Olvass!

KönyvesBlog

A világnak vége van, de mit kezdünk vele?

2019. május 05. valuska

Az általunk belakott és ismert világnak vége, az ipari forradalomból indult, majd a kapitalizmusban csúcsra járatott önző emberiség felélte vésztartalékait, csendben elpusztította saját környezetét. De vajon mit kezdhetünk magunkkal közösségként, ha nincs olyan forgatókönyv, ami szerint elkerülhető lenne a klímakatasztrófa? - ezt a kérdést feszegeti a Szabadság, a Javítások, Tisztaság  és az Erős rengés szerzője, Jonathan Franzen, akinek ez, A világ végének vége a második magyarul megjelent esszékötete. Az első, a Diszkomfortzóna alapvetően a saját történeteire koncentrált, a 21. század kiadónál megjelent esszégyűjtemény a saját mániáin keresztül beszél a klímaváltozás és az emberiség egymásra hatásáról. 

Jonathan Franzen: A világ végének vége, 316 oldal, 2966 Ft

21. Század Kiadó, 2019,

 

 

Tizenhat szöveg került a kötetbe, de Franzen már az elsőben (Esszéírás zord időkben) úgy a műfajt, mint a kötet témáit körbejárja: klímaváltozásról, madarakról és emberiségről lesz szó, de mindezen témákat a szerző szűrőjén keresztül kapjuk meg. Franzen az esszét egyfajta írói kísérletnek fogja fel, amit soha nem lehet befejezni, és ami "merőben magánügy". Ebből a magánügyből következik, hogy az esszé nagyon mai műfaj, hiszen mindenki megoszt magáról mindenféle információt a Twitteren, az Instagramon vagy a Facebookon, sőt Donald Trump amerikai elnök tweetjeinek nagyobb hatásuk van a világra, mint bárminek korábban. 

A személyesség, az egyes szám első személyű, vállaltan vallomásos próza a világirodalomban is hangsúlyossá vált Karl Ove Knausgard nemzetközileg is nagyhatású regényeivel (itt interjúztunk vele, itt bemutattuk a nálunk eddig megjelent könyveit, itt meg a legutolsó kötetet). A magányvélemények és a személyes benyomások uralják a közbeszédet, amibe klímaváltozásról írt szövegeivel Franzen is belép. Ő arra hívja fel a figyelmet, hogy a különböző énjei az írás aktusában állnak össze: az írás során fontossá válik a figyelem és az összpontosítás, valamint létrejön a rend, ami csak a szövegben valósulhat meg. Az olvasói nézőpontból pedig a szöveg-író-olvasó közötti távolsággal lehet ezt magyarázni.

Fotó: Valuska Gábor

Egy olyan íróról van szó, aki elég sok mindent gyűlöl, a húszas éveiben szemiotikát hallgatott, aki különböző országokba utazik, hogy madarakat lessen meg szórakozásból, utálja Trumpot és a Twittert, és aki ebben a kötetben rögtön azzal kezdi, hogy a bolygó jelenlegi súlyos állapota neki is köszönhető (interjúztunk Franzennel emailen és személyesen is). Szóval nem egy könnyen szerethető figura szólal meg a kötetben, viszont az esszéi minden alkalommal történet- és karakterközpontúak, és annak ellenére izgalmas, vitaképes anyagok, hogy számomra túl sok benne a madár. A madármániájára egy magyarázatot ad: "A madarak nem szőrösek és ölelgetnivalóak, mégis sok tekintetben jobban hasonlítanak ránk, mint az emlősök. Például komplikált szerkezetű lakhelyeket építenek maguknak, melyekben utódaikat nevelik"; "A madarak valójában az erkölcsi értékeinket fenyegető veszélyeket jelzik. A madarak egyebek mellett azért is olyan fontosak - vagy legalábbis fontosnak kellene lenniük -, mert ők az utolsó szál, amely bennünket még az immár gyorsan enyésző természethez fűz. Élő tanúi azoknak az időknek, amikor még nem élt ember a Földön".

Az tény viszont, hogy a saját madármániáján keresztül nyitja meg a gondolkodást a globális felmelegedésről, az ember által az évszázadok során elpusztított világról, amit eleve adottnak veszünk, nem foglalkozva a következményekkel. Mondhatja cinikusan Franzen, hogy a legegyszerűbb megoldás az lenne, ha senki nem szülne gyereket, de ez persze nem működőképes ötlet. A probléma visszafordíthatatlan, a nagy cégek és országok semmit nem tesznek, hogy felelősségteljesen járjanak el a kérdésben, és ebből a szempontból elég szórakoztató minden olyan felhívás vagy cikk, ami azzal foglalkozik, hogy ne használjunk műanyagzacskót. Persze mindent meg kell tenni, de ez sajnos nem az egyes emberen múlik, hanem a rendszeren, amiben a gyarmatosítás, az ipari forradalom, a kapitalizmus, a fogyasztói társadalom és a digitális technológia is felelős (ahogy megjegyzi: "Ma, a késő antropocén korban, értéken szinte kizárólag gazdasági értéket értünk, ami azonosítható az ember számára").

Miközben egy nagy narratívát épít Franzen a felelőtlen fogyasztói társadalom által zsákutcába vitt bolygóról, közben egy rövid írásban Sherry Turkle könyvére hivatkozva azt is bemutatja, hogy a kommunikációt és az emberek közötti kapcsolatokat felszabadító digitális eszközök és alkalmazások hogyan tették tönkre az emberek közti kommunikációt, nemcsak társadalmi, hanem családi szinten is ("A digitális technológia maga a csúcsra járatott kapitalizmus"). Ez a rövidebb szöveg megerősíti a könyv legfontosabb állítását, hogy amíg a társadalmat a fogyasztás vezérli, és amíg képtelenek vagyunk alapvető kérdésekben egyetérteni, addig végképp nincs remény a megoldásra. A probléma még nyilvánvalóbb a jóléti társadalmak és a feltörekvő országok között.

"Főképpen az interneten virágzik az intolerancia, ahol a megfontolt és mértéktartó megnyilvánulásokat a kattintások elmaradásával büntetik, a Facebook és a Google láthatatlan algoritmusai olyan tartalmak felé terelnek, amelyekkel eleve egyetértünk, az ettől eltérő hangok pedig elnémulnak, hogy elkerüljék a kitöröltetést és a kigúnyoltatást. Ennek az a következménye, hogy egy olyan zárt térbe kerülünk, amelyben, bármelyik oldalon álljunk is, eleve úgy fogjuk érezni, hogy jogunk van gyűlölni azt, amit gyűlölünk. Az esszé ebben az irodalomban gyökerezik, a java irodalom pedig (...) mindig arra ösztönöz, hogy feltegyük magunknak a kérdést, nem tévedünk-e valamiben, sőt netán mindenben, és hogy meggondoljuk, nincs-e bennünk valami, amiért másvalaki esetleg gyűlölhet minket."

Az olvasók általában tartanak az esszé műfajától, pedig a jó esszé izgalmas, olvasmányos és bizonyos értelemben történetközpontú, és ami Franzen kötetéből is kiderül, hogy iszonyú jókat lehet vele vitatkozni. Franzen esszkötetétől csak azoknak kell tartaniuk, akik idegbajt kapnak a madaraktól. A mániákus madárfigyelő Franzen alapvetően minden témáját a madarak felől közelíti meg, ami nekem is fura volt elsőre, de olvasóként folyamatosan adtam át magam annak az elbeszélői nézőpontnak, ami Ghánában, Jamaicában vagy az Antarktiszon is különleges madarakat szeretne látni, miközben egyre pontosabban közelíti meg a kötet valódi témáját, a klímaváltozást és annak nemcsak a bolygónkra, hanem társadalmunkra tett hatásait.

Régen olvastam ilyen visszavonhatatlanul apokaliptikus könyvet, ami alapján a nagyszerű Mad Max-film a jövőben megvalósuló dokumentarista filmnek tűnik. Franzen sajnos nem pesszimista, hanem őszinte. Fontos megértenünk nézőpontját: egy jómódú, világszerte ismert, kiváltságos fehér férfiről beszélünk, akinek teljesen őrült hobbija a madarak megfigyelése, és aki az Edith Whartonról írt esszéjében arra a következtetésre jut, hogy az írónak mindig valódi problémát jelentett, hogy nem volt szép.

Ha mindenkit a mániáin keresztül lehetne a legjobban megérteni, akkor Franzent, a strigulázó madárfigyelőt végre igazán megérthetjük. Ő 2015-ben 1286 madárfajt strigulázott össze, ami azt jelenti, hogy folyamatosan úton van, különböző országokat és kultúrákat jár be. Azt hiszem, már nem aggódik a bolygóért, nem fest fel bődületes víziókat arról, hogy ha mindenki csak kicsivel csökkenti az ökológiai lábnyomát, szétválogatja a szemetet, nem ül autóba, akkor minden megváltozik. Szerinte a tudósok, amikor arról beszélnek, hogy az évszázad végére két-három fokot emelkedik a hőmérséklet, akkor valójában simán beszélhetünk ennek a kétszereséről. Már előbbi is beláthatatlan károkat okozna, utóbbi meg tényleg csak a disztópikus regényekben képzelhető el.

A globális felmelegedés szomorú és izgalmas téma, május 1-jén Jászberényi Sándor beszámolt élményeiről: az elmúlt tizenhárom évben Afrikát és a Közel-Keletet újságíróként bejáró író elsivatagosodott termőterületekről, egyre kevesebb vízről és folyamatosan növekvő népszaporulatról számolt be. Végül is Franzen sem tesz mást, csak a madarak felől közelíti meg témáját.

Közelíthet Trump felől vagy a ghánai madárlesről Franzen, a lényeg az, hogy "(h)acsak tíz éven belül nem tör ki világméretű lázadás a szabadversenyes kapitalizmus ellen (...), akkor minden valószínűség szerint a század végéig mintegy hat fokkal fog megemelkedni az átlaghőmérséklet. És szerencsésnek mondhajtuk majd magunkat, ha már 2030-ig nem éri el a két fokot az emelkedés". Pont ezért az esszékötet nem a szükséges változások felől közelíti meg a témát, hanem azt elfogadva: ha minden ennyire rossz lesz, akkor mit kezdünk magunkkal? Persze azt is hozzáteszi, hogy minden fél fokért küzdeni kell, és bár a párizsi klímaegyezmény is arról beszélt, hogy a károsanyag-kibocsátással még lehet esélyünk, de úgy tűnik, nincs semmi esélyünk. Ennek ellenére Franzen azért ír, hogy megváltoztassa a klímát.

Morális, gazdasági és társadalomlélektani kérdéseket jár körbe Franzen az esszéiben. Amíg nincs mindenki részéről elkötelezettség, csak látszatkommunikáció és látszatintézkedések, addig csökkenteni sem lehet a globális felmelegedést - visszafordítani pedig lehetetlen. Ami most globális felmelegedésnek tűnik nekünk Európa közepén, pár fok ide vagy oda, addig máshol emberek életét veszi el, háborúkat indít el, sőt valódi migrációs krízis is következik majd belőle. Azt írja, hogy teljesen mindegy, hogy valaki autóval vagy biciklivel jár munkába, mert az üvegházi gázok kibocsátása olyan hatalmas, a rendszer olyan bonyolult, hogy tök mindegy, hogy mekkora az ökolábnyoma az egyes embernek.

A kötet három leghosszabb esszéje a klímaváltozással foglalkozik, a többiben is felbukkannak persze madarak, de szóba kerül Manhattan és a dzsentrifikáció, néhány szöveg írókról szól, egy viccnek tűnő rövid írás az író tízparancsolatáról (tavaly megírtuk), de Franzen megmutatja egy barátság történetét is. A háromból a kötetnyitó írás (Esszé zord időkben) mellett a Védjük meg, amit szeretünk címűben a madarakat védő National Audobon Society félrecsúszó állításaival és tevékenységeivel kezd foglalkozni, hogy egy pillanat alatt egy helyszíni riportban találjuk magunkat Costa Ricán, ahol felismerték a természet védelmének fontosságát, és sikerült visszaépíteniük a természetet. 

A kötet legjobb írása, a címadó esszé, A világ végének vége: Franzen 28 ezer dollárt örököl, amit arra költ, hogy szervezett utazás keretében eljusson az Antarktiszra. A szöveg két szálon építkezik: az egyiken megismerjük a lányát balesetben elvesztő Waltot, aki a pénzt Franzenre hagyta, a másikon viszont az utolsó érintetlen területek egyikét mutatja be. Tisztában van vele, hogy miközben a hajón a klímaváltozásról hallgat előadást, közben csupa kivételezett orvossal és jogásszal a hobbijuknak élve napi 13 ezer liter benzint égetnek el az útjuk során.   

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr6114809606

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.