Olvass!

KönyvesBlog

Saját szoba: Rómeó és Júlia

2019. április 01. .konyvesblog.

sajatszoba_1_4.jpg

Folytatódik Saját szoba című sorozatunk, melynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. Szerzőnk arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. Édes Anna, Kőmives Kelemenné, Ekhó,  Ágnes asszony,  AntigonéLéda, Lady WottonGrete, Piroska nagymamája, Ludas Matyi édesanyja, Natasa, Éva és Nemecsek Ernő anyja után most Júlia dajkájának gondolatait olvashatjátok. 

Rossz csillagok alatt 

Utáltam én velük együtt az összes Montague-t. Nem azért, mert náluk szolgáltam, olyan jó dolgom nem volt, mondjuk rossznak se mondanám. Hanem a Júlia. Azt az édes kis madárkát én szoptattam, én tanítottam járni, sajátomként szerettem. A második lányom, akit elvesztettem. Egy napon született a Zsuzsimmal. Nem ígért sokat a csillagok állása, egyik se harcolt túl soká: Júliám 14 évig küzdött az égbolttal, a Zsuzsi alig valamit.

Ez az átkozott szerelem is rossz csillag alatt született.

No, nem vagyok én ilyen bölcs, ezt gyorsan elmondom, mielőtt meggyanúsítanak. De elfáradtam. Régebben nem volt olyan, hogy ne vihogva ébredjek, mióta Júlia meghalt, nincsen kedvem semmihez. Csak a galambokat etetem szívesen. Előbb a Zsuzsi, aztán a férjem, most meg ő. Még mindig hihetetlen.

Három éves volt, Isten nyugosztalja, az a legszebb emlékem vele. Nem bírt nyugton ülni egy percet se, jól be is verte a homlokát. Az uram meg, mikor bőgött, fölkapta, és megkérdezte tőle: no, kislány, az arcodra estél? Ha több eszed lesz, majd hanyatt esel, ugye, Julis? Már nem is sírt úgy a kicsike, szipogva vágta rá felnőttesre szigorított arccal, hogy „aha”! Míg élek, nem felejtem el, ahogy nagy, komoly képpel mondja: aha! Ez az egyetlen emlék, amin még ma is nevetek.

Azon a szörnyű bálon kezdődött minden. Nem adtam eleget a galamboknak. A fenéért kellett ezeknek a Montague-knak odamennie. Feltűnt neki a fiú, előbb ügyesen két másiknak a nevét kérdezte, de én átláttam a szitán. Megmondtam, hogy az apja halálos ellensége, akit kiszemelt, erre lehervadt az arcáról a mosoly. De a legkisebb Montague még aznap este visszajött hozzá, és szerelmet vallott neki. Levette a lábáról. Csevegtek az erkélyen, csevegtek a gyümölcsfák alatt, aztán kitalálták, hogy összeházasodnak. Isten bocsássa meg, segítettem nekik.

Lőrinc, a pap jó ötletnek tartotta, hátha kibékül a két nyomorult család. Mindenki unta már a városban a harcokat. Hess, madárkáim, később gyertek vissza! Lőrinc titokban összeadta őket, én meg mondom, segédkeztem benne, mert arra gondoltam, a Zsuzsinak is segítenék, különben meg egy pap mégse tévedhet ekkorát. Hát ki vagyok én, hogy őt megkérdőjelezzem!

Lőrincnél megbeszéltem a részleteket, aztán találkoztam a vőlegénnyel, hogy átadjam a pap üzenetét. Ott álltak ezek a suhancok, a Rómeó gyerek meg a szégyentelen barátai, akik úgy felidegesítettek a tiszteletlenségükkel, hogy remegtek a csontjaim. De a Rómeó, az rendesen viselkedett, csak a neve olyan, akár egy kutyáé, nem tudom, mi baja volt az apjának, hogy ezt aggatta a szerencsétlenre.

Na de mi a Júlia szobáját pakoltuk, amikor jött a hír. Akkor már nem voltam olyan nagyon nyugodt. A friss házas Rómeó összefutott Tybalttal, aki megölte a barátja, azt a Mercutiot, amelyiknek a szeme se állt jól, Romeo meg olyan mérges lett, hogy megölte Tybaltot, a saját felesége unokatestvérét. Párist is arra ette épp a fene. A felfújt hólyagja, akit közben rá akartak sózni Júliára, száműzte Rómeót a várósból azzal, hogy ha visszatér, bárki megölheti.

Júlia madárkám nem jutott szóhoz, csak sírt egész délután, úgy várta a gyilkos férjét a nászéjszakán. Jött is a fiú, de a délutáni bajok miatt hamar el kellett mennie. Júliám közölte az apjával, hogy nem megy hozzá Párishoz. Az okokat szerencsére nem osztotta vele. Viszont az öreg Capulet így is olyan dühös lett, hogy megfenyegette a madaramnak, hogy ki fogja tagadni. Amióta a lánya meghalt, ő sír a leghangosabban. Én nem sírok, egy halottat se siratok többet, elfogytak a könnyeim. De ami biztos: jobban szerettem, mint itt bármelyik.

A kismadár Lőrinchez rohant, aki élete legnagyobb ökörségével állt elő. Ej, te madár, hess innen, ha mondom, várd ki a sorodat! Adott Júliának egy kis üvegcsét méreggel, ami majdnem két napig halottá teszi, aztán úgy volt, hogy Lőrinc megüzeni Rómeónak ezt a trükköt, aki magához tudja majd szöktetni Júliát. Sehogy se tudtam őt visszatartani, elszánt volt, és mint az öszvér, olyan makacs. A terv persze nem sikerült, de ezt innentől mindenki tudja.

Én azt mondom, szégyellje magát minden Capulet és Montague, cifra nyomorúság az, ahol nincs máson gondolkodni, mint egymás utálatán. Megölték a saját gyerekeiket. Ez kellett hozzá, hogy kibéküljenek. Nesze nektek, rossz csillagok, felétek repült az új madárka is.

No, de most aztán már eleget beszéltem, meg kell etetni a galambokat. Azok mindig éhesek.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2114717205

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.