Olvass!

KönyvesBlog

Visszatalálhat az élők közé, aki már mindent elveszített?

2019. március 06. .konyvesblog.

menny-es-pokol-trilogia-470x700.jpg

Valahol Izlandon, valamikor az előző század elején a jeges fjordok felett a hófúvásban egy apró, törékeny fiú küzdi magát előre. Hátizsákjában egy verseskötettel, ami nemrég a legjobb barátja halálát okozta a viharos tengeren. A fiú azt tervezi, hogy miután visszajuttatta a könyvet az eredeti tulajdonosához, ő maga is csatlakozik a barátjához a holtak birodalmában. Ám az élet, úgy tűnik, nem adja ilyen könnyen magát. Egy váratlan találkozás, egy kedves szó és néhány meleg takaró esélyt ad az életben maradásra. De vajon visszatalálhat-e valaki az élők közé, aki már mindent elveszített? Lehet-e újra családja annak, aki azt hitte, senkije sincs? És vajon túléli-e, ha újonnan megtalált otthonát később mégis ott kell hagynia egy olyan küldetésért, ami könnyen lehet, hogy az életébe kerül? 

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol-trilógia

Fordította: Egyed Veronika, Jelenkor Kiadó, 2019, 252 oldal, 6999 HUF

 

Jón Kalman Stefánsson költői szépségű elbeszélése három köteten át meséli el a hóviharokkal birkózó, élők és holtak világa között imbolygó fiú történetét. Olvasás közben feltárulnak előttünk az 1900-as évek elejének mindennapjai a gleccserek árnyékában, ahol a mindenható kereskedők, sorsüldözte hajóskapitányok és zaklatott lelkű tiszteletesek mellett a szegények és a nők csak mellékszereplői lehettek a sziget nagy történetének; Stefánsson azonban épp az ő hangjukon, az ő szemszögükből mutatja be ezt a távoli, kíméletlen és mégis lélegzetelállító szépségű vidéket.

Olvass bele: 

Most volna jó aludni, míg az álmok égbolttá nem válnak, csendes, nyugodt égboltozattá; néhány angyaltoll szállingózik csupán, s rajtuk kívül nincs semmi más, csak az öntudatlanok boldogsága. De a holtakat kerüli az álom. Ha tágra nyílt szemünket behunyjuk, nem az álom száll meg minket, hanem az emlékek. Eleinte egy-egy érkezik csak, és szépek is, akár az ezüst; de hamarosan vak, fojtó hószakadássá lesznek, s így megy ez már vagy hetven éve. Az idő csak telik, az emberek meghalnak, a testük leszáll a földbe, a folytatásról pedig semmit sem tudunk. Nekünk amúgy se sok jut itt az égből, megfosztanak tőle a hegyek és a viharok, melyeket a magas sziklafalak csak tovább fokoznak, amíg egészen sötétek nem lesznek, mint maga a végzet; de néha, mikor a hóvihar elmúltával elő bukkan az ég, mintha egy angyalok húzta fehér sávot látnánk magasan a hegyek és a felhők felett, mely még az ember botlásain és csókjain is felülemelkedik; ilyenkor olyan ez a hófehér sáv, akár valami nagy boldogság ígérete.

Ez az ígéret pedig gyerekes örömmel tölt el minket: rég elfeledett derűlátás moccan bennünk, de elmélyíti kétségbeesett reménytelenségünket is. Így van ez, a nagy fényesség mély árnyékot vet, a nagy örömben pedig valahol mindig ott van a nagy boldogtalanság; úgy tűnik, az emberi boldogság mindig a penge élén táncol. Az élet egyszerű, az ember azonban nem az; amit az élet nagy rejtélyének nevezünk, az nem más, mint a lelkünk bonyolult gubancai és sötét erdeje. A halálnak megvannak a válaszai, írta egyszer valaki, és a halál ősi bölcsességet szabadít fel; ami persze hatalmas ostobaság. Amit tudunk, amit megtanultunk, az soha nem a haláltól ered, hanem költészetből, a kétségbeesésből, végül pedig a boldogság emlékéből és a legnagyobb árulásainkból. A végső bölcsességnek nem vagyunk birtokában, de ott van helyette ez, ami itt vibrál bennünk, és ez jobb is talán. Hosszú utat tettünk meg, hosszabbat, mint bármikor azelőtt: szemünk, akár az esőcseppek, tele éggel, áttetsző levegővel és a végtelen semmivel. Ezért hallgass csak minket nyugodtan. De ha elfelejtesz élni, ugyanúgy végzed majd, mint mi, ez az élet és halál közt kóválygó birkanyáj. Épp ilyen halott, ilyen hideg, ilyen halott leszel magad is. Valahol, az elme birodalmának mélyén, az öntudatban, mely egyszerre teszi fenségessé és ördögivé az embert, mégis pislákol valami fény, ami nem hajlandó ellobbanni, nem hajlandó megadni magát a súlyos éjszakának és a fojtogató halálnak. Ez a fény táplál minket és gyötör egyszerre, egyre csak hajt, és nem hagyja, hogy lefeküdjünk, mint a néma állatok, és csak várjuk, ami talán soha nem jön el. A fény egyre pislákol, s ezért mi is haladunk tovább. Mozdulataink nyilván tétovák, bizonytalanok, de a célunk világos ‒ meg akarjuk menteni a világot. Meg akarunk menteni téged és magunkat, ezekkel a történetekkel, a rég feledésbe merült versek és álmok foszlányaival együtt. Egy rozoga csónakban ülünk, kezünkben szétfoszló hálóval, s mégis csillagot akarunk fogni vele.

Némelyik szó olyan, mint egy-egy kagyló az időben, s belül talán a te emléked őrzi.

Valahol, a vak hóesésben és fagyban alkonyodik már, és az április sötétje behatol a hópelyhek közé, amelyek lassan belepik a férfi t és a két lovát. Minden fehér a hótól és jégtől, pedig közeleg már a tavasz. Küszködve haladnak, szemben az északi széllel, ami minden másnál erősebb ebben az országban; a férfi  előredől az egyik lovon, a másik kantárját szorosan markolja, mindhárman jégcsimbókosak és talpig fehérek, és nemsokára valószínűleg teljesen hóvá változnak majd; az északi szél bizonyára még tavasz előtt el akarja vinni őket. A lovak taposnak a porhanyós hóban, a hátulsó hátán nehezen kivehető alakzat: koffer talán, szárított hal vagy két holttest; a sötétség egyre sűrűsödik, de nem lesz teljesen fekete, hiszen mégiscsak április van már. Haladnak előre, azzal a bámulatra méltó, vagy talán csak tompa kitartással, ami azokra jellemző, akik a lakott világ peremén élnek. Bár mindig nagy a csábítás, hogy megadjuk magunkat, s sokan így is tesznek: hagyják, hogy a hétköznapok hava betemesse őket, míg aztán mozdulni sem tudnak már, s nincs többé kaland, ami rájuk várna; megállnak, és hagyják, hogy ellepje őket a hó, miközben azért reménykednek, hogy egyszer mégiscsak eláll a vihar, és visszatér a derűs napvilág. De a lovak és lovasuk még ellenállnak, mennek tovább, hiába tűnik úgy, hogy már nincs is más a világon, csak ez a vihar, és minden más tovatűnt; az ilyen havazás eltörli az összes égtájat, az egész vidéket, pedig a hófüggöny mögött ott rejtőznek a magas hegyek, ugyanazok, amelyek elveszik tőlünk az ég nagy részét, még a legszebb napokon is, amikor pedig minden kék és átlátszó, mikor vannak madarak is, virágok, sőt talán napfény. A viharral küzdők fel sem emelik a fejüket, mikor a nem szűnő hózivatarból egy házfal bukkan eléjük. Aztán hamarosan egy másik. És egy harmadik. Negyedik. De ők csak cammognak tovább, mintha semmihez nem lenne közük többé, ami melegség, ami élet; mintha semmi nem számítana már, csak a gépies mozgás. Pedig a hópelyhek között még némi fény is fel-felvillan néha, a fénnyel pedig maga az élet üzen. Aztán a három alak egyszer csak odaér az egyik nagy házhoz; a hátasló egészen a lépcsőig ballag, és a jobb mellső lábát felemelve buzgón kaparni kezdi a legalsó lépcsőfokot; majd az ember motyog valamit, mire a ló abbahagyja a kapálást, aztán várakoznak. Az elülső ló a fejét felemelve, álló fülekkel figyel, de a hátsó csak lógatja a fejét, mintha mélyen a gondolataiba merülne; a lovak sokfélét gondolnak, s az összes állat közül ők állnak legközelebb a filozófusokhoz

Amikor aztán végre kinyílik az ajtó, a lépcső tetején emberalak tűnik fel: a sűrű hóeséstől máris hunyorog, összehúzva magát a jeges szélben; hiába, itt az időjárás irányít mindent, úgy formálva az életünket, akár az agyagot. Ki az, kérdi hangosan a házból jövő, ahogy lefelé kémlel: a süvítő havazás eltakarja előle a vendéget, a lovas és a lovak pedig nem felelnek, csak bámulnak és várnak, még a hátulsó állat is, hátán a csomagokkal. A lépcső tetején álló erre becsukja az ajtót, lemerészkedik a jeges lépcsőfokokon, félúton megáll, a nyakát előrenyújtva, hogy jobban lásson: ekkor pedig a lovon ülő férfi végre rekedt, hörgő hangot hallat, mintha az anyanyelvéről kellene a jeget és a salakot letisztítania; kinyitja száját és azt kérdezi: hát te meg ki az ördög vagy?

A fiú meghátrál, visszalép egy lépcsőfokot, tulajdonképpen nem tudom, felel azzal az őszinteséggel, amit még mindig nem veszített el, és ami vagy bolonddá, vagy bölccsé teszi: igazából nem vagyok senki különös, azt hiszem.

Ki az ott kint, kérdi Kolbeinn, az öreg kapitány, aki üres kávéscsészéje felett üldögélve a lelke két vak tükrét fordítja a fiú felé, aki már visszatért, és a leghőbb vágya, hogy ne kelljen erre válaszolnia, mégis elkottyantja, hogy Jens az, a postás, egy behavazott lovon, és Helgával akar beszélni; azzal elsiet a kapitány mellett, aki továbbra is ott ül, a maga örökös sötétségében.

A fiú a ház belseje felé siet, felszáguld a lépcsőn, be a folyosóra, aztán fel a padláslépcsőn, s három ugrással már fönt is van a legfelső szinten. A nagy sietségben meg is feledkezik magáról, hirtelen bukkan fel a padlásfeljárón, mint a villám, aztán meg csak áll ott kifulladva, mozdulatlanul, amíg a szeme hozzá nem szokik a félhomályhoz. Fent majdnem sötét van, a padlón kicsi olajlámpa, a hóval és estével teli ablak háttere előtt felsejlik egy fürdőkád, a mennyezeten árnyékok táncolnak, a fiú pedig egészen úgy érzi, mintha egy álomban járna. Látja Geirþrúður fekete haját, fehér vállát, határozott arccsontját, az egyik melle felét, és a bőrén a vízcseppeket. A kád mellett Helga körvonalai tűnnek fel: egyik keze a csípőjén, egy elszabadult hajtincse a homlokába hullik; a fiú soha nem látta még ilyen fesztelennek. Aztán a fiú hátrakapja a fejét, mintha próbálná felébreszteni magát, gyorsan elfordul, és a másik irányba néz, pedig ott semmi nincs, amin megpihenhetne a tekintet, csak feketeség és üresség, abba pedig élő szemnek soha nem szabadna belenéznie. Jens az, a postás, mondja; igyekszik, hogy a heves szívverése ne érződjön a hangján, de ez persze teljesen reménytelen: megjött Jens, a postás, és Helgát kéreti. Megfordulhatsz ám nyugodtan, mondja Geirþrúður, vagy ennyire csúnya vagyok talán? Ne kínozd már a fiút, korholja Helga. Mi baja lehet attól, ha meztelenül lát egy öregasszonyt, kérdezi aztán Geirþrúður, és a fiú hallja, ahogy feláll a fürdőkádban.

Az ember fürdik, gondol valamire, megmosakszik, aztán kiszáll a fürdővízből; annyira hétköznapi dolog ez, mégis, a világ leghétköznapibb dolgai is lehetnek súlyos veszéllyel terhesek.

Helga: Most már megfordulhatsz.

Geirþrúður egy nagy törülközőt tekert maga köré, de a válla most is csupasz, december sötét haja nedves, zabolátlan, és talán feketébb, mint valaha. Az ég öreg, nem te, szólal meg a fiú. Geirþrúður erre halkan, mély hangon felkacag, és azt mondja, veszedelmes leszel, te fiú, ha egyszer majd elveszted az ártatlanságod.

Kolbeinn felnyög, amikor meghallja, hogy Helga és a fiú közelednek, és ahogy grimaszol, az arcát ráncok és mély barázdák szántják, az élet ostorcsapásainak nyomai; a jobb keze lassan megindul az asztallap fölött, keresgél, mint egy szimatoló, bánatos szemű kutya, odébb tolja az üres kávéscsészét, aztán végigsimít egy könyvön, és ettől hirtelen ellágyul az arca; az irodalom nem alázatossá tesz minket, hanem őszintévé, ez a természete, és ezért olyan hatalmas erő a világban. Amint a fiú és Helga az ivóba lépnek, Kolbeinn arca megkeményedik, de kezét továbbra is a könyvön pihenteti: az Othello az, Matthías Jochumsson fordításában. „Vissza, ti részemen levők s ti többiek! Ha vívni kéne, nem várnék reá fölszólítást.” A vastag, kék sálba burkolózott Helga és a fiú elhaladnak a közönyt tettető Kolbeinn mellett, aztán kint is vannak a szabadban. Helga lenéz Jensre és a lovakra: a három alak szinte felismerhetetlen, tetőtől talpig jég és fehérség borítja őket. De hát miért nem jössz be, ember, kérdi Helga kissé élesen. Jens felpillant, és bocsánatkérően azt feleli: az a helyzet, hogy odafagytam a lóhoz.

Jens általában óvatosan bánik a szavakkal, és a hosszú, kemény téli utazások után kifejezetten szófukar is; ugyan mit kezdjen az ember a szavakkal a zord hegyi hóviharban, ahol az égtájak is eltűnnek az ember szeme elől? És ha azt mondja, hogy odafagyott a lóhoz, akkor azt bizonyára komolyan is gondolja; az ő szavai átlátszóak, nem rejtenek titkos árnyakat és árnyalatokat, ahogy az másoknál gyakran előfordul. Hozzáfagytam a lóhoz: ez se többet, se kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy három órával ezelőtt, mikor átkelt az utolsó vízfolyáson, amelynek a mélységét nem tudta felmérni az átláthatatlan hóviharban, Jens térd fölött is átvizesedett, hiába magasabb a lova, mint az átlag; a vizet pedig aztán az áprilisi fagy egy szempillantás alatt megszilárdította, mire ló és ember úgy eggyé fagyott, hogy Jens most már mozdulni sem tud, nemhogy leszállni; ezért kellett a lóra hagyatkoznia, hogy az a patájával az alsó lépcsőfokot megkaparva hírt adjon a jövetelükről.

Így aztán Helgának és a fiúnak alaposan össze kell szednie magát, hogy lehúzzák Jenst a ló hátáról, és aztán feltámogassák a lépcsőn; nem könnyű a feladat, mert Jens magas, testes ember, megvan akár száz kiló is. Helga vastag sálja már fehérlik a hótól, mire végre sikerül lecibálniuk a ló hátáról, és akkor még hátravannak a lépcsők. Jens bosszúsan fújtat; a fagy megfosztotta férfiasságától, és tehetetlen vénemberré tette. Felbotorkálnak a lépcsőn. Helga egyszer már elbánt az ivóban egy részeg tengerésszel is; jó középtermetű férfi  volt, ám az asszony úgy dobta ki, mint valami rongyot. Jens ezért a súlyával önkéntelenül is Helgára támaszkodik, különben is, ki lehet ez a kamaszgyerek, nem tűnik valami nagy számnak, egy hópehely terhétől is biztosan összeroskad, hát még ha egy súlyos kar nehezedik rá. A lovak, motyogja Jens, mikor az ötödik lépcsőfokra érnek, persze, persze, nyugtatja Helga. Odafagytam a lóhoz, azért kell támogatni, közli Jens Kolbeinn-nel, amint Helga és a fiú félig emelve, félig a padlón húzva vonszolják befelé. A koffert szedd le a lóról, utasítja Helga a fiút. Jensszel innentől elbánok magam is, aztán a lovakat vidd el Jóhannhoz; tudod, merre lakik, Skúlinak pedig mondd meg, hogy Jens megérkezett. Tényleg elbír ez a kofferrel meg a lovakkal, kérdi Jens kétkedve, ahogy a szeme sarkából vizslatja a fiút. Rátermettebb, mint amilyennek látszik, feleli tömören Helga, amíg a fiú becipeli a koffert a házba, meleg ruhát vesz, és a komor ég alatt elindul a két kimerült lóval, bele az egyre sötétedő alkonyatba. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4914669133

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.