Olvass!

KönyvesBlog

Krusovszky Dénes: A válaszok nem generációsak, hanem személyesek

2019. május 12. valuska

Fotó: Libri

Az év letehetetlen regényének neveztük cikkünkben az Akik már nem leszünk sosem című regényt. Krusovszky Dénessel interjúztunk hosszan 1956-ról, nagyregényről, a vidéki Magyarországról és egy tehetetlen generációról. Most generációs regényről, szakmai és olvasói visszajelzésekről, valamint egy Polimer kazetta megtalálásáról kérdeztük.

Tízek. 2019-ban negyedszerre adják át a Libri irodalmi díjat és a Libri irodalmi közönségdíjat. A Könyvesblogon rendszeresen bemutatjuk a jelölteket, a velük készült mini-interjúkban a díjra jelölt műveikről faggatjuk őket. A Libri irodalmi díjról egy öttagú zsűri dönt (Bálint András, Beck Zoltán, Fullajtár Andrea, Károlyi Csaba, Szilágyi Zsófia), a Libri irodalmi közönségdíjról pedig az olvasók szavazhatnak, mégpedig május 12-ig. A Libri-díjak nyerteseit május 15-én hirdetik ki.

Meglepett, ahogy a könyved generációs regényként kezdett el működni, ami megmutatja a jelenünk egyszerre dühös és apatikus közhangulatát?

Azt nem mondhatnám, hogy meglepett, hiszen a generációs nézőpont játékba van hozva a könyvben, tehát az egy tudatos írói döntés volt, hogy ilyen szempontból is értelmezni lehessen a történetet. Persze igyekeztem közben a generációs regények közhelyeitől amennyire lehet, eltávolodni, vagy úgy utalni rájuk, hogy az egyben a kritikájuk is legyen. Nem olyan könnyű most a közhangulatot megfogni, hiszen – ahogy te is mondod – egyszerre dühös és apatikus. És különösen igaz ez a fiatalabb generációkra. Íróilag ábrázolni ezeket az ellentétes érzéseket egy-egy figurán belül izgalmas kihívás volt. Ugyanakkor arra is törekedtem, hogy az ehhez hasonló helyzeteket végső soron egy személyes narratívában bontsam ki, tehát a válaszok nem általánosak, nem generációsak, nem húzhatók rá egy arctalan tömegre. De – remélem – épp mivel személyesek, ezért élhetőek át egy intenzívebb módon.

Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem

Magvető Könyvkiadó, 2018, 544 oldal, 3999 HUF

 

Az Élet és Irodalomban Ottlikot és Nádast említették a könyvedről szóló vitában, dicsértek és kritizáltak is. A cikk olvasása közben azon gondolkodtam, hogy egy író (általánosságban) mit tanulhat a laikus vagy szakmai olvasók visszajelzéseiből?

Nekem mind a kettő rendkívül fontos. Ha egy kicsit le akarom egyszerűsíteni, a szakmai visszajelzésekből inkább a finomságokra, az írástechnikai kérdésekre, a narrációs technika működésére nézve lehet nagyon fontos dolgokat tanulni – és tanultam is sokat, mert szerencsére elég intenzív volt a könyv szakmai fogadtatása is. Az általad laikusnak nevezett olvasói reakciókból pedig nagyon erősen látszik, hogy mi az, amire ma rezonálnak a szépirodalom fogyasztói, mi az, amit várnak egy könyvtől, és mi az, amivel meg lehet lepni őket. Tehát ezek általánosabb szinten mutatják meg a széppróza körüli állapotot. Én azt tapasztalom, hogy a plasztikusan megírt hús-vér karakterekért nagyon hálás a közönség, van egy elég erős vágy az olvasók részéről a hétköznapi élethelyzetek, az ún. valóság ábrázolására, arra egész egyszerűen, hogy az olvasmányélményen keresztül a mai ember életproblémái legyenek megközelíthetőek, a mai társadalom, kultúra viszonyainak jobb megértésére nyíljon lehetőség. Úgy látom, hogy a mai olvasók elég türelmesek, elbírják az elvontabb, nehezebb szövegrészeket is, de ha csak nehézkedés van, ha ők maguk nincsenek belekalkulálva a játékba, érthető módon csalódottak lesznek. Ja, és nem szeretnek sokáig unatkozni, ami azért jó, mert én sem.

Az 56-os történetszálat egy Polimer audiokazetta oldotta meg. Melyik évben rögzített életútinterjúra lennél most a leginkább kíváncsi, ha az utcán találnál egy audiokazettát?

Ha találnék egy ilyen kazettát, önmagában olyan boldog lennék tőle, hogy szinte mindegy is, mikor mondták rá a szöveget. De ha még választhatnék is, ebben a pillanatban azt hiszem, hogy a leginkább egy háború utáni életútinterjú érdekelne. Hogy milyen volt közvetlenül a világháborút követően, ami gyakorlatilag egy világvége utáni állapot, csak hát, ha valaki erről tud beszélni, azt jelenti, túlélte a világvégét, az meg már önmagában elég érdekes, nem? Nagyon kíváncsi lennék, hogy milyen volt a hétköznapi élet mondjuk 45 és 49 között. Budapesten például milyen lehetett egy péntek délután 47-ben. Még romos volt a fél város, még nem jött haza egy csomó hadifogoly, még élő volt a gyász, de közben meg ott volt az is, hogy valami új jöhet – ami tudjuk, nem tartott sokáig. Az ismert bon mot szerint, amikor megkérdezték Bibó Istvánt, hogy mit véssenek majd a sírkövére, azt felelte, hogy annyit: „Élt 1945-től 1948-ig”. Azért ez a pár év nem semmi lehetett, pláne, hogy ismerjük, utána mi következett.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5614821824

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.