Olvass!

KönyvesBlog

Bret Easton Ellis szerint az emberek túlreagálják Trump elnökségét

2019. április 16. .konyvesblog.

(Kép forrása)

Legutóbb akkor írtunk Bret Easton Ellisről, amikor egy interjúban olyan kurrens témákat érintett, mint a MeToo-mozgalom vagy Donald Trump elnöksége. Már akkor szó volt róla, hogy hamarosan megjelenik az új kötete, ám erre végül – ahhoz képest – jó egy évet kellett várni. Amerikában ugyanis pont ma jelenik meg a White, ami azért is kap különösen nagy figyelmet, mert ez lesz BEE első non-fiction kötete.

Viszont Bret Easton Ellis nem is lenne az, aki, ha rögtön nem egy kisebbfajta vircsafttal indulna a kötet promója. Történt ugyanis, hogy egy elég terjedelmes interjút adott a New Yorkernek, amelyből például a következők derültek ki:

  • BEE-t eléggé idegesíti, hogy az úgynevezett liberális véleményformálók évekig Trump orra alá dörgölik az elnök egy-egy korábbi kijelentését (lásd „mexikói erőszaktevők”)
  • szerinte Trump miatt és körül már egyfajta hisztéria alakult ki
  • úgy véli, Trumpot tisztességes és jogszerű voksoláson választották meg, de ez annyira bántja a baloldalt, hogy túlreagálják az elnökségét – BEE már csak tudja, hiszen egy demokrata érzelmű, saját megfogalmazásában, már-már kommunista meggyőződésű ezredfordulóssal él együtt, így aztán mindennap ezt kell hallgatnia
  • magát ugyanakkor inkább centristának vallja, és többször is megpróbál belehelyezkedni a barátja bőrébe, és megpróbálja az ő szemén keresztül látni a világot – volt olyan dolog, amiben már változott a véleménye, ám akadt olyan is, amiben nem
  • igazából nem is nagyon érdekli a politika és Trump sem érdekli, sokkal inkább az egésznek a tálalása, és az, ahogyan Hollywood szerinte túlreagálta Trump megválasztását

Bret Eaton Ellis utóbb az LA Times-nak adott interjújában magyarázkodni kényszerült, azt mondta, nem szeret a politikáról beszélni, abszurdnak tartja a politikát, és ő maga egész életében apolitikus volt. Ezzel egyidejűleg viszont egy olyan emberrel él együtt, aki „szuperpolitikus”, és még ha nem is ért vele egy csomó dologban egyet, mégis sokat tanul az egész helyzetből. Szerinte a New Yorker-beszélgetésnél kicsit megszívatták, és tagadta, hogy politikai könyvet írt volna: „Szerintem kevesebbszer említem meg benne Trumpot, mint az Amerikai psychóban, abban a korszakban, amikor először figyeltem föl Trumpra és először voltak problémáim vele kapcsolatban”.

A könyvben amúgy BEE síkra száll amellett, hogy szerinte az ideológiánál sokkal fontosabb az esztétika. Íróként ugyanis azt vette észre, hogy manapság a stílus minden, ha az nincs, akkor nincs semmi sem. Ezek után nem meglepő, ha Joan Didiont nevezi meg legfőbb inspirációs forrásaként, pontosabban Didionnak a stílusba vetett hitét. BEE saját könyvének a címe is egyfajta főhajtás Didion 1979-es esszékötete, a The White Album előtt (ami amúgy BEE kedvence).

A White amúgy szerinte nem csak egy sima esszégyűjtemény, inkább irodalmi tapasztalatként fogja fel. Habár nonfiction, BEE arra jött rá, hogy úgy áll hozzá, mint egy regényhez, hiszen szerette volna, ha van egy sodrása, eleje-közepe-vége, és azt akarta, hogy bizonyos helyeken legyenek benne csúcspontok. Szóval, mindent, amit a szépirodalmi szövegek írásából tanult, alkalmazni tudta az esszéknél, ami váratlan élmény volt számára. Ennél is váratlanabb volt viszont, hogy ez arra sarkallta, hogy visszatérjen a fikcióhoz, és most egy kisregényben gondolkozik.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1414765818

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.