Olvass!

KönyvesBlog

Az Agathe hősei csak arra vágynak, hogy elkezdhessenek végre élni

2019. április 25. KissOrsi

Fotó: Diana Juncher

Csak miután befejezte és újraolvasta Agathe című könyvét, jött rá, mennyi mindent beleírt a saját szorongásaiból és tapasztalataiból – meséli Anne Cathrine Bomann, aki a hétvégi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendége lesz. Pedig a fiatal dán szerző a felületes szemlélő számára nem is különbözhetne jobban a saját protagonistájától: az Agathe című debütáló regény hőse ugyanis egy olyan öregedő pszichiáter, akit már fárasztanak a páciensek, és számolja a még nyugdíjig hátralévő napokat. A sivár terápiás látogatásokat egy Agathe nevű német asszony felbukkanása borítja fel, akit először nem is akar elvállalni. A doktor végül enged, és egy idő után azon kapja magát, hogy szinte már várja a nő felbukkanását. Az Agathe az idős pszichiáter és az asszony kapcsolatán keresztül a magányról, a kiüresedésről és a társadalmi láthatatlanságról is mesél. Anne Cathrine Bomann írásban válaszolt a kérdéseinkre, válaszaiból pedig kiderül, hogy miért esett a választása Párizsra, írás közben mit hasznosít a pszichológiai tapasztalataiból, mint ahogy az is, hogy milyen könyvek voltak rá a legnagyobb hatással.

Anne Cathrine Bomann a könyvfeszten. A dán elsőkönyves szerzővel Winkler Nóra beszélget, a regényből részleteket olvas Kerekes Viktória színművész. Mikor? Április 27-én 17 órakor. Hol? A Millenárison, a Votisky Zsuzsa teremben. Részletek erre>>

A cím (Agathe) ellenére a műve főszereplője egy idős pszichiáter, akinek lassan kezd elege lenni a betegeiből. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, mintha a könyvbe a saját félelmeit írta volna bele. Ha ez így van, akkor mik ezek a félelmek: félelem a kiégéstől, az öregedéstől, netán a magánytól?

Igen, kétségkívül van ebben valami. A vicces az, hogy az elején nem is volt ilyen szándékom, és fogalmam sem volt róla, míg csak be nem fejeztem a könyvet, és némileg eltávolodva újra nem olvastam. Akkor láttam, valójában mennyi van belőlem benne; azokból a félelmekből, melyeket pszichológusként tápláltam, valamint az olyan egzisztencialistább gondolatokból, melyekkel emberként viaskodom. Én magam is tűnődtem már azon, hogyan segíthetnék jobban a klienseimnek, ismerem az érzést, amikor az ember alig várja valamelyik páciense látogatását, és már-már reménykedik abban, hogy a másik viszont aznap nem fog feltűnni, és igen, ismerem a szorongást és a mélységes magányt. Ugyanakkor felemelő volt számomra felismerni azt, hogy egy olyan könyvet írtam, amely azt üzeni, hogy értelmet lehet találni egy szemlátomást értelmetlen világban, ha kapcsolatba lépünk a körülöttünk lévő emberekkel. Ez egy olyan üzenet, melyben – mielőtt megírtam volna az Agathe-ot – nem tudtam, hogy hiszek, most viszont igenis így van – számomra legalábbis működött az, hogy a szeretteimmel való szoros kapcsolat értelmet hozott az életembe.

Anne Cathrine Bomann: Agathe

Fordította: Petrikovics Edit, Jelenkor Kiadó, 2019, 148 oldal, 2699 HUF

 

A könyvbeli pszichiáter az, akinek segítenie kellene Agathe-nak, viszont úgy tűnik, hogy végül a nő az, aki öntudatlanul is valamiféle megoldást kínál a férfi legsúlyosabb problémáira. Különleges kapcsolat szövődik kettejük között, de ön hogyan jellemezné ezt a kapcsolatot?

A könyv eléggé rövid, és egy bizonyos pontig nem adok túl sok információt az olvasóknak Agathe-ról. Így aztán nem is tudunk túl sok mindent arról, hogy milyen hatással van rá a doktor, ám a vége felé az asszony elmondja, milyen sokat segítettek neki a beszélgetéseik. Ami a doktort illeti, Agathe nyilvánvalóan fontos szerepet játszik az életében. Úgy vélem, kettejükben van valami közös, egy olyasféle tapasztalat, amely a kívülállásukból fakad, illetve abból, ahogyan mások könnyűnek tűnő életét szemlélik. Az élet nem könnyű sem Agathe, sem pedig a doktor számára, mindketten arra vágynak, hogy beléphessenek a játékba, hogy valóban elkezdhessenek élni, ám egyszerűen nem tudják, hogyan. Számomra a különleges kapcsolatot az is jelenti, hogy látják egymást. A doktor látja Agathe-ot, meghallgatja őt, és igyekszik megérteni a szenvedéseit, ahelyett, hogy valami gyógyszert adna neki és beutalná egy intézetbe. Cserébe Agathe is látja a doktort, szembesíti a férfit a reszkető kezével és a szomorúságával, és én azt mondanám, hogy egy igazi kapcsolatnak ez az egyik alapja, mégpedig, hogy az ember megpróbálja annak látni a másikat, aki. Szerintem Agathe annak az életnek a jelképe lesz, melyet a doktor élhetett volna, a szerelem, az élet, a remény szimbóluma, az asszony pedig – a titkárnővel, Madame Surrugue-gel és Thomas nevű férjével együtt – olyasvalamit ébresztenek fel a doktorban, mely sok-sok évig szunnyadt benne.

A cselekmény alapvetően bárhol és bármikor játszódhatna, hiszen a hangsúly inkább a belső történéseken van. Miért választotta mégis a negyvenes évek Párizsát, volt ennek bármi különösebb oka?

Egyetértek, néhány apró részlet kivételével a történet játszódhatna akár most és akár Dániában is. Valójában úgy kezdtem el írni, hogy nem tudtam semmit sem arról, mi fog történni, vagy azt, hogy hol és kivel. Írás közben viszont gyorsan felismertem, hogy a főhősöm egy olyan férfi, aki sokkal idősebb nálam, és rendkívül magányos. Legelőször ezek kristályosodtak ki bennem. Aztán néhány oldallal később világossá vált számomra, hogy a nyelvezete és a történet hangulata miatt a regény nem a jelenben játszódik, így aztán úgy döntöttem, hogy azt a negyvenes évek Franciaországába helyezem. Az időpont kiválasztásában szerepet játszott az is, hogy nem akartam a háborúról írni, így azt teljesen kihagytam, ám a könyv hangvétele még mindig réginek tűnt, így a negyvenes évek végénél maradtam. Ami az országot illeti, a szüleimmel a családi nyaralásaink alkalmával vagy tizenötször látogattunk el Franciaország legkülönbözőbb helyszíneire, leginkább Párizsba, és amikor tizennyolc éves voltam, volt alkalmam majdnem egy évig Franciaországban élni; nagyon szeretem az országot és a nyelvet is. Így tehát a helyszín és az időpont írás közben alakult ki, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a doktort Fontenay-sous-Bois-ban ábrázolom, egy olyan kis házban, melyben én is éltem, és ez nagyon rendben volt így.

Amennyire tudom, a saját döntése volt, hogy felhagy a teljes munkaidős pszichológiai praxissal és írni kezd. Kockázatos vállalkozásnak tűnik, ám amikor a mellette és az ellene szóló érveket mérlegre tette, mi volt végül az, ami elhatározásra sarkallta?

Így van, 2015-ben hoztam egy nagy döntést annak érdekében, hogy esélyt adjak az írásnak. Ám az elhatározás nem volt annyira drasztikus – a teljes munkaidős állásomat részmunkaidőre cseréltem, és most hetente 20 órát dolgozom pszichológusként, a maradék időben pedig könyveket írok. Szeretnék még több időt az írásra fordítani, és épp a minap kérdeztem meg a főnökömet, hogy lemehetnék-e heti 16 órára, így most nagyon szorítok ezért. Ám sajnos az íróknak rendkívül nehéz csak a könyveikből megélni, így még írnom kell néhányat, ha teljes munkaidős író szeretnék lenni. Ugyanakkor ez nem is olyan rossz dolog, hiszen rengeteg inspirációt nyerek a pszichológusi munkámból, és valószínűleg jót is tesz nekem egy kicsit váltani, másokkal beszélni, valamint az, hogy a munkanapokon az agyam más részeit használom, míg a többin elvonulok és az írásra összpontosítok.

Van olyasmi, amit íróként a pszichológusi énjéből is hasznosítani tud?

Azt kell mondanom, hogy elég sokat. Mindhárom könyvemnek, melyeket 2015 óta írtam, van egy pszichológiai látószöge. Először is itt van a debütáló regényem, az Agathe, amely egzisztencialista kérdésekkel foglalkozik, a főhőse pedig egy pszichiáter. Azután írtam egy tényirodalmi könyvet a skizofréniáról, végül pedig egy ifjúsági regényt a bullyingről és a magányról, amely épp most jelent meg Dániában. Számomra a hajtóerőt az jelenti, hogy bemutassam a szereplőim belső mentális állapotát, és azt, hogyan birkóznak meg az életükkel, és különösen azokkal a problémákkal, melyekkel szembesítem őket, és azt hiszem, hogy anélkül, hogy tudatában lennék ennek, a karakterek kimunkálásában folyamatosan a pszichológiai hátteremre támaszkodok.

A közösségi oldalán láttam, hogy időről időre megmutatja a követőinek, éppen mit olvas. Ha visszagondol, mi volt az a három könyv, ami valaha a legnagyobb hatást tette önre?

Ó, olyan nehéz a rengeteg csodálatos könyv közül választani! Kiválasztok most három nagyszerű könyvet, de ha megkérdezne holnap vagy egy év múlva, a lista valószínűleg már más lenne. Már gyerekként szerettem olvasni, és az egyik kedvenc szereplőm a svéd Astrid Lindgren Harisnyás Pippije volt, így ő lenne az első választásom. Igazi inspirációt jelentett számomra és egy jó okot is arra, hogy folytassam az olvasást. Felnőttként Milan Kunderától A lét elviselhetetlen könnyűsége volt rám nagy hatással. Már kétszer olvastam, és hamarosan megint sort kerítek rá; minden egyes alkalommal találok benne valami újat. Harmadikként egy olyan könyvet választanék, melyet nem olyan rég olvastam. Egy dán szerző írta, Tine Høeg, a kötet címe pedig dánul Nye rejsende, ami fordításban annyit tesz, hogy Új utazók vagy Új utasok; a regény és a vers egyfajta keveréke – nagyon-nagyon magával ragadó, sűrű a nyelvezete, és finom humor jellemzi.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5514783296

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.