Olvass!

KönyvesBlog

Az ukrán Macondo a Keleti-Kárpátok csodás erdejében

2019. február 27. .konyvesblog.

A Keleti-Kárpátok varázslatos hegycsúcsai és erdői között játszódik az ukrán író, Tarasz Prohaszko különös regénye, A Jelesek. A Vince Kiadó Living Bridges kortárs világirodalmi sorozatában megjelent kötet eredetileg 2011-es, szerzőjét pedig sokan Ukrajna egyik legjobb kortárs írójaként emlegetik. A regény számozott bekezdésekből épül fel, sok hosszabb-rövidebb történet íródik egybe, hogy végül kirajzolja Szebasztyan és a három Anna mesés történetét.

A hagyományos időrendet gyakran megbontó, előre- és visszautalásokkal operáló szövegben a fő nézőpont egy olyan férfié, aki a huszadik század nagy részét (de a két világháborút mindenképp) Ukrajna nyugati szélének hegycsúcsai között éli meg, három szerelmével, a három Annával, akik közül az első a felesége, a második a lánya, a harmadik pedig az unokája. Ez a nyílt, teljes természetességgel kezelt vérfertőzés csak egy, bár meghatározó furcsaság a százhatvan oldalas regény lapjairól. A nagyon erőteljesen Garcia Marquezt idéző írásban a csodák egyenértékűek a valósággal, nem lógnak ki annak szövetéből, hanem egyenrangú részesként építik fel ezt a fiktív világot. A mágikus realizmus jegyében a szerző csodásnak képes láttatni a hétköznapit és hétköznapiként kezelni a csodát.

 A helyszín alapvetően a Szebasztyan apósa által alapított kisváros, Jalivec (nevét a völgyet körbevevő rengeteg borókabokorról kapta), mely legalább annyira különleges és mitikus hely, mint a Száz év magány Macondója. „Megtalálni egy helyet annyi, mint belekezdeni egy történetbe.” – fogalmaz az elbeszélő a könyv első lapjain, és ennek megfelelően valóban egy fiktív térhez kapcsolja az eseményeket. A helyszín ebben a könyvben nem csak háttér, hanem maga is szereplő, az események aktív alakítója. Az eredetileg biológus végzettségű Prohaszko számára a természeti táj, és azon belül is elsősorban a növények kiemelt jelentőséggel bírnak, beleszövődnek az emberek életébe, sorsába: „A rövid nyár miatt ezen a magashegyi tundrán egyszerre ért a szamóca, a málna, a szeder, a kék meg a vörös áfonya. (…)Valamivel feljebb még tavasz volt, bolyhos kankalinok virágoztak. Még feljebb lassan olvadt a hó. Franc leszaladt, be a bükkösbe, ahol ősz honolt. Az egész évet felölelő futás közben megint hányt. A professzor közben felverte a sátrat. Ettek egy-két sajtból formázott hucul lovacskát, a bogyós gyümölcsök leveléből teát főztek. Leszállt az éjszaka. A holdfényben mintha hó borított volna mindent, a román hegyek távoli partcsíknak látszottak, és a földet megállíthatatlanul hagyta el a vermutszagú meleg.” Vagy: „E körül a kőből rakott település körül annyi boróka nőtt, hogy forralt, áztatott, tört, préselt bogyóinak, gallyainak, gyökereinek illata ízzé sűrűsödött.”

A férfi, aki Ukrajna hegycsúcsai közt élte át a 20. század háborúit

A Keleti-Kárpátok varázslatos hegycsúcsai és erdői között játszódik az ukrán író, Tarasz Prohaszko különös regénye, A Jelesek. A Vince Kiadó Living Bridges kortárs világirodalmi sorozatában megjelent kötet eredetileg 2011-es, szerzőjét pedig sokan Ukrajna egyik legjobb kortárs írójaként emlegetik. A regény számozott bekezdésekből épül fel, sok hosszabb-rövidebb történet íródik egybe, hogy végül kirajzolja Szebasztyan és a három Anna mesés történetét.

Poétikus, sokszor versszerű leírásai, a metaforikus gondolkodásmód gyönyörű, lírai szöveggé teszik a regényt, nem csak látjuk, de halljuk is ezt az elvarázsolt tájat, a bükkök, a fenyők, az égerfák suhogását, a folyók zúgását, az ágak reccsenését. Mindemellett ez a különös, incesztussal terhelt családtörténet egy rendkívül önreflexív, filozofikus szövegbe van ágyazva. A szereplők (elsősorban a két férfi, Szebasztyan és Franciszk) rengeteget gondolkodnak, figyelik önmagukat és a környezetüket, sokat beszélnek az írásról, a fotózásról, a pillanat, az élmények megörökítésének lehetséges módjairól, a történetmesélés és a történetek funkcióiról. Így aztán A Jelesek a benne rejlő történet(ek)en túl metafikció is, mely sokat foglalkozik önmaga keletkezésével, a mesék, történetek mibenlétével. Az utolsó oldalakon Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezése is megjelenik, és a szöveg utolsó mondatai is az osztrák filozófus szállóigévé vált mondatait idézik. Rövid terjedelme ellenére nagyon sokrétű, sok irányba elinduló szöveg, ez a töménység azonban nem válik kárára, jó arányban adagolja és kiválóan fűzi össze a bölcseleti gondolatmenetet, a képzelet világát, a tájleírást, az álomképeket, a fotóleírásokat. Alapvetően a leírások (képek, tájak, álmok, gondolatok) uralkodnak a regényben, viszonylag kevés a párbeszéd. A hegyen élő emberek csendesek, sokat merengenek, a hősök és a táj egymásat alakítják, sok esetben idézik Bodor Ádám különös vidékeit és az ő tájait benépesítő furcsa embereket. Bodor több kötetének hősei ezen a tájon élnek (Sinistra körzet, Verhovina madarai), olyan vidék ez, melyet különös mesék laknak, mintha maga a táj adná a történetet, az álomszerű, varázsos eseményeket.

A címben jelölt Jelesek azok az emberek, akiket a társadalom kiválasztottaknak, a természetfelettivel kapcsolatot tartó személyeknek gondol: „a jelesek földi istenek. emberek, akik velük született vagy szerzett tudásukkal hasznára vagy kárára lehetnek valakinek.” Az Annák ennek a „családnak” rokonai, ők is kiválasztottak, akik képesek varázslatos dolgokat látni, érzékelni és természetesen cselekedni. A Jeleseken keresztül az ég és a föld ér össze, a valóság és a fikció keveredik szétszálazhatatlanul. A regény gazdag képzeletvilágról tanúskodó történetei egymásba gyűrűznek és sorjáznak megállíthatatlanul az utolsó oldalakig. Minden, ami történik, az a valóság és a csoda határán egyensúlyoz: „Beda majdnem meghalt. Huculok vitték el. Csupa seb volt; nem úgy, mint ha késsel, karddal, vagy fejszével kaszabolták volna össze, hanem mintha repedések nyíltak volna a földön. Belenyomták egy mézeshordóba, és forralt borral savanyított kecsketejjel itatták.” Különös tabló ez a regény, melyen az emberek történeteit lejegyző láncdohányos jegyzőtől a pápa lányáig, bérgyilkos rasztafárikon és mesterlövész leányokon át sok mindenki előkerül. Bizonyos szempontból olyan zsúfolt ez a próza, mint egy Bosch-festmény (a festő egyik képe meg is jelenik a szövegben), másrészt elbeszélői stílusát tekintve letisztult és puritán, rövid, sokszor aforizmaszerű mondatokkal dolgozik. Ezek a mondatok nagyon gyakran egy-egy szentenciaszerű megállapítást tartalmaznak vagy különleges megvilágító erejük van (mint ahogyan a már említett Wittgenstein-szöveg, a Tractatus legtöbb mondatának is): „A sors nem a legfontosabb dolog.”; „Várni néha a legradikálisabb dolog, amit tehetünk.”; „A másvilágon nem a katonák vagy az orvosok, nem az építőmesterek vagy a kertészek érzik a leginkább otthon magukat, hanem a történetmesélők, a bűbájosok.”

Tarasz Prohaszko A Jelesek című regénye meditatív olvasmány, sok filozófiai áthallással, művészeti utalással, mégis fordulatos, izgalmas cselekménnyel. Fenséges tájakra vezet, gyönyörködtet, elgondolkodtat, megnevettet, de elsősorban melankolikus hangulatba ringatva mutatja meg az élet nagyszerűségét és furcsaságait.

Tarasz Prohaszko: A Jelesek, Vince Kiadó, fordította: Körner Gábor, 2018, 168 oldal

Szerző: Kolozsi Orsolya

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr814655685

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.