Olvass!

KönyvesBlog

Morten A. Strøksnes: A tenger a kulcsa az élőlények életben maradásának

2019. május 25. forgáchkinga

20190506_morten_a_strijsnes_tengerkonyv-4338.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Két elszánt, középkorú norvég férfi úgy dönt, hogy megpróbálja kifogni a tenger egyik legnagyobb és legveszélyesebb ragadozóját, a grönlandi cápát. Dióhéjban ennyi a cselekménye Morten A. Strøksnes könyvének, amelyért több díjat is bezsebelt, és amely elhozta számára a világhírnevet. A Tengerkönyv azonban sokkal több ennél, hiszen nem csupán erről a különleges halászkalandról szól, hanem mindenről, ami a tengerekben és óceánokban varázslatos: a hihetetlen képességekkel megáldott élőlényekről, a hullámok meditatív erejéről, és a sós vízhez kapcsolódó mítoszok és irodalmi művek kulturális hozadékáról. A norvég származású Strøksnes a napokban Magyarországon járt. Környezetvédelemről, cápákról és az óceánok nyelvéről is beszélgettünk vele, de azt is elárulta, miért fontos számára, hogy az emberek megszeressék a tengereket.

Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv - Sós történet barátságról, kalandról és a felszín alatt nyüzsgő életről

Fordította: Szöllősi Adrienne, Jelenkor Kiadó, 2018, 365 oldal, 2999 HUF

 

A Tengerkönyv arra sarkallja az olvasóját, hogy teljesen más perspektívából nézzen a bolygóra, amelyen lakik. Egy új világnézetet kínál, melynek a középpontja nem a szárazföld, hanem a tenger. Ez volt a célja a könyv megírásakor?

Örülök, ha ezt sikerült elérni, de azt nem mondanám, hogy a kezdetektől ez lett volna a célom. Én is csak akkor ébredtem rá erre, amikor már nagyban dolgoztam a könyvön. A kutatások, amiket végeztem, megváltoztatták az én perspektívámat is. A bolygó 70 százalékát tengerek borítják, a mélységük 3500-4000 méter átlagosan. Gyakorlatilag minden élet onnan jön és az oxigén nagy része is onnan származik. Közvetetten vagy közvetlenül, de a tenger a kulcsa az élőlények életben maradásának vagy kihalásának. Ezért is idéztem a könyvben azt a meglátást, miszerint tulajdonképpen nem is Földnek kellene hívni a bolygót, hanem Tengernek vagy Óceánnak. Az űrből is szinte csak a víz látszik. Ha egy bizonyos perspektívából ránéznénk felülről a Földre, ahogy éppen forog, lenne olyan pillanat, amikor csak és kizárólag a Csendes-óceánt látnánk, két kis szigettel a végén. Akkor úgy tűnhetne, hogy az egész bolygó csak vízből áll. 

A tenger titokzatos varázsa

Morten A. Strøksnes Tengerkönyvét a legjobb egyből a tengerparton olvasni, vagy akkor, amikor éppen utazni készülünk, mert ha egyszer belefog az ember, olyan enyhíthetetlen vágyat kezd érezni a sós víz és a hullámok iránt, amit muszáj valahogy csillapítani. Ha valaki már megtapasztalta életében ezt...

A könyve részben arról is szól, hogy mennyire keveset tudunk mindarról, ami az óceánok mélyén van. Engem nagyon meglepett, hogy ennyire kevés tudásunk van a tengerekről és a benne lakó élőlényekről. Mit gondol, mi lehet az oka annak, hogy még az űrről is több információnk van, mint az óceánokról?

Valóban sokkal többet tudunk például a Hold felszínéről vagy a Marsról, mint amennyit az óceán nagy mélységeiről. Talán különösen hangzik, de könnyebb a Holdra menni, mint a tenger mélyére. Utóbbiról ráadásul sokáig azt hittük, hogy csak egy sötét terület, a bolygó egyik halott zónája. Csak az utóbbi néhány évtizedben született meg a technikai lehetőség, hogy olyan tengeralattjárókat készítsük, amelyekkel le lehet jutni oda. De addig minden tudós azt mondta, hogy semmi sem tud túlélni olyan mélyen, ezért nem is foglalkoztunk vele.

20190506_morten_a_strijsnes_tengerkonyv-4286.jpg

Nagyon sok nézőpontból írta körbe a tengert. A rengeteg tudományos tény mellett például fontos szerepet kapott a tenger irodalma az Odüsszeiától kezdve a Moby Dicken át egészen Az öreg halász és a tengerig bezárólag. Van valamiféle speciális kötődése a tengerrel kapcsolatos művekhez?

Nem is tudom, hogy erre mit válaszoljak, mindig is nagyon szerettem az irodalmat, a mitológiát és a költészetet. Nagyon jó könyvnek tartom például a Moby Dicket, mert rendkívül sok rétege van. Szeretem a régi északi mitológiát is, főleg azokat a részeit, amelyek a tengerhez kapcsolódnak. Szerintem egyébként sok tengerrel kapcsolatos írás valójában nem csak a tengerről szól. Vannak nagyon szép tudományos könyvek is a témában. Kifejezetten szeretem Rachel Carson munkáit. A Néma tavasz révén vált híressé, amelyben felhívta a figyelmet a növényvédő szerek káros hatásaira. Elsőként mondta ki, hogy visszafordíthatatlan pusztítást okoznak. A hatvanas évektől futott be, tengerbiológus volt, rengeteg könyvet írt a tengerről, de ezek nagy részét szinte senki sem olvasta.  

Az elbeszélő és barátja, Hugo története nem az a pörgős, akciódús történet, mint amit a mai olvasók megszoktak. Azonban úgy tűnik, az embereknek nagyon is tetszik a könyv lassú tempója, a narrátor szemlélődő, befelé forduló személyisége. Gondolta volna, hogy ekkora sikere lehet egy ilyen jellegű könyvnek?

Nagy meglepetés volt, hogy ennyi ember szereti a könyvet. Ki gondolta volna, hogy bárki olvasni akarna egy olyan történetet, ami arról szól, hogy két középkorú férfi kihajózik az Északi-tengerre? Igazából úgy írtam meg a szöveget, ahogy gondoltam, hogy írnom kellene, anélkül, hogy átgondoltam volna ezeket a kérdéseket. Viszont arra igyekeztem figyelni, hogy megtaláljam a megfelelő ritmust. Nem akartam, hogy a sok tudományos rész miatt unalmassá váljon.

20190506_morten_a_strijsnes_tengerkonyv-4239.jpg

A Tengerkönyv műfajilag viszonylag nehezen behatárolható. Ön regényként, memoárként vagy inkább ismeretterjesztő könyvként tekint rá?

Ez egy ismeretterjesztő könyv. Lehet, hogy egy kicsit irodalmias a stílusa, de én mindig is ilyeneket írtam. Szerintem az íráshoz szükséges összes eszköz kell egy nonfiction könyv megírásához is, sosem értettem, hogy miért teszik magasabb polcra a szépirodalmat. Azt gondolom, hogy csak irodalom létezik és kész. Vannak persze olyan dolgok, amiket egy regényíró megtehet, míg egy nonfiction szerző nem, de nem túl sok. Például van egy szerződésem magammal: ha ismeretterjesztőnek hívom a könyvem, akkor igaznak kell lennie mindennek, amit állítok, nem lehet benne ténybeli tévedés. A Tengerkönyvben csak egyetlen olyan rövid rész van, amit én találtam ki, a vége felé, amikor búvárkodok és a jelenet egy fantazmagóriába csúszik át Jules Vernéről és Edgar Allan Poe-ról. Ez az egyetlen rész, ami fikció. De szerintem ez elég nyilvánvaló az olvasó számára, mert ha igaz lenne, már hússzorosan halott lennék.

Bevallom, én inkább regényként olvastam a könyvét, mert annyira erős a kapcsolódása az irodalomhoz a szövegnek, tele van intertextuális utalásokkal.

Nem fogok köszönetet mondani ezért, mert az utóbbi időben jó pár ehhez a témához kapcsolódó vitában vettem részt Norvégiában, ahol a szépirodalomnak sokkal magasabb a státusza, mint a tényirodalomnak. Szerintem nem muszáj mindent feltétlenül besorolni valahova. Főleg, mert az utóbbi tíz-húsz évben volt egy jelentősebb elmozdulás ebben a kérdésben, egyre erősebb a szomjúság a valóság iránt, ezért az írók elkezdték felrúgni a régi szabályokat, például a regény műfajának kereteit, és elkezdtek arról írni, ami igaz, őszinte és valóságos. Knausgard erre tökéletes példa. Ő nyíltan ki is mondja magáról, hogy többé nem bízik a regényben, nem akar fikciót írni, az igazságot akarja. Szóval a szépirodalom kezd elmenni a nonfiction irányba. Miközben az ismeretterjesztő irodalom pedig elmozdul – például én könyvem esetében – a szépirodalom irányába. A határok elkezdtek elmosódni.

20190506_morten_a_strijsnes_tengerkonyv-4262.jpg

A Tengerkönyv egyik hangsúlyos témája a klímaváltozás. Sok szó esik például arról, hogy a tengerek hőmérsékletének növekedése és kémhatásának megváltozása milyen drámai változásokhoz vezethet. A környezettudatosságra nevelés az egyik célja volt a könyvnek?

Igazából nem voltam soha környezetvédő, de ahogy kezdtem megérteni a dolgokat, úgy lett egyre fontosabb számomra a téma. Ami az óceánban történik, az nagyban meghatározza a bolygó jövőjét. Mielőtt belekezdtem a könyv megírásába, azt gondoltam, hogy globális szempontból az egyik legfontosabb terület az esőerdő. De az esőerdők esete valójában semmi a tengerekhez képest, ha összehasonlítjuk a klímára gyakorolt hatásukat. A tengerek kötik meg a metángázt és az oxigén nagy része is ott termelődik. Amikor ezt megértettem, az megváltoztatta a gondolkodásomat. Szóval megpróbáltam írni róla, de nem ujjal mutogatni akartam, én sem vagyok jobb senkinél. Csak megpróbáltam megértetni a helyzet súlyosságát, és ami még fontosabb, azt akartam, hogy az olvasó szeresse meg az óceánt és az ottani életformákat, és ennek hatására vigyázzon jobban a tengerekre.

Talán ma már nem is nagyon lehet ilyen jellegű témáról írni anélkül, hogy a környezetvédelem kérdése elő ne kerüljön.

Valószínűleg tényleg furcsa lenne. De szerintem valami történik, mert az emberek sokkal tudatosabbak lettek ebben a kérdésben. Amikor a könyvön dolgoztam, sokat olvastam például a műanyagszennyezés problémájáról, de akkoriban még nem lehetett hallani erről semmit a médiában. Időközben azonban sok minden történt, találtak bálnatetemeket, melyeknek a gyomra tele volt műanyaggal és a média elkezdett figyelni erre. Megjelentek cikkek, riportok és hirtelen beszélni kezdtünk róla, mígnem hirtelen berobbant a köztudatba. Ami jó, mert ma már mindenki tud róla. Különös dolog ez, mert három-négy éve szinte senki nem hallott erről, most már viszont központi ügy. Sok kutatás kimutatta, hogy a mikroműanyag ott van mindenhol, és nemcsak a tengeri madarak és a bálnák halnak meg amiatt, hogy elzárja a gyomrukat a műanyag, hanem elkezd lebomlani, és bekerül a mikroorganizmusokba is. Ott van mindenben, és ez félelmetes, mert nem is tudjuk, mit fog tenni a testünkkel. Hirtelen az egész ökoszisztéma tele lett műanyaggal. Még a víz is, amit megiszunk. De jó dolog, hogy az emberek ma már a tudatában vannak ennek. Hogy ezt hogy fogjuk megoldani, az már egy másik kérdés. Olyan sok műanyag van, hogy az felfoghatatlan. Dél-Amerikában, Ázsiában és a Közel-Keleten a folyók számos helyen már szinte eldugultak a több ezer tonna műanyagtól, ami egyenesen megy bele az óceánba.

20190506_morten_a_strijsnes_tengerkonyv-4276.jpg

„A cápák évente tíz-húsz emberrel végeznek az egész világon. Ehhez képest az emberek ugyanebben az időintervallumban 73 millió cápát pusztítanak el. Ennek ellenére mi tartjuk vérengző fenevadnak a cápát” – írja a könyvben. A cápa az egyik központi szimbóluma lett a történetnek, de más jelentést kapott, mint ami a közgondolkodásban él. Szerette volna felülírni azt az általános képet, miszerint a cápa egy szörnyeteg?

Ez egy nagyon szimbolikus cápa, amely a könyv elején úgy jelenik meg mint egy szörny, de aztán átmegy egyfajta személyiségfejlődésen. Az olvasónak próbáltam megmutatni, hogy a cápa nem pusztán egy fenevad, hanem egy különösen fantasztikus teremtmény, amelynek nagyon erős ösztönei vannak, és amely változó formákban, de itt van már talán több százmillió éve. A cápa a természet szimbóluma a könyvben és a férfiaké is. De cselekményszervező erő is, kicsit visszamutat a középkori időkbe, amikor a lovagoknak a sárkányt kellett megtalálniuk és ezért nekiindultak a világnak. Van ennek egy szép oldala, mert mi Hugóval nem gonoszságból akartuk kifogni ezt a cápát, hanem a kíváncsiság vezetett minket. Másrészről van ennek egy sötét oldala is, mert pusztán csak azért öltük meg ezt a cápát, mert megtehettük.  

A könyve egyfajta emlékirata is a tengernek. Többször is említi, hogy az utóbbi időben nemcsak bizonyos élőlények tűntek el, hanem sok olyan szó is, amelyekkel a tengerrel kapcsolatos természeti jelenségeket írtuk le. Mit gondol, mennyire volt nehéz megbirkózni a fordítóknak ezzel a különleges nyelvezettel?

Volt alkalmam beszélgetni a magyar fordítóval, Szöllősi Adrienne-nel, és sok mindent elmesélt nekem. Nagyon nehéz dolga volt. Ez egy olyan könyv, amit több okból nem könnyű lefordítani. A szavak egy részét meg sem lehet találni a szótárakban, még a norvégok sem tudják, hogy mit jelentenek. Magyarra ráadásul még nehezebb átültetni, mert mivel itt nincs tengerpart, nincsenek szavaik sok mindenre. Szóval még ha meg rá is bukkannak valamire a norvég szótárban, akkor is nehéz neki találni magyar megfelelőt. Hiszen teljesen más az Északi-tenger partjainak régi halászkultúrája, mint az itteni kultúra. Ez nagyon nehézzé teszi a fordítást. De az emberek, akikkel beszéltem, mind azt mondják, hogy nagyon jól sikerült. Adrienne briliáns fordító és nagyon jól megragadta a könyv hangulatát.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr814847120

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.