Olvass!

KönyvesBlog

Düh és kikészülés: egy családon belüli erőszakról szóló riportkönyv kulisszatitkai

2019. május 10. .konyvesblog.

hercsel_1.jpg

Fotó: Bakcsy Árpád

Hercsel Adél két évvel ezelőtt úgy döntött, hogy megpróbál utánajárni a  #metoo posztok mögötti történeteknek és ír egy riportkönyvet a magyarok bántalmazás-tapasztalatairól. A Láthatatlan pokolban a témában jártas szakértők mellett olyan emberek szólalnak meg, akik maguk is a családon belüli erőszak áldozatai voltak. A kötet több szempontból is körbejárja a témát, ugyanakkor az élettörténeteken keresztül azt is megmutatja,  hogy „a bántalmazás traumáján túl lehet lépni, és ha rengeteg küzdelem árán is, de testben és lélekben megerősödve idővel lehet teljes és kiegyensúlyozott életet élni”. Most Hercsel Adél írását olvashatjátok arról, hogyan készült a Láthatatlan pokol. 

Amikor 2017 őszén kitört a #metoo-botrány, jeges rémülettel néztem, ahogy az én üzenőfalamat is ellepik a megrázóbbnál megrázóbb posztok arról, hogy mennyi szörnyűséget éltünk át, és milyen sokan vagyunk, mi áldozatok. Az alapvetően pozitív üzenetekre hangolt, a siker, a szépség, és a privát boldogság felmutatására kitalált felületeken hirtelen elkezdett ömleni a tömény horror, és lassan másfél évvel, illetve egy riportkönyvvel bölcsebben ma már tudom: a filtereken túli magyar élet akkor a maga meztelen valójában mutatta meg magát. Mert ne kerteljünk, egy lelki beteg, szanaszét frusztrált és agyonbántalmazott társadalomban élünk, amit már egy egyszerű lakossági teszt is bizonyít. Mondd azt, hogy újságíró vagy, érdekel a családon belüli erőszak, és épp a témáról szóló könyvön dolgozol. Akárkivel beszélsz, azonnal meg fog veled osztani egy saját abúzustörténetet, vagy a közvetlen környezetéből meséli el valakiét. 

Hercsel Adél: Láthatatlan pokol

Partvonal Könyvkiadó Kft, 2018, 190 oldal, 2490 HUF

 

Az már 2018 eleje, amikor kéztördelve elindulok a találkozóra, hogy előadjam az ötletemet a szakmai mentoromnak egy lehetséges riportkönyvről, ami a #metoo-posztok mögötti történeteket a maga teljességében meséli el. Hogy nézzük meg, valójában mivel is állunk szemben, és ismerjük meg közelebbről az erőszak természetét. Cserébe végig ő beszél a saját kálváriájáról, a volt férjről, a jó hírű vidéki egyházi iskola nagyra becsült „tanár bácsijáról”, aki addig nem állt meg, míg teljesen ki nem forgatta a vagyonából, és perelte el a közös gyerekeket. Persze kellett hozzá a szexista, fogalmatlan bíró is, aki a környéken nem az első, bántalmazástól összetört nőről állapította meg, hogy alkalmatlan a gyereknevelésre. Majd a kiszemelt kiadónál járva szintén kiderül, a körükben sem ismeretlen a probléma, a könyvterv majdnem azonnal zöld utat kap.

Azzal már később, a könyv szakértőivel készült interjúk során szembesülök, hogy bármi is történt, a per során nem hivatkozunk a bántalmazásra, mert a magyar bírók többsége máig csak legyint: „á, megint egy nő, aki ilyen olcsó eszközökkel próbálja a bíróságot manipulálni”. Arról nem is beszélve, hogy a bántalmazást nagyrészt szinte lehetetlen bizonyítani, többnyire nincsenek látványos külsérelmi nyomai. Vagy legalábbis jó darabig nincsenek. Mert, ahogy a Láthatatlan pokolban megszólaló áldozatok ráébresztettek, a durva fizikai erőszakon túl az erőszaknak van vagy harminc-negyven más, „kevésbé látványos” eszköze. A bántalmazás szinte mindig folyamat, ami legtöbbször egy rossz hangsúllyal, vagy egy ártatlannak tűnő beszólással kezdődik. Majd a bántalmazók egyre emelik a tétet, és a vége szinte lehet bármi: nem egy interjúalanyom pusztán a szerencsének köszönhetően maradt életben.

Magukat hibáztatták a történtekért

Az nem kérdés, hogy egy gyerek maximálisan kiszolgáltatott a szüleinek, aki pedig volt már szerelmes, pontosan tudja, hogy főleg egy kapcsolat elején hogyan ereszkedik ránk a módosult tudatállapot, amikor az egekig magasztaljuk a másikat, és próbálunk a kedvében járni, amiben csak lehet. Ilyenkor jóval nehezebben, vagy egyáltalán nem tűnnek fel a bántalmazás korai jelei, amikor a másik gúnyolódik rajtunk, ahogy a féltékenykedő, elszigetelő kísérleteket is kevésbé érjük tetten. A gúny leginkább azért pusztító, mert leértékel, a féltékenykedés és az elszigetelés pedig azért kell a bántalmazónak, hogy áldozata feletti kontrollja minél teljesebb legyen.

Nagybetűs erős nők mesélték el, hogy a férjük módszeres bántó kritikával pár év alatt hogyan csinált emberi roncsot belőlük. Nagybetűs erős férfiak mesélték el, hogy a feleségük módszeres bántó kritikával pár év alatt hogyan csinált emberi roncsot belőlük. Igen, ugyanúgy lesznek áldozatok a férfiak is, az erőszak rájuk is pont ugyanúgy hat. Aki előtte magabiztosan vezetett autót és főosztályt, már egy kiló kenyeret is alig bírt venni. Aki teljesen kiegyensúlyozottan élte a mindennapjait, utána pánikbetegséggel diagnosztizálták a pszichiátrián. A leépülést ráadásul fokozta, hogy az áldozatok, akár gyerekként, akár felnőttként élték át a traumát, következetesen magukat hibáztatták a történtekért, megélték a szégyent, és megérdemeltnek tartották a sorozatos megaláztatást. Nem csoda, hogy ilyen lelkileg immungyenge állapotban az áldozatban nem marad erő, vagy eleve nincs lehetősége a kilépésre.

Drogjuk a hatalom

2018 májusa, ragyogó napsütés, kisgyerekek rohangálnak körbe-körbe, jóképű, fiatal, vállalkozó apuka ül mellettem. Miközben hullik a fejünkre a kőrisfák virága, szokás szerint kérdezek, majd ülök döbbent csendben. Az utolsó interjúnál tartok, sokadszorra érzek fájdalmat, haragot, keserűséget, veszítem el az igazságba és az emberiségbe vetett hitemet. De ez most mindennél elviselhetetlenebb, ahogy apuka lendületesen meséli, hogyan vágja nyakon az asszonyt, amióta el merte hagyni a keresztény hitet. Muszáj az idiótáját jobb észre téríteni. Legutóbb is kénytelen volt alaposan elverni, amikor visszabeszélt, és a tiltása ellenére elment színházba a barátnőivel. Egy rendes asszony ne járkáljon el, amúgy is rossz hatással vannak rá a szingli barátnői, akik telebeszélik a fejét minden hülyeséggel. Üljön csak szépen otthon, foglalkozzon a háztartással, a férjével, meg a gyerekkel.

Azóta is idegbe jövök, amikor valaki ártatlanul megkérdezi, hogy „miért nem írok, mikor írok könyvet a bántalmazókról. Az újságírói objektivitás jegyében meg kellene mutatni a másik oldalt is.” Na, még mit nem. Ez maximum az önmagáért való sokkolás kategóriája lenne. Amikor ennyire senki sem szolgáltat igazságot az áldozatoknak, talán elsősorban őket kellene meghallgatnunk. Ahogy az is épp elég, amit a Láthatatlan pokol közel húsz megszólaló áldozatának elmondása alapján kiderült róluk, hogy a bántalmazók pont olyanok, mint a megalomán politikusok. Az ő drogjuk a hatalom, még több és több kell belőle, hogy valakinek, egyáltalán embernek érezzék magukat. Meggyőződésük, hogy a másik elnyomása alanyi jogon jár nekik, mert ők tényleg többnek, jobbnak, vagy egyenesen kiválasztottnak tartják magukat. Az más kérdés, hogy ez a működés valószínűleg nagyrészt jól eltemetett kisebbségi komplexusból, mély bizonytalanságból és tömény öngyűlöletből táplálkozik.

Az szintén rettenetesen dühít, amikor egyből és egyedül az áldozatok felelősségét kutatjuk. Minek ment oda? Minek szült neki gyereket? Minek provokálta? Nem. Az áldozat semmiről sem tehet, pláne, ha gyerek. Megütni, vagy más módon bántani valakit pedig mindig döntés kérdése. És az én interjúalanyaim úgy döntöttek, hogy nem ütnek vissza. Még a százkilós srác sem, akinek naponta üvöltött az arcába a fele akkora menyasszonya. A Láthatatlan pokol szereplői mind azok közé tartoznak, akik nem a másik rovására építik fel az önbecsülésüket, nem a társukon vagy a gyerekeiken vezetik le a feszültséget. Ellenben a kölcsönös tiszteleten és egyenlőségen alapuló kapcsolatokban hisznek, illetve abban, hogy mindenkinek joga van a szeretetteljes, biztonságos közeghez, az ártásmentes élethez. Ami szintén összeköti őket, hogy mind hősök a szememben, mert azon túl, hogy merték vállalni a velük történteket, képesek voltak feldolgozni a sérelmeiket. Példájukkal így reményt és erőt adnak a sorstársaknak, és mindannyiunknak, hogy egyszer talán élhetünk egy békésebb, egészségesebb magyar társadalomban. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr214816920

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.