Olvass!

KönyvesBlog

Saját szoba: Három nővér

2019. február 26. .konyvesblog.

sajatszoba_1_4.jpg

Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Édes Anna, Kőmives Kelemenné, Ekhó,  Ágnes asszony,  AntigonéLéda, Lady WottonGrete, Piroska nagymamája és Ludas Matyi édesanyja után most a Három nővér Natasája szólal meg.

Natasa

Este nyolc, a ház erre az idétlen farsangra készül. Biztos megint mindent égve hagytak, felvettem hát a háziköntösöm, és körbejártam. Olga a gimnáziumban, Irina a távírdában, Andrej, gondolom olvas valamit, Mása az idióta férjével múlatja az időt. És tessék. A konyhában gyertyafény, jól sejtettem, hogy valamelyik vén csotrogány megint égve hagyott valamit. Az Isten irgalmazzon annak, aki így hagyta, kívánom neki, hogy ne tudjam meg, ki az.

Megnézem, mit csinál a férjem, feltett szándékom elérni, hogy Bobik fiunk Irina szobájába mehessen. Az Irináé sokkal melegebb, és a fiam folyton beteg, félek, hogy beteg lesz megint, most is egészen hideg. Irina meg Olga amúgy is csak aludni járnak haza, azt meg tudnak egy szobában is. Azt se bánnám, hogy kicsit kellemetlen legyen. Kivárom a megfelelő pillanatot, és előhozakodom vele.

Tartok ettől a ricsajtól is, a nővérek idehívták az álarcosokat, az embernek ettől a három tyúktól egy perc nyugta sincs. Jó lenne, ha nem jönne ide senki, Bobik amúgy is betegeskedik, meg is mondom Andrejnek. A férjem könyvvel a kezében áll, azt válaszolja a problémáimra, hogy legyen minden úgy, ahogy a húgai akarják, ők a ház gazdái. Sótlan, akaratgyenge férfi, retteg a húgaitól.

Mindegy, nem firtatom, a férjemmel úgyse tudunk semmiről beszélni, különben is jobban érdekel Irina szobája. Úgyhogy azt válaszolom, a húgai is biztosan úgy akarják, ahogy Bobiknak a legjobb, hisz ők olyan jók!

Örülök, hogy nem szakadt rám a plafon, a bamba férjem persze nem tudja, hogy hazudok. Andrej magányos, unatkozik, nappal a városi tanácsban dolgozik, este még mindig moszkvai egyetemi katedráról álmodik. Meg kártyázik, és folyton veszít. Az ostoba húga még biztatja is, játsszon tovább, hátha hamar elkártyázik mindent, és végre Moszkvába mehetnek. A három tyúk különben amióta ismerem őket, folyton Moszkvába vágyik, és a halott apjukról fecseg. Adná az Isten, hogy elmennének, és vinnék Andrejt is, én ugyan nem megyek velük…

Andrejt le kell fogyasztani, amióta az apja meghalt meghízott, és rémesen áll neki. Na tessék, már én is az apjukkal jövök… Egészen a gondolataimba mélyedtem, időközben megérkezett egy újabb vendégsereg, hazaértek a nővérek is, a hangulat egyre oldottabb, elérkezettnek látom az időt, hogy megbeszéljem Irinával kedvesen a költözést. Belemegy. Beköltözik Olgához, ez is kész, a mulatságot pedig Bobik betegsége miatt lefújom. Andrej elmegy. Andrejnek különben is megvan az a szokása, hogy mindig elmegy. Most kártyázni indul, én kikocsizom a szeretőmmel, és azon merengek, hogy a tespedt férjem egy nagy senki lett, a tudósnak szánt, agyonművelt gyerek ennyire vitte: a szeretőm beosztottja lett. Undorodom tőle.

Hogy mióta? Nos, az nem egy szép történet…

Minden Irina névnapján kezdődött. Andrjuskával még csak ismerkedtünk, a Prozorov-házban ebédet tartottak, meghívtak engem is. Szép tavaszi nap volt, úgy gondolom, gyönyörű voltam, rózsaszín ruhában érkeztem, hozzá halvány zöld övet választottam. Amint a házba léptem, szörnyű izgalom fogott el, féltem a társaságtól, akkoriban felnéztem még a nővérekre is. Nem tudtam, szeretnek-e majd, elég jó leszek-e nekik, tudok-e beszélgetni ezzel az elit társasággal. Remegett a térdem. Pár üdvözlő gesztus és mondat után Olga rögtön a dolgok közepébe vágott, és megjegyezte, milyen rémes az övem. Ezt így, a társaság előtt, természetesen, és Andrjuska előtt is, a riherongy. Éppen ő, aki úgy nézett ki, mint egy vénasszony, ráadásul állandóan sopánkodott, milyen fáradt, képtelen volt befogni a száját.

Nem telt tíz percbe, mire meggyűlöltem mindet, a nővéreket és az egész csürhét velük. Tíz perc. Ennyi elég volt, hogy megértsem, az elit mindig elit marad, egy üres, zárt tér, aki eltaszít mindent, ami rajta kívüli, és azontúl, hogy fentebb hordja az orrát, semmiben sem különbözik a plebsztől. Történt ugyanis, hogy Kuligin megjegyezte, az asztalnál tizenhárman ülünk, és az asztalnál, amelynél tizenhárman ülnek, bizony valaki szerelmes. A társaság szerint én voltam az. Kigúnyoltak, kinevettek, zavaromban kirohantam a szobából és olyan megalázottnak, olyan sebezhetőnek éreztem magam, amilyennek még soha. Ennyi volt. Borzasztóan rosszul esett, vérig sértettek. És én soha, de soha nem bocsátom meg nekik, hogy a kiszolgáltatott, törékeny lányt, aki voltam, és annak minden érzését vásárra vitték, és kinevették. Milyen egyszerű az élet: ott, abban a szent pillanatban, mikor Andrjuska utánam eredt és megcsókolt, aztán megkérte a kezem, én igent mondtam, és elhatároztam, hogy megkeserítem az életüket.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3514653207

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.