Olvass!

KönyvesBlog

Grecsó Krisztián a gyerekkori szorongást átadta a regénybeli Verának

2019. március 02. KissOrsi

Fotó: Szilágyi Lenke

A Radnóti Színházban jelenleg is futó Üvegfigurák díszletei között mutatták be pénteken Grecsó Krisztián legújabb regényét, Tennessee Williams világa ugyanakkor csak látszólag van távol a nyolcvanas évek magyar vidéki közegétől, hiszen, ahogy az rögtön a bemutató elején elhangzott, a stílus illik a címszereplő Verához, és az enteriőr akár az ő nyolcvanas évekbeli szegedi otthona is lehetne. A Vera hőse egy negyedikes kislány, akinek élete szinte egyik napról a másikra fenekestül felfordul, ezzel a helyzettel pedig nemcsak ő, de a környezete is nehezen tud megbirkózni. Titkok, szorongások és mindent felbolygató érzelmek jellemzik a Verát, melyet péntek este Kováts Adél színész, a Radnóti igazgatója és Morcsányi Géza dramaturg, a Magvető Könyvkiadó egykori igazgatója mutattak be a szerzővel közösen.

Grecsó Krisztián: Vera

Magvető Könyvkiadó, 2019, 336 oldal, 3699 HUF

 

A színház fontos kiindulópontja volt az estnek, Grecsó ugyanis saját bevallása szerint olyan ritmusban éli az alkotói életét, hogy mikor kijön egy regényből, nagyon nehéz belépnie egy másikba. Ilyenkor kapóra jön, ha színházi felkérése van, mint ahogy történt néhány éve a Vígszínházban A Pál utcai fiúk színpadra alkalmazásával. Molnár Ferenc regényét akkor vagy harmincszor-negyvenszer elolvasta („izgalmasnak gondolom, de a jövőben nem tervezem újra elolvasni”), és a munka során egészen bensőséges viszonyba került a szöveggel. „Nagyon megfogott, ahogy ez a szöveg nézte a világot, és különösen az, hogy abban egy fiú vállára akkora súly nehezedik, ami egy felnőttnek is sok lenne”, mondja Grecsó. Nem véletlen tehát, hogy a kötet egyik mottóját is A Pál utcai fiúkból vette (egészen pontosan az utolsó mondatot), a másikat pedig Szabó Magda Abigéljából, abból is a legelsőt.

Regényének címszereplője egy olyan lány, akinek az élete – az Abigél Ginájához hasonlóan – kizökken a megszokott kerékvágásból. „Azt talán túlzás állítani, hogy Vera én lennék”, fordítja ki a flauberti tételmondatot Grecsó, ugyanakkor hősét olyan személyiségként írja le, akit olyan hamar utolér és hatalmába kerít egyfajta álmodozó, szorongó érzés (a regényben: „szomorú izgulás”), hogy a lánynak még csak szava sincs rá. „Én is ilyen voltam”, teszi hozzá. Hősét szeretettel teli, töprengő gyerekként jellemzi („töprengése viszont nem különbözik egy felnőtt töprengésétől”), saját magáról pedig azt mondja, Móricz-regénybe illő gyerekkora volt. A nagymamájánál nőtt fel, az asszony értékrendje pedig nagyban hatott rá és az akkori életére: „A mamám dominált mindent”. A saját gyerekéveiből viszont szerinte meglehetősen kevés konkrétum került be a regénybe, ám a szorongó érzést, amely például már az első iskolai nap első tízperces szünetében a hatalmába kerítette, átadta a regénybeli Verának.

A cselekmény 1980-ban játszódik, ami például Kováts Adélnak azért volt emlékezetes, mert abban az évben vették fel a főiskolára, ez pedig magával hozta azt az érzést is, hogy „valaminek vége van”. A színésznő Sopronban nevelkedett, a közeg pedig nagyon hasonló volt a regénybeli Szegedhez, emellett nagyon ismerős volt számára a főhőst fojtogató érzés is (ahogy fogalmazott, magára ismert a szorongó Verában), ahogy a kislány egész világa és öntudatra ébredése is. Grecsó elmondta, hogy a történetnek két erős gyökere van. Az egyik az örökbefogadás, amely jelenleg az ő családi életében is „fókuszban van”. Ennek kapcsán felidézte, hogy a mostani pedagógiai elvek szerint az örökbefogadott gyereknek a korának megfelelően mindig tudnia kell, hogy őt örökbe fogadták, pontosan azért, hogy ha visszaemlékezik majd, az az érzése alakuljon ki, mintha erről mindig is tudott volna. A rendszerváltás előtt ugyanakkor nagyon más felfogás uralkodott, és azzal akarták kivédeni a traumát, hogy az örökbefogadott gyerekek előtt titkolóztak, viszont rajtuk kívül gyakran mindenki más tudta róluk, hogy nem a vér szerinti szüleik nevelik őket, ez pedig görög tragédiákba illő helyzeteket produkált. Ha valaki spoilert kiáltana, ne tegye, hiszen ahogy az esten is elhangzott, ennél a regénynél alapvetően nem a végkifejlet a lényeg, hanem az a mód, ahogyan ezek a titkok a felszínre kerülnek.

Az örökbefogadás témája mellett a regény másik fontos gyökere Grecsó Jelmezbál című regénye volt, a felnőtt Vera alakja ugyanis annak a regénynek a lapjain bukkan fel először. Grecsó tehát könyvről könyvre épít egy sajátos világot, és azt mondja, hogy ennek az írói univerzumnak fontos eleme lehet a mostani regény. A bemutatón természetesen kikerülhetetlen volt a város mint toposz, és egészen konkrétan azok a városok, ahol Grecsó az elmúlt években élt. A regény helyszíneként is szolgáló Szegeden volt egyetemista, akkori éveit pedig kettősség jellemezte, hiszen egyszerre volt egy olyan kívülálló, aki oda szeretett volna tartozni, közben pedig mardosta az irigység amiatt, hogy valójában nem tartozik oda – ez a pozíciója pedig nagyban hasonlít ahhoz, amit a regénybeli Józef él át. Mindenesetre erősen kötődött Szegedhez, és amikor az egyetem elvégzése után nem tudott gyökeret verni a városban, úgy érezte magát, mint egy megcsalt szerető. A másik fontos város a regényben is felbukkanó Tarnowskie Góry, egy lengyel kisváros, ahová annak idején Grecsó már békéscsabai költőként kapott meghívást, és egy véletlennek köszönhetően egy egészen felkavaró történet részese lett (ennek helyszíne egy lengyel panel volt, főhőse pedig egy holokauszt-túlélő idősebb hölgy), ami szerinte még visszaköszönhet egy későbbi regényében.

Grecsó Krisztián új regényében nem csak a felnőtteknek lehetnek titkaik

Szeged, 1980. Vera az általános iskola negyedik osztályába jár, jó tanuló, jó sportoló. A papa a honvédségen dolgozik, a mama meg minden nap várja őt tanítás után. De Vera biztonságosnak hitt élete pár hét leforgása alatt megváltozik.

Morcsányi kérdésére válaszolva Grecsó elismeri, hogy az idegenségérzés és a szerelem nála fontos alapelemek; Vera is átéli a nagy szerelmet, ez pedig egyfajta beavatás, még akkor is, ha korán jött: „De az attól még, hogy 11 éves, lehet nagy érzés”. Regényének versbeli párja lehetne az Emlékdalok, mellyel Grecsó Krisztián búcsúzik a bemutató végén – a párosverset teljes egészében ITT lehet elolvasni, a záró versszak viszont mindenképp ide kívánkozik:

Bárhol ér, magammal maradtam,
Gyötör száz szakadt szorongás,
Nehéz vagyok, kínlódom alattam,
Révbe érő, örök bolyongás.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4114662779

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.