Olvass!

KönyvesBlog

50 éves Az ötös számú vágóhíd

2019. március 25. valuska

1969. március 31-én jelent meg Kurt Vonnegut háborúellenes regénye, aminek főhőse, Billy Pilgrim, nevéhez hűen pszichedelikusan ugrándozik az időben a lebombázott Drezdától a Trafalmador nevű bolygóig.  Kurt Vonnegut átélte a bombázást, huszonhárom évig próbálta megírni háborús élményeit, nem volt rá képes, majd egy drezdai utazás igazán beindította Az ötös számú vágóhidat. A hét könyve rendhagyó módon egy nagy klasszikus.

1945. február 13-án az amerikai és a brit légierő lebombázta Drezdát, több tízezer civil halt meg (a számítások 25-135 ezer közé teszik), katonai szempontból minden bizonnyal teljesen indokolatlan volt a szőnyegbombázás. Az akkor 23 éves közlegény, Kurt Vonnegut, miután 1944. december 22-én a németek elfogták, hadifogolyként túlélte a bombázást, megvédte a vágóhíd. Ahogy elég fanyarul megjegyezte egy interjúban, valószínűleg ő az egyetlen a világon, aki jól jött ki a bombázásból, számítása szerint két-három dollárt keresett egy halotton (egy másik helyen azt mondja, hogy a drezdai bombázás nem volt nagy hatással az életére, legfeljebb annyiban, hogy bestseller lett a könyv). Drezda bombázása embertelen és szörnyű esemény, amit Vonnegut évtizedeken át próbált megírni, elmondani. Nem volt képes rá - ahogy a regény elején azt mondja a vele azonosítható szereplő, ötezer oldalt írt meg és dobott el.)

Első regénye 1952-ben jelent meg Gépzongora címen, majd A Titán szirénjei, az Éj anyánk, a Macskabölcső és az Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater! követte. Szóval Vonnegut a teljes életmű szempontjából már több fontos könyvet megírt, ismert és népszerű szerző volt, könyvei nagy példányszámban fogytak nemcsak az Egyesült Államokban, hanem szerte a világon. Közben pedig, ahogy Az ötös számú vágóhíd első fejezetében is olvasható, írói válságban volt, ami nem meglepő: egy személyes traumát kell elmesélnie, ami ugyanúgy egy városé, ahogy saját országáé is. És ez a második világháború rengeteg felfoghatatlan és feldolgozhatatlan története közül csak az egyik.

Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd

Fordította: Szántó György Tibor, Helikon, 285 oldal, 2014, 2990 Ft

 

1967-ben Vonnegut  a Guggenheim Alapítványtól kutatói ösztöndíjat kapott, így Németországba mehetett kutatni, és ennek keretében Drezdába is elutazott katonatársával és barátjával.

Vonnegut könyve a vietnami háború közepén jelent meg, amikor az USA-ban rendszeresek voltak a háborúellenes megmozdulások. A 300 ezer előfizetővel rendelkező, újbalos Ramparts című irodalmi folyóirat fejezetenként leközölte Az ötös számú vágóhidat. Nagy elvárások közepette, kiadói szempontból jól felépítve érkezett meg a regény egy háborúellenes időszakban. Nemcsak jó kritikákat kapott, de a közönség is elkapkodta, felkerült a New York Times bestsellerlistájának tetejére. Pedig látszólag szakít minden elvárással, ami az ún. Nagy Regényekre jellemző: több idősíkon, töredezetten mesél egy háborúellenes történetet, amiben iszonyú erős a scifi-vonal is.

Az ötös számú vágóhíd talált tárgy, Vonnegut tartotta annak: ott volt a fejében, megpróbálta leírni. A dolgot nehezítette, hogy semmiféle emléke nem volt a bombázásról, sőt katonatársainak se. Beszélni sem akartak róla. A teljes felejtésben nem emlékeket kellett helyreállítania, mivel nem voltak neki.

A regény keretes szerkezetében megjelenik az író, aki nem tudja megírni a "híres-nevezetes Drezda-könyvét", ezért felkutatja katonatársát, Bernard O'Hare-t, hogy segítsen emlékezni. Ekkor ígéri meg a szerző O'Hare feleségének, hogy ha egyszer sikerül megírnia a regényt, akkor "A gyermekek keresztes hadjárata" címet adja neki, és se Frank Sinatra, se John Wayne nem kap benne szerepet. Nem is lehetne, mert itt nem csillogó, hősies szereplőket ismerhetünk meg, hanem egy sor izgalmas karaktert, mindegyik tök átlagos, de mindegyik a maga módján az:

  • Roland Weary büdös bunkó, de mégis sokat segít Billynek, kár, hogy halála előtt azt mondja, hogy Pilgrim ölte meg
  • Kilgore Trout minden idők legzseniálisabb és legmeghatározóbb mellékszereplője, a scifi író, akinek műveit nem olvassa senki, csak Pilgrim, és minden regényszüzséjét meg kellene írni önálló regényben
  • Paul Lazzaro, aki hallotta Weary utolsó szavait
  • a középiskolai tanár, Edgar Derby, aki elismerésre vágyik, és minél jobban ki akarja venni a részét a háborúból, kár, hogy kivégzik lopásért
  • Howard W. Campbell már felbukkant korábban az Éj anyánkban is, egy amerikai náci, aki “széles, piros karszalagot kötött, rajta fehér körben kék horogkereszt”. A kék az amerikai égbolt, a fehér a “fajunk jelképe”, a piros az amerikai hazafiak vére.

A második világháború győztes amerikai narratívájával ellentétben Vonnegut az egyénekre összpontosított, és úgy mesélte el Billy Pilgrim és társai történetét, hogy érthetővé váljon a háború teljes irracionalitása. Legerősebb eszköze az elbeszélői nézőpont ironikus, érzékeny és fájdalmasan pontos leírásai, ami egyszerre tart távolságot a főszereplő Billy Pilgrimtől, miközben sokszor nagyon közel is kerül hozzá. A regény játékos stílusára jellemző, hogy egy Nagy Latrina-jelenetben beszél ki a szerző a történetből:

“- Már az agyamat is szarom kifele!

Én ordítottam. Én magam. Jelen könyv szerzője.”

A történet középpontjában a kicsit bamba, de jóravaló, talán poszttraumás stresszben szenvedő Billy Pilgrim áll, akit a Trafalmador lakói elrabolnak, és innentől Pilgrim élete olyanná válik, mint egy különleges flipperjáték, pattog élete különböző pontjai között térben és időben. Néha a hadszíntéren vagyunk, néha egy marhavagonban, ahol szinte keresztre feszíti magát Pilgrim, a következőben Trafalmadoron mutogatják az állatkertben, ahol egy pornószínésznővel, Montana Wildhackkel zárják egy üvegbúra alá, de egyik pillanatban a gyerekkorában van, a másikban a házassági évfordulóján. Az ötös számú vágóhíd sok idősíkon fut, kisebb-nagyobb egységekben meséli el Pilgrim életét, finoman csúszunk a valós emlékekből a scifibe, a háborúból a házasságba. Határátlépések, néhol naivan egyszerű hang, amely rezignáltan mondja ki a legembertelenebbet is.

Így megy ez - vagy százszor leírta a regényben Vonnegut a híres mondatát, ami különös refrénné válik, majd életfilozófiává, szomorú vállvonogatássá:

"Ha egy trafalmadori hullát lát, mindössze arra gondol, hogy az illető pillanatnyilag meglehetősen rossz bőrben van. Ettől még a halott kitűnő egészségnek örvend rengeteg másik pillanatban. És már jómagam is csupán megvonom a vállam, ha arról értesülök, hogy valaki meghalt. Olyankor elismétlem, amit a trafalmadoriak szoktak mondani a halottakról. Íme, ezt szokták róluk mondani: >>Így megy ez.<<"

Ez a könyv tanította meg, hogy rengeteg szar történik az emberrel, amit valahogy el kell viselni.  

A jól menő céget vezető Billy Pilgrim egyébként optikusként azért dolgozik, hogy az emberek számára láthatóvá tegye a világot, ha nagyon banálisan kell fogalmazni. A róla írt könyv sem tesz mást, csak megmutatja, milyen kegyetlen és értelmetlen egy háború, milyen kiszolgáltatott az egyén. Hol a társadalomnak, hol a családjának, hol a nemzetének, hol az elveinek, hol a vágyainak, hol a politikának, hol a múltnak. Ilyen szempontból a trafalmadoriakkal egyetértésben nem tudom, mit jelent a szabad akarat.

Kultikus könyv lett Az ötös számú vágóhíd. Az elbeszélői nézőpontja, stílusa és embersége miatt. Végeredményben megmutatta a háború teljes irracionalitását, butaságát és ahogy az egyént dehumanizálja. Az ötös számú vágóhíd olyan, mint egy trafalmadori könyv:

“Ha rápillantunk a teljes jelcsoportra, egy életkép tárul elénk. Szép, meghökkentő, mély. Nincs kezdete, közepe, se vége. Nincs benne izgalom, erkölcsi tanítás, ok és okozat. Csak a sok egyidejű, csodálatos és mély pillanat. Ezt szeretjük a könyveinkben.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1414714451

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.