Olvass!

KönyvesBlog

Előítélet, hogy Kertész Imre ne lenne nemzeti író is

2019. március 30. KissOrsi

20190329_clara_royer-36493.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Kertész Imre soha nem akart a pátosszal játszani – mondja Clara Royer, akinek a napokban jelent meg a Kertész Imre élete és halálai című esszékötete. Royer magyar származású francia irodalomtörténész (nem mellesleg pedig a Saul fia és a Napszállta című filmek társ-forgatókönyvírója is), aki 2013 és 2015 között többször interjút készített a Nobel-díjas íróval, és betekinthetett a berlini archívumban őrzött személyes naplókba is. A kötetben érzékeny portrét vázol fel az írással folyamatos küzdelmet folytató alkotóról, és az életmű részletes ismertetésével a korról is, amelyben Kertész íróként kibontakozott. Clara Royer a napokban Budapesten mutatta be a kötetet, akkor találkoztunk vele mi is. Az interjúban, melyet magyarul adott, beszélgettünk az író ambivalens kapcsolatairól és egy radikálisan új nyelv létrehozásáról is. Közben kiderült, miért nem tartotta Kertész Imre holokausztregénynek a Sorstalanságot, és fény derült arra is, hogy az írással kapcsolatban mit tanult tőle Clara Royer. 

A kötetet olvasva – a közvéleményben élő Kertész-képpel, így a befutott Nobel-díjas író képével szemben – egy nagyon is összetett személyiség képe bontakozik ki, aki nagyon sokat dolgozott magában azon, hogy minél pontosabban megértse és a saját szűrőjén keresztül megértesse a körülötte lévő világot. Egy olyan emberé, aki – ahogy ön is írja – több mint hatvan éven át szüntelen küzdelmet folytatott az írással. A kutatásai, a kötet írása, illetve a személyes találkozások során mi volt az a kép, amely a legmarkánsabban megmaradt önben Kertész Imréről? 

Ahogy ön is említette: a küzdő íróé. 2014-ben például elég sokat jártam hozzá, és nagyjából abban az időben jelent meg Németországban A végső kocsma című regénye, Kertész Imrét viszont nagyon felzaklatta, hogy kimaradt belőle a Sonderberg-passzus, amit igazi drámaként élt meg. Úgy érezte, hogy az utolsó regényét, hiszen tudta, hogy az lesz az utolsó, nem tudta úgy megkomponálni, ahogy szerette volna. Szemtanúja voltam tehát az írói küzdelmének, és annak, hogyan tárgyalt az Actes Sud kiadó szerkesztőjével, Martina Wachendorff-fal a kötet újraszerkesztéséről. Sokat beszéltünk akkor A végső kocsmáról, és olyan érzésem volt, mintha attól tartott volna, hogy ő lesz Sonderberg, aki meghal még azelőtt, hogy be tudná fejezni a saját művét. Kezdő íróként emellett rendkívül tanulságos volt számomra Kertész Imrével beszélgetni. Amikor például arról panaszkodtam, hogy sok év eltelt már az első regényem óta, és még nincs kész a második, csak nevetett, és azt mondta, türelmesnek kell lennem, az írás ugyanis hosszú időt vesz igénybe. 

Clara Royer: Kertész Imre élete és halálai

Fordította: Marczisovszky Anna, Magvető Könyvkiadó, 2019, 480 oldal, 4999 HUF

 

Hiszen a Sorstalanságot is tizenhárom évig írta… 

És tizenhárom évig írta a Felszámolást is. Az egyetlen, amit nagyon gyorsan megírt, a Detektívtörténet volt. Egy kezdő írónak mindenesetre nagyon bátorító volt azt hallani, hogy van idő az alkotásra, nem kell sietni és nem kell rossz műveket írni. Ha van valami zsigeri, ami legbelülről jön, akkor arra időt kell hagyni annak érdekében, hogy megtaláljuk számára az igazi formát, struktúrát és nyelvet. Kertész pontosan emiatt íróként tette rám a legnagyobb hatást. 

A kötet egyik nyitóképe, hogy ön kissé idegesen interjúra indul Kertészék lakására, de hogyan jutott el addig a pontig, hogy az író fogadja és több alkalommal is megnyíljon ön előtt? 

Kertésznek ambivalens viszonya volt a saját életműve folytatásával, a hagyatékával, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy a kanonizációhoz hozzátartozik az is, hogy életrajzot írjanak az emberről. Nem tudom biztosan, de úgy éreztem, tetszett neki, hogy ha már valakinek írnia kell az életéről, az legyen egy külföldi. Én nem vagyok sem magyar, sem német – utóbbi is fontos szempont volt, mivel szoros kapcsolata volt Németországgal. Egy ismerős idegen voltam: több mint tíz éve tanultam magyarul, tanultam és tanítottam is a magyar irodalmat, franciára fordítottam magyar műveket, nagyon jól ismertem azt a nemzedéket, amelytől Kertész távol érezte magát, ez főleg a két háború közötti magyar zsidó írók nemzedéke volt, Radnótiék, Vas Istvánék… Az első találkozásunkkor amúgy akkor múlt el az idegességem, amikor Rejtő Jenőről kezdtünk beszélgetni. Szerintem meglepődött azon, hogy ismertem Rejtőt – emlékszem, régen a párizsi metrón olvastam a Piszkos Fred, a kapitányt, és mindenki csak nézett, hogy mi ez a furcsa könyv… Mindenesetre ez egy közös pont volt, ő pedig elmesélte, hogy gyerekként ő is olvasta, és azt is, hogy később hogyan cserélt be egy Rejtő-kötetet Thomas Mann Varázshegyére. A találkozásainkon sokat beszéltünk irodalomról, hiszen sok olyan könyvet olvastam, ami neki fontos volt, és bizony én magam is küzdöttem az írással. Ha volt bennem együttérzés, az az írással kapcsolatos volt, az életével nem szabadott, az ugyanis nem lett volna etikus gesztus. Én nem vagyok túlélő, így tehát volt egy distancia, egy távolság, amit mindig meg akartam tartani – ez volt a legetikusabb magatartás. Az egyik első találkozásunkkor például elmesélt egy esetet arról, hogy 1944-ben tábla hirdette valahol, hogy zsidóknak és kutyáknak tilos a belépés. Ezt megkönnyeztem, mire nagyon mérges lett rám, azt mondta: „Ha sírsz, akkor nem mesélek tovább!”. Jó, hogy ez megtörtént, mert megértettem, hogy Kertész soha nem akart a pátosszal játszani. A Sorstalanság főhőse sem azért lett gyerek, hogy könnyezzenek az olvasók. 

20190329_clara_royer-36483.jpg

A küzdelem nemcsak az írással, hanem a könyvek recepciójával kapcsolatban is időnként fel-felerősödött – az említett Sorstalanságot ő maga például nem is tekintette holokausztregénynek. Kertész minek szánta ezt a regényt, milyen műben gondolkodott? 

A Sorstalanság a redukált emberről szól, aki nem a saját életét, hanem a funkcióját éli, mégpedig egy totális struktúrában. A főhőse nem is igazi gyerek szerintem, hanem egy redukált felnőtt, aki közelebb áll az író Kertészhez, mint a kamasz Kertészhez. Az volt az érzésem, miközben beszéltem vele és újraolvastam a könyvet – a Sorbonne-on például most tanítom, és nagyon tetszik a diákoknak a kötet –, hogy a Sorstalanság igazából egy személytelenség története. A főhős kezdettől fogva idegen saját magától, a saját nyelvétől. Nincs személyes nyelve, egészen furán beszél. Egészen megható élmény volt, amikor Kertész egyszer felolvasta nekem a Sorstalanság első oldalait és a mondatokat „szép magyarsággal” javította, így akarta megértetni velem, milyen fura ez a nyelv. Olyan volt, mintha a saját szövegét szép magyar nyelvre fordította volna le – pontosabban egy személyesebb nyelvre. Erre kitérek a könyvben is: ez a rész hosszabb a magyar kiadásban, mint a franciában, mert tudtam, hogy a magyar olvasók érteni fogják a nüanszokat. (Lásd a keretest!) Ez a beszélgetés amúgy felnyitotta a szememet. Nagyon tetszett, amikor közösen olvastunk fel részleteket a könyvből, és aztán kommentálta azokat. Életem legjobb mesterkurzusa volt! 

„Gyuri zavarba ejtően hiperkorrekt, hivatalos nyelven fejezi ki magát. Elidegenedésének jeleként ugyanannyira kívül áll az általa használt nyelven, mint azokon a cselekedeteken, amelyeket végrehajt. Ebből kifolyólag lett a regény első mondata a „Ma nem mentem iskolába”, és nem az „Apámat behívták munkaszolgálatra”, amely pedig az első bekezdés lényegi információját hordozza, amint azt Kertész Imre e sorok szerzőjének magyarázta, akinek egy délután úgy olvasta fel a Sorstalanság első oldalát, hogy minden egyes mondatot „szép magyar[rá]” alakított. (BKR 9) Gyuri szokatlan szavakat használ: „Apám levelét is átadtam neki, amelyikben »családi okokra« hivatkozva kérelmezi a felmentésem […]; akkor aztán nem is akadékoskodott tovább. Nem haza, hanem az üzletünk felé iparkodtam.” Csak úgy csikorognak a hivatalos, mesterkélt szavak: az „akadékoskodni” is „egy olyan előkelő kifejezés”, amint a „kérelmezi” a „kéri”, vagy az „iparkodni” a „menni” helyett. Gyuri „úgy beszél magáról, mint egy tárgyról: »[…] anyámnak jár a délutánom.« Lehet másképp fogalmazni, például: »Csütörtökön anyámhoz szoktam menni.« Vagy: »Csütörtökön anyámat látogatom.« Helyzettől függ”, magyarázta Kertész. „Ez mind olyan hivatalos, embertelen nyelv.”” (Részlet a kötetből)

Ezt a Sorstalanságot jellemző radikálisan új nyelvet a kötet szerint a kezdet kezdetén teljes értetlenség fogadta. Hosszú távon azonban ön szerint hol fedezhetők fel a hatásai a magyar irodalomban?  

Szerintem Schein Gábortól Márton Lászlóig sok szerzőnél kimutatható a hatása. Egyértelműen hatott az irodalmi közegre és a fiatal nemzedékre is. 

Sokszor ugyanakkor mintha kimondottan bántotta volna Kertész Imrét, hogy időről időre visszhangtalan maradt egy-egy műve.  

Szerintem ez sokban függött attól, hogy mikor jelent meg egy adott műve. Úgy érzem, hogy a kilencvenes években nagyon népszerű lett Kertész, mégpedig a Kaddistól fogva (Kaddis a meg nem született gyermekért – a szerk.), és nagy sikert aratott a Jegyzőkönyvvel is. Ezt követően megromlott a kapcsolata Magyarországgal, majd Németországba költözött. Amikor viszont megkapta a Nobel-díjat, az fordulópontot jelentett a magyar kritikusokkal való kapcsolatában. Amúgy mindig azt mondogatta, hogy számára a nyolcvanas évek volt a legjobb korszak. És abban az időben, aligha mondható, hogy népszerű volt. 

20190329_clara_royer-36441.jpg

Kertész Imre mondta azt egyszer, hogy „A kudarc ma az egyetlen beteljesíthető élmény”,  és a könyv szerint ő maga etikai krédójává is emelte a kudarcot. Közben viszont az ember nem tud szabadulni az érzéstől, hogy Kertészt mintha a siker is kényelmetlen érzéssel töltötte volna el. Mintha ambivalens viszonya lett volna a sikerrel és a kudarccal is.  

Ez így volt, ugyanakkor szerintem nagyon szabad szellemhez méltó gesztusra vall, ha az ember távolságot tud tartani a saját sikerétől. Nagyon különös volt az is, hogy rendkívül sikeres íróvá vált egy olyan országban, ahol a múltban el akarták pusztítani. Mindig ambivalens érzései voltak a sikerrel kapcsolatban, ezt lehet leszűrni a naplóit olvasva is. De igaza volt, hiszen például a kádárizmus alatt sikeressé válni picit problematikusnak tekinthető. 

Kertész ugyanakkor többször is megfogalmazta, hogy a túlélés nem mehet végbe kollaboráció nélkül. 

Az ő szava volt a kollaboráció, ami amúgy Franciaországban a második világháború óta egy nagyon erős szó. Egy szörnyű szó. Kertész a K. dossziéban is leírta, hogy amikor zenés vígjátékokat írtak, tisztában volt azzal, hogy az a Kádár-rendszer hivatalosan is kedvenc műfaja. 

Ez nyomasztotta egyébként? 

Nem volt nagyon büszke erre. A hatvanas évek elején azt írta a naplójában: nem azért jöttem vissza Auschwitzból, hogy vígjátékokat írjak. Ez nagyon megérintett, Kertész ugyanis tudta, hogy van a funkcionális élet, amit élnie kellett, ha nem akart éhen halni, és volt a titkos élete, ami számára valójában a regényírást jelentette. 

20190329_clara_royer-36421.jpg

Az ötvenes évek közepén aztán fordulóponthoz érkezett, ami az úgynevezett L alakú folyosóhoz kötődik, ez az élmény vagy felismerés pedig radikálisan rányomta a bélyegét arra, ahogyan Kertész a későbbiekben írt. 

Pontosan. Az első kisnovella, amit találtam tőle, a Bableves című írása volt. Ez egy elég jó first draft, egy jó első vázlat volt, és megható volt látni, hogy Thomas Mann milyen nagy hatással volt rá. Ebben a szövegben sokkal filozofikusabban nyilvánult meg, és igaza volt szerintem abban, hogy inkább fikcióval, mint teóriával lehet megérteni a világot. Ezt a novellát már 1954-ben elkezdte írni, az L alakú folyosón viszont megértette, hogy az ő témája a totális diktatúra, a személyiség és a struktúrák közötti kapcsolat, pontosabban az, hogy a struktúrában nem létezik személyiség. Ez egy erős világnézet, és tudom, hogy Magyarországon nem mindenki ért egyet ezzel a koncepcióval. Érdekes amúgy, hogy számára a kádárizmus olyan rossz volt, mint a Rákosi-korszak: nem a terror miatt, habár nagyon súlyos represszió következett 1956 után, hanem abban, hogy az a mai napig érezteti hatását a magyar társadalomban. Mondok egy példát: a magyaroknak nagyon fura a kapcsolatuk a saját testükkel, a test materialitásával, ezzel egyidejűleg pedig álszemérmesek, ami számomra egy jó példa a kádárizmus hagyatékára. Kertész amúgy az álszemérmesség ellen volt, és szerintem az egyik oka annak, hogy A végső kocsma nem lett annyira sikeres, abban keresendő, hogy abban a könyvben nagyon fontos szerepet játszik a test, pontosabban a beteg, öreg, haldokló írói test, miközben van egy olyan felfogás, ami szerint az írónak nem szabad, hogy teste legyen.

Kertész életében tartott bizonyos távolságot az irodalmi közegtől, és sokan talán nem tudták neki megbocsátani, hogy a magyar nemzeti irodalmi közösségnek nem igazán akart a tagja lenni. A pályáját meghatározta, hogy ambivalens volt a viszonya Magyarországgal, sokat támadták, amit nyilván nehezen viselt, élete utolsó szakaszában ugyanakkor megkapta a vágyott elismerést. Mit gondol erről a változásról ön, aki rendszeresen tartotta vele a kapcsolatot az utolsó éveiben? 

Szerintem az egy előítélet, hogy Kertész Imre ne lenne nemzeti író is. Emlékszem, amikor megkapta a Nobel-díjat, Pomogáts Béla azt mondta, hogy Kertész nem foglalkozott eleget Magyarország sorsával, ami egy hülyeség. Nem olvasta talán A kudarcot? Az egy igazi, okos, ironikus regény, amely egy harmincéves időszakot ölel fel a magyar múltból. Az igaz, hogy Kertész kapcsolata mindig is ambivalens volt az országgal, de nagyon szeretett kapcsolatot teremteni a magyar olvasókkal. Amikor például megkapta a Nobelt, nagyon boldog volt, hogy érdeklődés támadt a könyvei iránt, hogy találkozhatott új olvasókkal. Nem élt elefántcsonttoronyban az utolsó éveit leszámítva. 

20190329_clara_royer-36422.jpg

Kertészt élete végén egyre nagyobb nyugtalansággal töltötte el az írói öröksége, és foglalkoztatta a kérdés, hogy mi lesz az életmű sorsa, ha ő már nem lesz. A halála óta nagy viták folynak a hagyatékról – mit gondol, ő mit szólna a kialakult helyzethez? 

Ő alapvetően nem tervezett meg előre semmit, egyszerűen csak a Berlini Művészeti Akadémiának ajándékozta az archívumát. Ám, hogy a jelenlegi helyzethez mit szólna, azt őszintén nem tudom.

Könyvekről, zenéről és a mindig volt titkos életéről is mesélt Kertész Imre Clara Royer-nak

Kertész Imre élete és halálai címmel márciusban jelenik meg Clara Royer könyve, amely a titkokban gazdag életmű érzékeny olvasata. A magyar származású francia író, irodalomtörténész és forgatókönyvíró az életmű és a korszak összefüggéseit fürkészi ebben az olvasmányos és informatív életrajzi...

A most megjelent kötet elején azt írja, hogy 2015-ben találkozott utoljára Kertész Imrével, és lett volna még lehetőség egy találkozásra, de előtte még el akarta olvasni a naplóit a berlini archívumban, ráadásul „a legkegyetlenebb kérdésekkel” kellett volna előhozakodnia. Elárulja, mi volt az a kérdés?

A Kaddis egyik eredetére szerettem volna rákérdezni: 1976-tól foglalkozott ezzel a regénnyel, de 1984-ben volt egy igazi meg nem született gyerek az életében, ami kiderül a naplókból is. Őszintén szólva, megkönnyebbültem, hogy azt a kérdést már soha nem fogom feltenni neki.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3414726455

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.