Olvass!

KönyvesBlog

Háy János: A rossz rácsontosodásokat le kell fejteni az írókról

2019. április 10. forgáchkinga

hay-7798.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Háy János újraéleszti a kötelező irodalmat: sokéves munkával megírt egy könyvet, amelyben teljesen újszerűen mesél a legnagyobb magyar írókról és költőkről. Célja, hogy kiszabadítsa őket a „fogságból”, amelyet a rájuk tapadt szerepek jelentenek. „Azt akartam, hogy legyenek újra érinthetők, közvetlenek és megszólíthatók. Hogy olyanok legyenek, mint a barátaink, a rokonaink, az osztálytársaink. Hogy embernek látszódjanak, nagyszerűeknek és esendőeknek, olyanoknak, akikre lehet haragudni, és olyanoknak, akiket lehet szeretni.” A Kik vagytok ti? című kötetet tegnap este mutatták be a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol Háy ezekről a szerethető és esendő alkotókról, köztük Petőfiről, Aranyról, Adyról és Móriczról mesélt. 

Háy János: Kik vagytok ti? - Kötelező magyar irodalom

Európa Könyvkiadó, 2019, 705 oldal, 7499 HUF

 

Vajon hol kezdődik az irodalom? – tette fel a kérdést előadása elején Háy. Szerinte, ha visszamennénk a történelem előtti időkig, akkor is találkozhatnánk vele, méghozzá a történetmesélés formájában. A világról való beszéd mindig is létezett, ahogy ma is nap mint nap elmondjuk a történeteinket a barátainknak vagy a családunknak. Az írók csak abban különböznek, hogy mindezt szélesebb körben teszik. „A történetmesélés az életet jelenti, amíg mesélünk, élünk” – mondta, hozzátéve, hogy az irodalom valójában nem más mint egyfajta válasz a mulandóságra. Példaként az 1001 éjszakát említette, amely éppen erre a motívumra épül, hiszen Seherezádé is csak addig maradhat életben, amíg kitart a története.

Háy szerint a történetmesélés egyik legfontosabb része a hitelesség. Bár a civil kommunikációnkban is fontos kérdés, hogy mit hiszünk el és mit nem, az irodalom ennél tágabb értelemben épít a hitelességre: egy teljes világ igazságát kell elhitetnie. Arról is beszélt, hogy az irodalom egy teremtett világ, amely az írói tapasztalatra épülve jön létre, a katarzist pedig az idézi elő, hogy az olvasó és az író tapasztalatrendszere találkozik. Ilyenkor megérintődünk, mert a műben ráismerünk a saját sorsunkra. A jó műveknek és a jó befogadóknak éppen emiatt flexibilisnek kell lenniük. Amikor egy műbe belépünk, elfogadjuk a játékszabályokat, megelőlegezzük a hitelt, mert magunkkal akarunk találkozni. A művek viszont végtelen értelmezési lehetőséget kínálnak, így hozzá tudnak idomulni a befogadó nyitottságához. Háy szerint ezért van az, hogy amikor újraolvasunk egy könyvet, sokszor másmilyennek látjuk, mint korábban. Problémát okozhat viszont a befogadásban, ha az olvasó hamissággal szembesül, mert olyankor nem tudjuk többé, hogy mit hihetünk el az írónak és mit nem.

A hitelességnek véleménye szerint több feltétele is van. Az egyik, hogy az írónak megfelelő önismerettel kell rendelkeznie, pontosan tudnia kell, hogy honnét lát rá a világra. A másik, hogy szükség van egyfajta távolságtartásra, distanciára is. A harmadik pedig, hogy tisztában kell lennie azzal, hogy minden megszólalás mimikri, mindig valamilyen szerepben vagyunk. Az író szerepének lényege, hogy tudja: jogosult arra, hogy a világról beszéljen.

Háy ezután négy magyar író és költő példáján mutatta be, hogy milyen szerepeket vettek fel, illetve milyen pózok vagy kívülről rájuk aggatott szerepkörök határozták meg a róluk kialakított képünket. És persze kifejtette azt is, hogy mindezekből mennyi igaz. A rossz rácsontosodásokat ugyanis szerinte ideje lefejteni az írókról: 

Petőfi Sándor

  • „az első nagy hóhányó”, aki az egész országnak szeretett volna szerepben megmutatkozni, ő volt az első nagy szerepjátékosunk
  • csak 26 éves volt, amikor meghalt, de a rövid életút ellenére gigantikus életművet hozott létre
  • minél távolabbi egy szerep, annál könnyebb benne megszólalni, ő nagyon távoli szerepeket választott
  • például sok versben úgy tűnik fel mint nagy tivornyázó: számos bordalt írt, pedig nem is szerette a bort és a „csajokkal is inkább ügyefogyottka volt”
  • Petőfi zsonglőrködött a szerepekkel, a másik nagy szerepe az volt, hogy ő a nép fia, ő emelte be a népköltészetet a magyar irodalom terébe – pedig az apja valójában vállalkozó volt, azaz „nem kapta intravénásan a népköltészetet”
  • a szerelmes versekben is szerepeket vett fel, fantázia szerelmekről írt (pl. Csapó Etelka esete)
  • a legnagyobb szerepe, hogy „agitpropos volt”, ez a szerepkör égett rá a legjobban
  • Petőfi az az alkotónk, akinek a nyelvét ma is beszéljük
  • a neve felkerült a világ palettájára, Nietzsche egyik kedvenc olvasmánya volt, mindenki ismerte őt

Arany János

  • „mintha eleve öregnek született volna, csak ülve lehet elképzelni”
  • ő a példa rá, hogy nem választhatunk bármilyen szerepből
  • betegesen szorongó és rettenetesen sértődékeny volt, így maradt neki a konzervatívabb szerepkör
  • törekedett rá, hogy a róla kialakult kép legyen makulátlan, a morálisan megkérdőjelezhető pontokat kiiktatta az életéből (például a vándorszínészként töltött időszakot)
  • alig van lírai verse, szerelmes költeménye például egyáltalán nincs, alapvetően epikus költő volt
  • nem a lelkét akarta feltárni, hanem a nemzet lelkét akarta megragadni, ezért írt történelmi verseket, eposzokat, balladákat
  • mániás depressziós volt és a sírva-vigadását szívesen kivetítette a magyarok egészére
  • egy lírai pillanata volt, amikor Juliska lányának halálakor verset próbált írni: „Nagyon fáj! nem megy.”
  • nagyon szerethető ember volt és rendkívüli tehetség, minden azóta létező költő versnyelvét meghatározta
  • az Őszikék versciklusban már elmaradt a megmondás szándéka, modern költőként mutatkozik be

Ady Endre

  • „tokkal-vonóval szerep volt”, de a szerepei valójában 19. századiak voltak, például: a zseni, a próféta, a megváltó (ami valójában Petőfi szerepköre volt)
  • a másik szerepe az egyedülvalóság, emiatt lekezelte a fősodort, nekiment a kortársaknak
  • nem akart egy rétegnek írni, mindenkihez szólt, „nagyszerű PR-szakértő is volt”
  • behozta az irodalomba a kuplék, a városi dalok versnyelvét
  • a bohém szerepkör is fontos volt neki, annak a hangsúlyozása, hogy egy olyan országban született, ahol az igazi zseniket nem tudják elfogadni (és ezt csak úgy lehet kibírni, ha az ember iszik)
  • idősebb korában sem tágított a zseni-szereptől, sokszor úgy tett nyilvánosan, mintha épp megszállta volna az ihlet, majd papírra vetett egy kész verset
  • magát „életes írónak” tartotta (szemben például Kosztolányival , akit irodalmi írónak gondolt)

Móricz Zsigmond

  • az utolsó nagy legendagyártó volt
  • elkezdte legendásítani a saját életét is, például azt terjesztette, hogy a születésnapja június 29-én, Péter-Pál napján van, az aratás napján van. Ezzel hangsúlyozta, hogy ő a föld gyermeke, ráadásul azt is állította, hogy a regényeit mindig ezen a napon kezdi írni
  • imádta, ha parasztnak nevezték, holott nem is volt az, csupán vidéki. Az anyja paplány volt, az apja vállalkozó, így a paraszti világban periférián voltak
  • regényeinek katalizátora valójában a kirekesztettség
  • a mimikri lehet ártalmas is, Móricz ezzel a szereppel egy vágányra terelte műveinek értelmezését, pedig valójában ő a kisváros írója és Budapest írója is volt
  • ha lefejtjük róla ezeket a rossz rácsontosodásokat, rájövünk, hogy fantasztikus író volt, közte van annak a három-négy magyar szerzőnek, aki nemzetközi szinten is nyugodtan labdába rúghat

Háy János teljes előadását vissza lehet nézni a Petőfi Irodalmi Múzeum youtube-csatornáján: 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7414752137

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.