ment túl fényesen. Az adósság elborította őket, és megjelentek a keselyűk is. Mire Plex megszületett, a családja már annyira belegabalyodott jakuzák hálójába, hogy a kisebb volumenű bűncselekmények az élet mindennapos részének számítottak. Olyan agresszív alakok közt nőtt fel, mint ez is itt. Talán ezt a „megadom magam, csak ne bánts” mosolyt már az apja térdén ülve megtanulta.

Semmitől sem félt jobban, mint attól, hogy felbosszantja a pártfogóit. Én pont így voltam azzal a lehetőséggel, hogy ugyanabban a burokban térjek vissza a légpárnáson Millsportba, mint amiben érkeztem.

– Plex, a Saffron Királynőjére foglaltam jegyet. Négy óra múlva indul. Visz­szafizeted a jegyem árát is?

– Megoldjuk, Tak. – Hangja könyörgően csengett. – Holnap este is megy egy járat. Megvan a cucc, úgy értem, Yukio emberei…

–  Mondd csak meg neki a nevemet, barom! – csattant fel a jakuza.

– Ők fel tudnak juttatni arra az esti járatra, senki nem fogja megtudni. – Esdeklően nézett Yukióra. – Ugye? El fogjátok intézni, ugye? Én is ránéztem.

– Látod már, milyen szépen bezavarsz a visszautazásomba?

– Már rég elcseszted a visszautazásod, Kovacs! – A jakuzának remegett a feje az idegességtől. Gondolom, a mesterét próbálta utánozni, ez jött le neki abból, hogy viselkedik egy – Van fogalmad róla, mennyire keresnek téged odakint? A rendőrség egységei ellepték a várost utánad szimatolva, és egy órán belül ott lesznek a kikötőben is, arra mérget vehetsz! Az egész bagázs kint van, nem is beszélve a szakállas viharharcos haverjaidról a citadellából. Te cseszted el, több vért nem bírtál volna magad mögött hagyni?

– Egy kérdést tettem fel, nem kritikát kértem. Feljuttattok a következősjáratra, vagy sem?

– Ja, ja – legyintett. – Vedd úgy, hogy el van intézve. Viszont azzal te kurvára nem törődsz, Kovacs, hogy vannak, akik szeretnének komoly ügyeket intézni errefelé. Idejössz, és felzavarod a zsernyákokat a hülye gyilkolászásaiddal, erre most az összes barom itt rohangál beizgulva, és zavarják azokat az embereket, akikre szükségünk lenne.

– Miért van rájuk szükségetek?

– Közöd hozzá? – A szempaj modor egyből átadta helyét a hamisítatlan millsporti utcai akcentusnak. – Annyi a dolgod, hogy meghúzod magad öt­hat órára, és ezalatt nem nyírsz ki senkit.

– És azután?

– Azután majd hívunk.

Megráztam a fejem.

– Ennél valami jobbat kell kitalálnod – közöltem vele.

– Jobbat?! – emelte fel a hangját. – Mit gondolsz, ki a fenével beszélsz, Kovacs?

Felmértem a köztünk lévő távolságot, hogy mennyi idő kell ahhoz, amíg elkapom. Fájni fog az oldalam, de megéri. Gondoltam, felhúzom még előtte egy kicsit:

– Kivel beszélek? Egy kis fing csimpirával, egy kis millsporti utcai punkkal, akinek valahogy sikerült elszabadulnia a szempaj mesterétől, és kicsit kezd már fárasztani a cirkusz, Yukio. Add ide a telefonod, hogy beszélhessek valakivel, aki tényleg számít is valamit.

Yukio agya egyből elszállt. Szeme tágra nyílt, keze görcsösen keresett valamita kabátja alatt – kicsit későn.

Odaértem.

Ütés a torkára és a térdére, amennyire a sértetlen oldalamtól telt. Öklen­dezve esett össze. Megragadtam a karját, kicsavartam, és Tebbit késemet a tenyeréhez szorítottam, hogy jól lássa.

– Bioware penge – közöltem vele. – Vérzéses láz. Megváglak vele, és három percen belül az összes vérsejted szétpukkad. Tényleg ezt akarod?

Próbált kiszabadulni, levegő után kapkodott. Még erősebben szorítottam hozzá a pengét, láttam a pánikot a szemében.

– Nem a legszebb halál, Yukio. Telefon!

A kabátja alá túrt, majd előráncigált egy készüléket, ami a padlóra esett, és odébb csúszott. Elég közel hajoltam ahhoz, hogy lássam, nem fegyvert húz elő a szabad kezével. A lábammal visszalöktem a telefont a szabad kezéhez.

Megragadta, bezúzott torkán keresztül még mindig zihálva próbált lélegezni.

–  Jó. Most meg hívj fel valakit, aki tud segíteni, és add át nekem!

Nem sikerült elsőre tárcsáznia, de végül felém nyújtotta a telefont. Arcki­

fejezése határozottan emlékeztetett arra a könyörgő fajtára, amit pár perccel ezelőtt Plexnél láthattam. Egy hosszú pillanatig a szemébe néztem, kihasználva a szintetikus burok egyik olcsó trükkjét, hogy képes sokáig mozdulatlan maradni. Majd elengedtem, átvettem tőle a telefont, és hátraléptem. Távolabb gördült, még mindig a torkát szorongatta. Fülemhez emeltem a készüléket.

– Ki az? – kérdezte egy férfihang japánul. Városinak tűnt.

– A nevem Kovacs. – Automatikusan átváltottam én is a nyelvre. – A maga Yukio nevű csimpirájával akadt egy kis konfliktusunk, és arra gondoltam, maga talán szeretné megoldani.

Hideg csend.

– Azt hiszem, tényleg időt kellene szakítania arra, hogy megoldja – tettem hozzá kedvesen.

Furcsa sóhajtás a vonal másik végén.

– Kovacs­szan, ön hibát követ el.

– Tényleg?

– Nem lenne bölcs dolog belekevernie minket az ügyeibe.

– Nem csak én vagyok az, aki itt kever. Ami azt illeti, épp egy raktárban

állok, és egy üres sarkot nézek, ahol mintha az én cuccaim álltak volna valamikor. Biztos forrásból tudom, hogy maguk vitték el.

Még hosszabb csend. Ha jakuzák tárgyalnak, a hosszabb­rövidebb szünetek fontos szerepet töltenek be, ezalatt azt várják tőled, hogy arról gondolkodj, amit nem mondtak ki. De most nem volt kedvem ehhez. A sebem egyre jobban fájt.

– Azt mondták, hogy hat órán belül végeznek – szólaltam meg. – De a szavát akarom, hogy a végén visszakapom a cuccomat, méghozzá működőképesen, használatra készen. Adja a szavát rá!

– Hirayasu Yukio az a személy, aki…

– Yukio egy hülye csimp. Legyünk őszinték egymáshoz: Yukio egyetlen dolga itt az, hogy figyeljen arra, nem ölöm meg a közös szállítónkat. Egyébként nem végzi túl jól ezt a munkát. Már akkor is elég türelmetlen voltam, amikor ideértem, és ez azóta csak fokozódott. Nem érdekel Yukio. A szavát akarom!

– És ha nem kapja meg.

– Akkor pár irodája hamarosan úgy fog kinézni, mint a citadella ma éjjel.

Erre viszont én adom a szavamat.

Hallgatás. Majd:

– Nem tárgyalunk terroristákkal.

– Jaj, kérem… Most szónokolni fog? Azt hittem, olyannal beszélek, akinek hatalma van. Lehet, hogy valami kárt kellene okoznom errefelé?

Mintha másmilyen hallgatás fogadta volna ezt az indítványt. Beszélgető­társam talán valami másra gondolt.

– Hirayasu Yukio megsérült?

– Semmi említésre méltó. – Hidegen lenéztem a jakuzára. Már sikerült

úrrá lennie a zihálásán, és óvatosan próbált felülni. Tetoválásán kövér verejtékcseppek kúsztak végig. – De ez még változhat. Öntől függ.

– Alig pár másodperc kellett a válasz megérkeztéig, jakuza mértékkel ez szinte kapkodás. – A nevem Tanaseda. A szavamat adom, hogy az ön által kért felszerelés önnél lesz használatra kész állapotban, abban az időben, amit megadott. Ezenfelül kártérítést is kap az önt ért kellemetlenségért. – Köszönöm. Ez…

– Még nem fejeztem be. A szavamat adom arra is, hogy ha bármiféle baja esik bármelyik emberemnek, akkora vérdíjat tűzök ki magára, hogy a bolygón bárhova is megy, elkapják és kivégezzék. Nagyon kellemetlen fajtájú Valós Halálról beszélek. Érti, amit mondok?

– Ez korrektnek tűnik. De azt hiszem, jobb lenne, ha megmondaná a csimpjének, próbáljon meg viselkedni. Úgy érzem, mintha nem lenne teljesen tisztában vele, hogy meddig mehet el.

– Szeretnék beszélni vele.

Yukio Hirayasu eddigre már sikeresen felült, nehezen lélegezve görnyedt a padlón. Rásziszegtem, és odadobtam neki a telefont. Esetlenül elkapta egy kézzel, a másikkal még mindig a torkát szorongatta.

– A szempajod akar veled beszélni.

Mérgesen nézett vissza, szemében könnycseppek csillantak. Dacosan a fülé­hez emelte a telefont. Elfojtott japán szótagok csattantak fel benne, mintha valaki repedt gázpalackokon dobolna. Yukio megdermedt, majd lehajtotta a fejét. Rövid válaszait elharapta. Mintha csupa „igen” lett volna… Az biztos, hogy a jakuzák úgy tudnak fegyelmezni, mint senki más.

Az egyoldalú beszélgetés véget ért, és Yukio visszaadta a telefont. Kerülte a tekintetemet. Átvettem a készüléket.

–  A probléma megoldva – hallottam Tanaseda hangját. – Kérem, próbáljon máshol lenni az éjszaka hátralevő részében. Mostantól számított hat óra múlva visszatérhet, a felszerelése és a kártérítése itt fog várni magára. Nem fogunk újra beszélni. Ennyi. Sajnálatos eset.

Nem tűnt úgy, mintha fel lenne háborodva.

– Tud egy jó reggelizőhelyet ajánlani? – kérdeztem.

Csend. Aztán szolid statikus zörej. Egy kicsit méregettem a készülék súlyát a tenyeremben, végül visszadobtam Yukiónak.

– Szóval – fordultam a jakuzától Plex felé, majd vissza. – Tud valamelyikőtök egy jó reggelizőhelyet ajánlani?

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2214632596

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.