Olvass!

KönyvesBlog

Mesék a vezetőről, aki egykori padtársait varázsütésre dúsgazdag oligarchákká változtatja

2019. április 17. .konyvesblog.

orosz-nepellenes-mesek_2.jpg

A Metro-trilógia és a Text szerzőjének fergeteges politikai szatírái új kiadásban nyolc új elbeszéléssel.

„Oroszországot, ész, nem érted" – mintha ez a szállóigévé lett híres verssor visszhangzana Dmitry Glukhovsky sötét tónusú és humorú elbeszéléseiben. Az Orosz népellenes mesék ugyanis egy tagadhatatlanul ismerős, ugyanakkor végtelenül szürreális Oroszhon működésébe enged betekintést, ahol semmi sem az, aminek először gondolnánk. 

Dmitry Glukhovsky: Orosz népellenes mesék

Fordította: Abonyi Réka, M. Nagy Miklós, Soproni András, Helikon Kiadó, 2019, 412 oldal, 3999 HUF

 

Itt az Állam Patyomkin-díszletei közt valójában egy nagyszabású, kegyetlen színjáték zajlik, főszerepben a személyi kultusszal övezett Nemzeti Vezetővel, aki egykori padtársait varázsütésre dúsgazdag oligarchákká változtatja, és akinek még a legjelentéktelenebb megnyilvánulásai is nagyobb hírértékkel bírnak a közmédiában, mint a földönkívüliek Moszkvába látogatása...

Az Orosz népellenes mesék kimeríthetetlen fantáziáról árulkodó ötletek izgalmas tárháza, valamint minden sci-fibe hajló megoldásával együtt is tűpontos kritikai látlelet az ezredforduló utáni orosz (és ki tudja, talán nem csak az orosz) politikai hatalom egyszerre abszurd és abszolút jellegéről. 

Olvass bele: 

Jelenés

Brian Littrell lelkesedés nélkül, kissé nyúzottan nézett Kátyára. Az utóbbi időben elég rosszul nézett ki: miután a lány leöntötte Fehér Gólya konyakkal, az énekes teljesen megsértődött. Az évek múltak, nem szépítették meg Littrellt, viszont Kátyának nem lettek új bálványai.

A fiúbandákba nem véletlenül válogatnak minden típusból egyet-egyet, mint Noé bárkájára. Az amerikai producerek már rég logaritmizálták a női lelket, és rájöttek: nem számít, hogyan énekelnek a fiúk, a fontos az, hogy beléjük lehessen szeretni. Az egész Backstreet Boysból Kátyának csak ő, Brian tetszett. Egyedül ő volt az, aki a női magazinból kitépett poszterről nem az ismeretlen fotós kamerájába nézett, hanem egyenesen Kátya lelkébe.

Először Kátya mind az öt fiút kitette az asztala fölé. Aztán rájött, hogy ideje elköteleződnie, és egy ollóval óvatosan kivágta Briant. Nick Carter, A. J. McLean, Howie Dorough és Kevin Richardson a szemetesben landolt. Most, hogy Brian egyedül maradt, egyszerűbb volt magával vinnie a táskájában. És amikor a gyengédség csúcsán Kátya nagyon vágyott egy csókra, könnyebben tudta az ajkához emelni.

Ez alatt az év alatt azonban Brian nagyon lerobbant, a ráncok az arcán mély barázdákká váltak. Kátya egyre próbálta felfedezni a szemében a korábbi pimaszságot, de a pop-idol tekintete most elsiklott felette. Mintha – a meztelen és gyönyörű – Kátya Brian számára csak az előtérben lenne, amire nem kíván többé fókuszálni. És hogy ki állhat a háttérben – valahol Kátya gömbölyű válla mögött –, azt már nem lehetett tudni.

A lány is elkezdte hanyagolni.

Miért éppen Brian? Miért nem Kolja, Tolja vagy Alekszej Szemjonics? Honnan ez az igényesség, honnan ez az egzotikum iránti vonzalom, ez a senki által nem értékelt önfeláldozás?

Egyszerűen rossz helyre született. Kozlovkában a tizenkétezer lakosból a népszámlálás szerint három magányos nő jutott két férfira. És ebben benne voltak az alkoholisták, a börtönben ülők és a veteránok is. Mindezek a holt lelkek nem tudták Kátya vágyát és szomorúságát csillapítani. Amikor meg hasznavehető férfiak érkeztek Kozlovkába – nem számított, hogy meggyűrűzöttek-e vagy sem –, a sorsuk a tudtuk nélkül megpecsételődött, a szinte hivatalos előjegyzési sorrend alapján, ami szerint Kátyára csak nagyjából hat év múlva kerülhetett sor.

Az elején Kátya, tapasztalatlanságából kifolyólag, mindig sietett az Oktyabr diszkóba, azt gondolta, hogy ott van esélye találkozni valami ígéretes fiatalemberrel a furgonszerelő kombinátból, vagy legalább egy szimpatikusabb felsőssel. De az Oktyjabrban nem szívesen látták az utcáról betévedőket; a régi mozit már rég olyan horgásztavacskává alakították át, ahol az intézmény háziasszonyai buzgón nevelgették a legapróbb sneciket is. Kátyának kétszer is egymás után szétkarmolták az arcát, így felhagyott azzal, hogy a diszkóba járjon.

Csak egyszer fordult elő, hogy a Kozlovka egét mindig sűrűn ellepő felhők oszladozni kezdtek, és a résen – egyenesen Kátya tenyerébe – besütött egy napsugár. A Sztyekljaska bolt melletti, az egész városban jól ismert virágágyásnál a reszkető Kátyát megszöktette Szánya Szpica egy feltuningolt Zsigulin. A Kujbisevi-víztározó partjára vitte, leitatta Fehér Gólyával, majd hátradöntötte a Zsiguli reumás ülését. És ennyi volt a szerelem. A következő nap reggelén Kátyát felkereste Szánya felesége, és megpróbálta hasba szúrni egy zöld nyelű papírvágó ollóval. Azóta Kátya inkább szublimált.

Nem hagyta el magát: fekete harisnyákat vásárolt, berakatta, kiszőkíttette a haját, évente egyszer elment Csebokszariba divatos ruhákat venni. De az elkeseredettség, mint a hányinger, egyre feljebb kúszott a torkában. Brian Littrell poszterének színeivel együtt Kátya fiatalsága is megkopott. Brian, Kátya egykori szerelme és egyetlen vigasza megfakult, ő pedig elvirágzott.

Eljött az este, amikor Kátya már nem tudott eljutni a csúcsra Brian megfakult szemének fáradt pillantásától, helyette ok nélkül sírva fakadt. Elkente arcán az olcsó szemfestéket, felpattant az ágyból, letépte a falról Briant és kettészakította. Aztán még kettőbe, és így tovább; egészen miszlikbe tépte a posztert, hogy ne tudja összeragasztani, ha mégis elfogná a kísértés.

Aztán felhúzta a kedvenc világoskék farmerét meg a vörös angórapulóvert, a melléhez szorította a táskáját, és kirohant az utcára. A sötétben botladozva, pocsolyákba süllyedve a buszmegállóhoz rohant, megvárta az utolsó fehér buszt a néma jegyszedővel, és a kozlovkai kátyúkon át eldöcögött a helyi vasútállomáshoz, ami a borús Tyurlema nevet viselte.

Hová akart menni? Nem tudta. Nem volt hová, nem volt kihez mennie. Az egész peronon csak három lámpa világított, kettő a szélén, egy pedig pontosan a Tyurlema felirat felett. És Kátya nem tudott kijutni Tyurlemából – akármennyi zakatoló vonat gördült is felé a hűvös augusztusi éjszakából, azon az átkozott állomáson egy sem állt meg. A fénylő ablakok fel-felvillantak, mögöttük a lány boldog embereket vélt felfedezni, akik teát ittak, megágyaztak, majd a szerelvények elszáguldottak a sötétségbe, a lány pedig örökre egyedül maradt a vasútállomáson.

Kátya a peron legszélére lépett, azt gondolta, hogy kilép a szembejövő vonat elé, de aztán elképzelte, hogyan fogja másnap összeszedni a rendőrség a sínekről, és mi lesz az anyukájával, így nem szánta el magát. Kisírta az összes könnyét, és elaludt egy vaspadon.

 *

Mintha egy leterített pokrócon ülne a Kujbisevi-víztározónál, és várna valakire. Ott volt a viaszosvásznon egy bedugaszolt borosüveg, sprotni olajban és főtt tojás, egyszóval mindenféle ennivaló. Reggel volt, augusztusi, simogató reggel. Mintha az éjszaka hátralevő részében történt volna Kátyával valami – megismerkedett valakivel? –, amiről most elfelejtkezett. De hiszen valaki idehozta őt a víztározóhoz.

A viaszosvásznon két pohár volt, és Kátyának olyan volt a hangulata, mintha ötéves lenne, és éppen ma volna a születésnapja; most ébredt fel, és tudja, hogy az egész mai nap csak ajándékokról és meglepetésekről fog szólni.

Vagyis valaki mindjárt megérkezik hozzá. De az is lehet, hogy már megérkezett, csak elment egy pillanatra, és mindjárt visszajön. De ki lehet az?

Kátya felnézett az égre – azúrkék és áttetsző volt, nem a kozlovkai égbolt. Az egész égbolt tiszta volt, csak valahol a nagy messzeségben fehérlett egyetlen felhő, mintha valami sugárhajtású repülő nyoma lett volna. Kátya egy másodpercre elszakadt a látványtól, egy pillantást vetett a parti kövekre, aztán megint eszébe jutott a felhő – az pedig megnőtt és közelebb került hozzá, s mintha egy kicsit leereszkedett volna…

És valóban ereszkedett, most már nem rejtőzött Kátya elől, egyre gyorsabban és gyorsabban, amíg világossá nem vált, hogy ez egy egészen különleges felhő. Már a földet érintette, tejszerű köddel lepte be a sásbozótot, ötvenlépésnyire Kátya terítőjétől.

Kátya felállt, megigazította a ruháját, és tett egy bátortalan lépést. Tudta: ott, a magas fűben van valaki. Valaki? Csak a szokásos kacérkodása, szerénysége miatt nem mondta ki, nem gondolta végig. A levelek mögött, a magas fű mögött, a felhőköd függönye mögött Ő várt rá. Az ő hőse.

A sás hangtalanul szétnyílt, a tisztást éles fény öntötte el, beragyogva a letaposott földet, a tározó sötét vizét, a várakozástól csengő levegőt. Erre a ragyogó ösvényre lépett ki Ő; először mintha csak egy sziluett volna, ami elviselhetetlenül fényesen ragyog, bántja az ember szemét, de aztán mintha lehűlt és földi lénnyé változott volna – kizárólag Kátya számára, az ő kedvéért hús-vér férfi lett belőle.

Elindult Kátya felé, és minél közelebb ért, annál ismerősebbnek tűnt. A járása, a tartása, az alakja, minden megmagyarázhatatlanul ismerős, közeli volt benne. Amikor már az arca is kivehetővé vált, Kátya megdermedt. Nocsak, ki az!

A férfi rámosolygott – megnyugtatóan, magabiztosan, a lány pedig reszkető egérkeként borult a férfi széles, domború mellkasára. A férfi gyöngéden a tenyerébe fogta a lány fejét, ujjaival simogatta a tarkóját, a nyakát, a hátát – s Kátya engedelmesen elcsendesedett. A férfi ujjait mintha láthatatlan mező ölelte volna körül, amitől a lány bőrén felágaskodtak a pihék, a nyom pedig, amit a férfi ujja hagyott, tovább lüktetett. A reszkető, sóhajtozó Kátya elhúzta fejét a férfi mellkasáról, felnézett rá, szétnyílt az ajka.

 *

 – Polgártársnő – krákogta egy szétdohányzott hang a füle fölött. – Magánál van?

A vasútállomás órája reggel hatot mutatott. Valahol messze, a cseppfolyós, hideg homályból kiindulva és másik felével is távoli homályba nyúlva, mint egy hatalmas néger fallosz, mely az egész Tyurlemát magára húzta, a peront egy végtelenül hosszú tehervonat töltötte be; az egész szerelvény pakurával teli fekete tartálykocsikból állt.

Kátya édesen elmosolyodott, és visszaejtette tenyerébe az arcát, nem akart felébredni ebben az áporodott világban.

– Polgártársnő! – ismételte ridegen a hang a feje fölött. – Úgy gondolta, hogy majd prostitúcióval fog itt foglalkozni?

– Ez nem prostitúció – tiltakozott Kátya félálomban. – Ez szerelem.

– Gyerünk be az őrsre! – mondta a hang fentről.

A rendőrségi szobában a hulló vakolatú falakra eltűnt emberek fényképei voltak kifüggesztve; kiemelkedett közülük Ivan Urgant, aki félreértésből kerülhetett ebbe az ostoba társaságba. A berendezés tárgyai közül Kátya figyelmét a teáskanna és a gondosan celofánba csomagolt gumibot kötötte le. A csomag átlátszó volt, és a gumiboton világosan ki lehetett venni az „Argumentum–1 gyártmány” feliratú bélyegzőt. Látni lehetett azt is, hogy kényelmes bordázatú harántfogantyúval van ellátva; Tyurlemához képest gyanúsan jól nézett ki, majdhogynem csillogott.

A rendőr, magától értetődően, szintén nő volt. Persze, bő és ferdén szabott, fekete műbőr kabát volt rajta, meg az idióta ellenzős sapka, de nő volt. Észrevett valami gyengédséget, melegséget Kátya álmos szemében, ezért gonoszul, féltékeny női durvasággal hátracsavarta Kátya karját, és a székre taszította a lányt.

– Vezetékneve, keresztneve, apai neve! – rikácsolta.

Kátya először makacsul beharapta a száját, de aztán Ivan Urgant a falon, a bordázott gumibot és a féltékenység a rendőrnő hangjában hirtelen egy logikai láncolattá álltak össze a képzeletében. És ahelyett, hogy gorombáskodott volna, megsajnálta a kínzóját.

 – Vezetékneve, keresztneve, apai neve! – ropogtatta a rendőr a kezét.

– Rogyina, Jekatyerina Szergejevna – mosolygott rá krisztusi jámborsággal Kátya.

Végül valahogy elengedték.

 Az olajsajtoló üzemben, ahol Kátya a középiskola befejezése óta dolgozott, a kollektíva csupa nőből állt, és mivel a gyártósoron nem volt egyetlen férfi sem, a menstruációs ciklusok szinkronizálásáig menően baráti volt köztük a hangulat. Senki nem titkolt semmit a többiek előtt, mivel nem is volt mit titkolni. Az álmok elmesélésének hagyományát pedig nem kevésbé tisztelték, mint a Carmelita című sorozat részeinek összefoglalását azok számára, akik esetleg elmulasztották. Ezt az álmát azonban Kátya nem sietett megosztani a barátnőivel. A következő nap végig hallgatott, csendben mosolygott magában, és könyörgött a felettes erőknek, hogy éjjel folytatódjon a félbeszakadt látomás.

A lány egyszer sem nézett bele a szemetesvödörbe, ahonnan a szakadt harisnyákon át könyörögve tekintgetett felfele Brian Littrell szeme – mindkettő külön-külön. Az ég küldöttével való találkozás után Kátya szakított a nyugati idolokkal.

Kátya, hogy megfelelő hangulatba kerüljön, még az Oroszhon tévécsatornát is nézte egy kicsit, amit, mint az összes fiatal, általában unni szokott. Nesztelenül kiment a konyhába talpas pohárért, vette volna elő a szekrényből a Fehér Gólyát, de aztán megállt. A valódi érzéseket moldáviai alkohollal lefojtani eretnekségnek tűnt, meg valahogy visszataszítónak is.

Az anyja riadtan nézte, hogy kiment az udvarra a tűzifarakáshoz, befűtötte a bojlert, megfürdött, tiszta ruhába öltözött, és a legemelkedettebb hangulatban aludt el.

 *

 A férfi meghallotta a lány hívását.

A második találkozás ugyanott zajlott, a suttogó kövek között, a lenyugvó naptól meleg, agyagos földön. Kátya megint kiterítette a viaszosvásznat – ugyanolyan bor, főtt tojás, kolbászszeletek. És ez alkalommal a férfi észrevette a lány igyekezetét. És mielőtt újra birtokba vette volna a lányt, megosztozott Kátyával az ételen… A bontakozó románc biztos jele! Jóízűen ette a kolbászt, egészen emberi módra ropogtatta a sózott uborkát, Kátya pedig, a boldogságtól eszét vesztve, arról fecsegett, hogy a következő alkalommal feltétlenül húsos makarónival fogja megvendégelni… Ugye jön legközelebb is? A férfi mosolygott – ragyogóan, mint akkor a templomban –, és némán bólintott.

Kátya félénken odanyújtotta a férfinak a vörösbort, Ő pedig ügyesen belefúrta a morzsolódó dugóba a dugóhúzót; cuppant, ahogy kihúzta, és a gránátvörös cseppek spricceltek a fűre. Azután megáldoztatta a lányt a szentségeivel.

 *

 – Katyerinka, mi az ördög bújt beléd? – kérdezte gyanakodva az anyja, amikor bepillantott a konyhába.

– Miért kérdezed? – vett nagy lélegzetet Kátya.

– Fennhangon énekelsz! Már tíz perce. – Az anyja a konyhaszekrények ajtajait nyitogatta, arra számított, hogy valahol használt kupicát talál. – Már reggel kezded?

– Miről beszélsz! – mosolyodott el szemrehányóan Kátya. – Egyszerűen szerelmes lettem…

– Kibe tudtál itt beleszeretni? – meredt rá az anyja hitetlenkedve.

– Nem mondom meg – rázta a lány a fejét. – Azt kérte, hogy ne mondjam el!

Tényleg megkérte. A lány pedig megértette Őt. Még akkor is, ha mindaz, ami az elmúlt két napon történt, szeretetlenségtől szenvedő képzeletének gyümölcse volt, egy fantom… És persze a kielégítetlenségé… Már a második reggel egymás után Kátya egész testében olyan holdfényes könnyedséggel kelt fel, mintha látomásainak hőse valóban elvarázsolta volna…

És ugyanez a mágia változtatta át a műbőrrel bevont lépcsőházat a macskák által megjelölt ajtajaival, az udvart a korhadt padokkal, amikhez mintha oda lettek volna kovácsolva a halhatatlan, gonosz öregasszonyok, vagyis egész Kozlovkát váratlanul emberivé. És mintha az ég is átlátszóbb lenne Kozlovka fölött, és a fehér busz vezetőfülkéjéből váratlanul nem Mihail Krug zenéje szól, hanem Madonna, és a Sztyekljaskában az eladónő erőt vett magán, és nem küldte el Kátyát egyből a Csuvas Köztársaságon túlra, amikor megkérte, hogy álljon fel a székről, és vegyen le neki valamit a polcról.

És a munkahelyén is mindenki barátságosabbnak és szimpatikusabbnak tűnt. És a menstruáció közös kezdete előtt, ami minden hónapban úgy megingatta a vállalatot, mint egy polgárháború, az érzelmek ezúttal nem érték el a szokásos izzási fokot.

Pedig egyszerű volt: Kátya beragyogta mosolyával az egész olajsajtoló üzemet, és az egész cég mosollyal felelt. Kátya félt, hogy mi lesz, ha megkérdezik, mi van vele. Hiszen nem fogja tudni magában tartani… De, hála Neki, a próbatétel elmaradt.

Esténként, mintha szárnyakat kapott volna, repült haza tévét nézni, aztán szaladt tűzifáért, felfűteni a bojlert, aztán be a kopott, érdes fürdőkádba, és hamar-hamar be az ágyba! Aludni… És látni. És érezni. És élni!

A férfi a követező éjjel is megjelent. És az azután következő éjjel is. Szűkszavú volt a lánnyal, de neki nem is volt szüksége szavakra, nem volt szüksége bizonyítékra. A férfi szerelmet sugárzott, Ő maga volt a Szerelem. Tiltott szerelem, lehetetlen, illuzórikus szerelem. Csodálatos. Hogy erkölcstelen vagy erkölcsös, az definíció kérdése.

Azután pedig Kátya, aki korábban józan embernek tartotta magát, megszerezte valahonnan a férfi képét, és kiakasztotta az ágya fölé, a vörös sarokba. Többet nem engedte be az anyját a szobába. Ő maga pedig, amikor belépett a cellájába, szégyenlősen keresztet vetett, aztán ugyanolyan szégyenlősen megcsókolta égi jegyesének sápadt ajkát.

Így telt el egy hét.

Aztán a kivilágosodott kozlovkai égen villám futott át.

 *

 – Nem volt – válaszolta Kátya bizonytalanul.

– Akkor várjon. – Az orvos apró szeme rápillantott a vastag lencsén keresztül.

– Már vártam – felelte zavartan Kátya.

– Vagyis volt – kopogott türelmetlenül a ceruzájával az orvos. – Mindenesetre gratulálok.

– Mihez? – Kátya ijedten felemelkedett.

– Legalább ahhoz, ami volt. Ezen a vidéken már ez is szerencse. És ha Isten is úgy akarja, ahhoz is, ami lesz.

– Isten is úgy akarja – ismételte gépiesen Kátya.

– Alkoholt ne igyon többet – közölte az orvos. – Ne is cigarettázzon. Altatót, fájdalomcsillapítót, antibiotikumot se szedjen. Legyen minél többet friss levegőn.

– Tényleg terhes vagyok? – kérdezte tíz perc alatt már harmadszor Kátya.

– Ide hallgasson! – Az orvos ismét rávetette a lencsék által kötegbe gyűjtött szúrós tekintetét. – Akkora kint a sor, hogy este kilencig itt kell lennem. Ha elmondom nekik, hogy magát felcsinálták, az irigy nők darabokra tépik. Na, eredjen!

– Utolsó kérdés – mondta Kátya könyörgő hangon. – Előfordulhat szeplőtelen fogantatás?

– Az irodalomban egyetlen eset ismert – ingatta a fejét kimerülten az orvos. – De ez nem a maga esete. Azt gondolom, maga egyszerűen keverte a vodkát pezsgővel. Ilyenek után előfordul, hogy az ember a fél életét elfelejti. Viszontlátásra.

Kátya azonban tudta, hogy szó sincs vodkáról meg pezsgőről. A körzeti kórházból egyenesen a karamisevói Ioann Bogoszlov templomba ment – ezt a szentet tartották a helyiek a legkönyörületesebbnek –, hogy gyertyát állítson Akinek Kell. Semmi más magyarázatot nem tudott és nem is akart kitalálni. Azt akarta gondolni, hogy vele, éppen vele történt a leghihetetlenebb a csodák közül.

És nem bánja, ha soha nem tudnak ébren együtt lenni. Azt se bánja, hogy ha megszületik égi szerelmük gyümölcse, nem fogja tudni senkinek elmagyarázni, kitől fogant a gyermek. De a fiúra – hiszen ezek általában fiúk – feltétlenül csodálatos és nagyszerű sors vár!

Kátya élete kényelmes állandóságot nyert. A munkából, ami most már egyáltalán nem nyomasztotta, gyalog indult hazafelé a régi kozlovkai faházikók mellett – minél többet friss levegőn kell lennie! –, elhaladt a Lobacsevszkij múzeum mellett, a fehér téglából készült ötemeletes alján bement a csábító „Nyam-Nyam” elnevezésű boltba, aztán haza, minél hamarabb, hogy nyolcra odaérjen.

Mi az a szánalmas negyven perc! A börtönben több a látogatási idő… De Kátyának még tetszett is, hogy kicsit szenved; mostani szerepe – valahol az Istenanya és a dekabristafeleség között – váratlan ajándék volt számára, fénysugár a sötét kozlovkai birodalomban.

Négy hónappal később megint minden a feje tetejére állt.

 *

 Egyre nehezebb lett a gömbölyödő pocakot elrejteni. Kátya először Csebokszariba akart menni, hogy bő ruhát vegyen magának, már fel is szállt a menetrend szerinti autóbuszra, aztán megrázta magát, és az utolsó pillanatban leugrott a buszról. Miért is kellene titkolnia a terhességét? Semmi szégyellnivaló nincs benne. A titok pedig, aminek a megőrzésére a szerelmese kérte, nem maga a fogantatás, hanem csak az, hogy hogyan és kitől történt.

Hadd beszéljenek róla! Hadd irigykedjenek!

Másnap kicsit erősebben sminkelte ki magát, úgy ment vidáman az olajsajtoló üzembe.

Friss szellőként belibbent a folyosón át az öltözőbe, kihívóan zörgette az öltözőszekrény ajtaját, a fején keresztül lehúzta pulóverét, és megállt, mint a meztelen Zoja Koszmogyemjanszkaja az SS-tisztek szemérmetlen tekintete előtt, zárkózottan, büszkén. Ítéljetek el!

– Ó, lányok, nahát! Még egy! – fröcsögte Marina.

– Ez már járvány! – csatlakozott Alina.

Kátya ijedten, sértetten körülnézett. És meglátta… Nem ő állt egyedül derékig meztelenül, büszkén csípőre tett kézzel. Fruska-Nataskának, meg a lakótelepi Tányának szintén nagy hasa volt. Alina és Marina, bár nevettek a többieken, nem siettek mások előtt levenni a kezeslábasukat.

– Kitől lettetek mind terhesek? – dermedt meg Kátya.

– Én Csebokszariban… Van egy fiúm… – sütötte le a szemét Natasa.

– Mi közöd van hozzá? – vetette oda Tányka.

– Nem azért… Lányok… Én csak örülök…

– És neked kitől sikerült? – ment át ellentámadásba Tánya.

– Nem mondhatom meg… Titok. – Kátya elbújt az öltözőszekrény mögé.

– Ha titok, akkor titok. – Kátya várakozásával ellentétben Tányka ennyiben hagyta a dolgot. – Itt mindenkinek titkai vannak. Titkos vállalatnál dolgozunk.

És úgy alakult, hogy Kátya a maga titokzatos várandósságával senkinek se kellett, és nem is volt különösebben érdekes. Minden – minden! – barátnője ugyanolyan büszkén lépkedett, mint ő, és mindegyik ugyanolyan örömmel domborította ki a maga jelentőségét…

Kátya az utóbbi hónapokban túlságosan magába merült, túlságosan el volt foglalva a maga hihetetlen kalandjával, hogy erre felfigyelt volna. Most azonban… Hát ezért maradtak abba az olajsajtoló üzemben a havi premenstruációs patáliák! A holdnak már nem volt hatalma ezeknek a nőknek a lelke felett… Baljós mágiáját megtörte a szerelem varázslata.

De vajon ki lehetett? Kátya még mindig nem jött rá.

Az igazi botrány egy héttel később következett be.

Az olajsajtolónak ugyanabban az öltözőjében, miközben húzta le magáról a kezeslábast, Kátya hirtelen bepillantott a szomszédos szekrény belsejébe, ami szégyentelenül tárva nyitva volt.

A szekrényajtó belsejére gondosan fel volt ragasztva Oroszország Nemzeti Vezetőjének a portréja, szerelmesen kivágva a Komszomolkából, és beletéve egy polietiléntasakba. Tányka öltözőszekrénye…

Kátyának bedugult a füle. Sűrű vér zúgott a halántékában, reszketett a keze, a szeme előtt tűzkarikák kavarogtak. Hangtalanul Őt szólította, leült a padra… Aztán összeszedte magát, odalépett Tánykához, és lekevert neki egy pofont.

– Ringyó! – sikította velőtrázóan.

– Mi van, megőrültél? – lökte el magától Tányka.

– Lányok, mi van veletek? – kiáltotta aggódva a brigádvezető.

– Miért ragasztottad ki a szekrényedbe? – hüppögte Kátya.

– Te szemét, te! – vadult be Tánya egy szempillantás alatt. – Mit gondoltál, hogy Ő kié?

– Lányok! – A zömök művezetőnő befurakodott a két sivító fúria közé, megpróbálta őket szétválasztani, de megbotlott a padban, és a padlóra zuhant.

Bőrtáskájából legyezőszerűen kirepült egy bíborszínű rúzs, némi aprópénz, tisztasági betét, pénztárca, és meglepő módon a Nemzeti Vezető portréja egy kedves keretben, virágocskákkal és cicákkal.

– Te is?! – Kátya megvadult. – Gúnyolódtok, vagy mi?!

– De mi van ebben?! – zavarodott össze a művezetőnő. – Dolgozó ember. Nem iszik!

– Ó, lányok, én vele szoktam álmodni… – pirult el Fruska-Nataska.

– Itt van, tessék! – Tányka felkapta az asztalról a Komszomolkát. – Közvélemény-kutatást tartottak! És kiderült, hogy a nők kétharmada az országban legalább egyszer már szeretkezett vele álmában!

– Ez meg hogyan… – Kátya hátrálni kezdett, elerőtlenedve zuhant a padra. – Hogy micsoda…

– Nyugodj meg, Rogyina! – sóhajtott hirtelen Tányka. – Mi van ebben? Jól van, azt álmodod, hogy a Nemzeti Vezető kefél. Mennyi szeretethiány felgyülemlett!

– És a gyerekek kitől vannak? – suttogta Kátya, óvatosan megsimogatva a hasát.

– Az már mindegy – fordult el Tánya. 

A megállóba begördült a fehér busz. Kátya felszállt, leült a sofőrfülke közelébe, hogy lássa a szomorú kozlovkai tájat. A szíve remegett – a sofőrnél a szélvédőre fel volt ragasztva a Vezető kicsi portréja. És Kátyának hirtelen eszébe jutott, hogy amikor fél évvel ezelőtt a kozlovkai polgármester-helyettes fogadóóráján járt, akkor ott egy egészfalas portré volt. És a rendőrségi őrbódéban is mintha lett volna…

Aztán az autóbusz kikanyarodott Kozlovka egyetlen terére, amelyen a Kényelem üzletház mellett még egy nevezetesség volt: két igazi óriásplakát-tábla. És mindkettőn épp hatalmas plakátot simítgattak gyengéden a vendégmunkások. Mindkettőről a Nemzeti Vezető hunyorított kedvesen Kátyára.

„Oroszország, szeretlek!” – hirdették a hatalmas fehér betűk az egyiken. A plakát sarkában a párt logója látszott. „Hiszünk Önben!” – fogadkozott a második óriásplakát, az Orosz Pravoszláv Egyház logójával.

Kátya keresztet vetett, és mosolyogva nézett Rá a könnyein keresztül.

Otthon bekapcsolta a televíziót, és az Ő megnyugtató dünnyögésére elszenderedett.

 – …a Nemzeti Vezető és az Orosz Pravoszláv Egyház új, közös demográfiai programja… – suttogta a tévékészülék. – Most pedig sporthíreink következnek…

Abonyi Réka fordítása

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4114758489

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.