Olvass!

KönyvesBlog

Hitlert úgy nyilvánították halottnak, hogy nem volt meg a holtteste

2019. május 29. .konyvesblog.

hitler.jpg

1945. április 30. A történelemkönyvekből úgy tudjuk, ezen a napon követett el öngyilkosságot Adolf Hitler a Vörös Hadsereg által körülzárt Berlinben. Ciánkapszulát vett be, majd főbe lőtte magát, a testét pedig végakaratának megfelelően elégették az emberei. Az elszenesedett állkapocs- és koponyadarabokat néhány nappal később találták meg szovjet katonák. 

Jean Christphe Bisard - Lana Parshina: Hitler halála - A KGB titkos anyagai

Fordította: Pacskovszky Zsolt, Libri Könyvkiadó, 2019, 372 oldal, 3999 HUF

 

Azonnal összeesküvés-elméletek és álhírek tucatjai kezdtek terjedni Hitler halálával kapcsolatban, a tárgyi bizonyítékokat és a bizonyító erejű dokumentumokat pedig a szovjet, majd orosz állami szervek az archívumok legmélyére, titkos aktákba száműzték. Jean-Christophe Brisard tényfeltáró újságíró és Lana Parshina dokumentumfilmes kitartóan küzdöttek azért, hogy hozzáférhessenek ezekhez a titkosított anyagokhoz. Könyvükben szemtanúk eddig ismeretlen vallomásait, korábban hozzáférhetetlen fotókat és kihallgatási jegyzőkönyveket tárnak elénk, és beszámolnak annak az egyedülálló törvényszéki vizsgálatnak az eredményéről is, amelyet a bunkerben talált földi maradványokon végeztek el. Lebilincselő nyomozásuknak köszönhetően egészen új megvilágításba kerül a náci diktátor halála.

Olvass bele: 

Tíz évvel a náci kapituláció után, 1955 júliusában a német igazságszolgáltatás úgy dönt, hogy egyszer s mindenkorra lezárja a Hitler-aktát. Az ügy kivizsgálására a 7000 fős bajor kisváros, Berchtesgaden bíróságát jelölik ki. Szimbolikus jelentőséggel bír a választás: a német diktátor imádott a városban feltöltődni. Itt építtette fel vidéki rezidenciáját, a Berghofot is. Ez a vidéki bíróság fogja tehát eldönteni, hogy a Führer meghalt-e, vagy életben van. A pillanat kiválasztása szintén nem véletlen. Egybeesik azoknak a náciknak a kiadatási időpontjával, akik szovjet fogságból szabadultak. A koronatanúkéval, akik tudják, mi történt az utolsó órákban a Führerbunkerban, az óvóhelyen, ahol a diktátor az utolsó napjait töltötte. Ezeket a Hitlerhez közel álló személyeket a Vörös Hadsereg fogta el, és nyomban be is börtönözték őket, hermetikusan elzárták a külvilágtól a Szovjetunióban. Tanúvallomásaikat soha nem hozták nyilvánosságra, és a nyugati szövetségesekkel sem osztották meg. Még kevésbé a német igazságszolgáltatással. 1955-ben Moszkva azonban beleegyezett a börtöneiben senyvedő utolsó náci háborús bűnösök szabadon bocsátásába. A politikai gesztusnak ára van – cserébe Nyugat-Németország diplomáciai és gazdasági kapcsolatok létesítésére kötelezi magát a Szovjetunióval. Hazatérésükkor a német igazságszolgáltatás kivallatja a Harmadik Birodalom e magas rangú tisztviselőit. A tanúvallomásaiknak köszönhetően megerősítést nyer,  hogy Adolf Hitler és felesége, Eva Braun 1945. április 30-án önkezével vetett végett az életének.

1956. október 25-én a Hitler házaspárt hivatalosan is halottnak nyilvánítja a berchtesgadeni bíróság.

Immár az egész világon beleírhatják a történelemkönyvekbe, hogyan ért véget a Harmadik Birodalom urának földi pályafutása. Az FBI is leállítja a nyomozást. Az amerikai titkosszolgálat egy évtizeden át vizsgálódott a világ legkülönbözőbb pontjain. Washington némi megkönnyebbüléssel nyugtázza: szinte biztosan kijelenthető, hogy Hitler öngyilkosságot követett el a bunkerében. Továbbra is hiányzik viszont a legfontosabb bizonyíték: a holttest. Hitler halálára ez idő tájt nincs fizikai bizonyíték.

Egészen addig, amíg elő nem kerül a koponya. 

2000 eleje. A Szovjetunió már nyolc éve nem létezik, Gorbacsov 1991. december 25-én bejelentett lemondását követően megszűnt és széthullott. A kommunista rendszer addigra már évek óta haldoklott – romjain épp egy új Oroszország próbál épülni. Nemcsak a sarló és a kalapács tűnik el az ország zászlajáról, a szuperhatalmi státusz is elenyészik. A Jelcin által alkalmazott liberális sokkterápia túl gyors változásokat idéz elő, ami felborítja a már amúgy is ingatag társadalmi-gazdasági egyensúlyt. A túlméretezett nukleáris arzenál jelentette vörös veszedelem immár a múlté, lezárt fejezet a világ szemében. Az új Oroszország már nem kelt félelmet senkiben. Az oroszok pedig megalázottnak érzik magukat.

Ám 2000-ben újra reménykeltő szelek kezdenek fújni a Kreml felől. A gyeplő egy új elnök kezébe került. Egy fiatal elnökébe, aki bár kissé félénk még, a Jelcin fémjelezte évtizedet üdvözlendő komolysággal és mértékletességgel zárja le. Vlagyimir Putyinnak hívják, és mindössze 47 éves. Az egykori KGB-alezredesnek csak egyvalami lebeg a szeme előtt: elérni, hogy az ország visszanyerje régi dicsőségét, és újra elfoglalja régi helyét a világ geopolitikai sakktábláján. Első körben Putyin mindenkit emlékeztet rá, hogy Oroszország katonai nagyhatalom, és hogy a Hitler elleni háborút a hazája nyerte meg.

2000. április 27-én, röviddel a náci Németország felett aratott győzelem ötvenötödik évfordulója előtt nagyszabású kiállítás nyílik Moszkvában az orosz levéltárakban őrzött titkosított dokumentumokból. Már a kiállítás címe sem hagy kétséget az orosz elnök szándékai felől: „A Harmadik Birodalom agóniája – A büntetés”. Ehhez fogható kiállítást soha nem rendeztek még. A nagyközönség összesen 135, azelőtt még soha nem látott dokumentumot tekinthet meg. Csupa olyan darabot, amelyhez a második világháborúra szakosodott történészek fél évszázada szeretnének hozzáférni, de korábban ez csak álom volt a számukra. A szovjet titkosszolgálat szigorúan titkos jelentéseiről, fényképeiről, tárgyairól van szó… Mindazon dokumentumokról, amelyek fellebbenthetik a fátylat a titokról, hogy mi történt az utolsó pillanatokban a Führerbunkerban Hitlerrel. Martin Bormann-nak, Hitler titkárának és bizalmasának a naplója szintén megtekinthető. „Április 28., szombat: birodalmi kancelláriánk már csak romhalmaz. A világ jövője egy hajszálon függ. (…) 29., vasárnap: tűzorkán Berlinben. Hitler és Eva Braun összeházasodtak.” Fotók Goebbels gyerekeiről, olyan náci hivatalos személyek levelei, mint Albert Speer, a náci rezsim főépítésze és fegyverkezési minisztere: „Hitler láthatólag kezd összeomlani. Kész idegroncs, és már képtelen uralkodni magán.” De a kiállítás legnagyobb szenzációját nem ezek között a dokumentumok között kell keresni. Azt egy külön teremben állították ki. A Le Monde egyik cikke a következőképpen írja le, mi várja odabent a látogatót: „Egy vörös bársonnyal bevont helyiségben átlőtt, megégett koponyadarab trónol egy üvegtárlóban.”[1]

A kiállítás világsiker. Minden nagy nyugati média a helyszínen számol be róla. Az orosz hatóságok elérték a céljukat. Vagyis legalábbis majdnem. Nem telik bele sok idő, és máris kétségek merülnek fel a koponya valódiságát illetően. A sajtó kérdései zavarba hozzák a szervezőket. Köztük az állami levéltár főigazgatóját, a híres-neves Szergej Mironyenkót. Ugyanazt a Mironyenkót, aki már csak árnyéka önmagának, amikor összefutunk vele a GARF folyosóin. 2000-ben még nem a falak mellett suhant, inkább fenn hordta az orrát. Úgy uralkodott az orosz levéltári anyagok fölött, mint valami cár. Az újságírók és a történészek vodkával, majd még erősebb italokkal kedveskedtek neki, hogy elnyerjék a jóindulatát. És főleg engedélyt kapjanak tőle, hogy a titkosított anyagok közül az exhumált koponyadarabhoz is hozzáférhessenek. A kiállítás idején Mironyenko kényes helyzetbe kerül az erős nyugati kétkedés miatt. Hogyan állíthatja biztosan, hogy ez az emberi maradvány Hitleré? A levéltár főigazgatója lépten-nyomon ebbe a kérdésbe ütközik. Hiába mondja válaszképpen, hogy cseppet sem kételkedik a koponya valódiságában, érzi, hogy ez kevés lesz. Maga Alekszej Litvin, a 2000-es kiállítás egyik kurátora is kénytelen elismerni: „Való igaz, hogy nem végeztünk DNS-tesztet, de minden tanúvallomásból arra lehet következtetni, hogy a csontmaradvány valóban Hitleré.”[2] Tanúvallomások? Nem pedig tudományos vizsgálatok során született vitathatatlan eredmények? Ez az a pillanat, amikor Mironyenko ráébred: könnyen tarthatatlanná válhat a helyzet, és újra felmerülhetnek a Hitler halálával kapcsolatos régi kérdések.

Ahelyett, hogy meghátrálna, Mironyenko fogja magát, és még merészebb kijelentéseket tesz. Újabb szakvéleményeket akarnak? Külföldi tudósokét? Semmi akadálya! A levéltár főigazgatójába nem kevés büszkeség szorult. Amivel viszont nem számol: Pandora szelencéjének fedelét többé már nem fogja tudni lecsapni.

Az orosz hatóságok nyilván soha nem fogják engedélyezni a vizsgálatokat. Mironyenko ajánlata ugyanakkor reményeket ébreszt. Engedély ide vagy oda, a második világháború legutolsó rejtélye megoldásra vár. 

Larisza Rogovaja hosszú időn át Mironyenko helyettese volt. A GARF újonnan kinevezett főigazgatónője ugyanazokkal a módszerekkel él, mint illusztris elődje. Nyíltan soha nem helyezkedik szembe az újságírókkal. A nagy, téglalap alakú asztal körül négyen állunk és a koponyát bámuljuk. Lana, a két levéltáros, Dina és Nyikolaj, meg én tekintetünket a barnás csontokra tapasztjuk. Egyedül Larisza marad ülve egy nagy fekete műbőr fotelban. Úgy tűnik, szinte élvezettel szemléli, mennyire le vagyunk nyűgözve, és mennyire szeretnénk már tovább lépni. Számított rá, hogy szakértői vizsgálatnak szeretnénk alávetni a csontmaradványt, hogy minden vágyunk ez lesz. Mint tizenhat évvel korábban Mironyenko, ő is megerősíti: egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy sor kerüljön a vizsgálatokra. Sőt, ő szeretné ezt a legjobban.

– Számunkra ez nagyszerű lehetőség lenne – állítja, és találkozásunk óta most először ránk mosolyog. – Igen, nagyszerű lenne. Támogatni fogjuk önöket ebben, számíthatnak ránk. – Dina és Nyikolaj egyetértően bólogat. – Így lehetőségünk nyílna, hogy tisztázzuk a dolgot. És véget vessünk a szerencsétlen vitának. Amit az az állítólagos amerikai kutató robbantott ki pár éve.

Larisza grimasza mögött mély undor sejlik fel. Két beosztottja megmerevedik, mintha egy vödörnyi jeges vizet zúdítottak volna a nyakukba. Próbálják megőrizni az önuralmukat, de nehezen megy. Mi lehet az oka a feszültségnek? A GARF főigazgatónője arra a munkára célozna, amit amerikai kutatók egy csoportja végzett el 2009-ben? Az ügy akkoriban nagy visszhangot keltett. Nick Bellantoni, az amerikai Connecticuti Egyetem régészprofesszora azt állította, hogy mintát vett a koponyából. A csontmintát azután megvizsgálták az amerikai egyetem genetikai laboratóriumában is, az eredményekről pedig egy televíziós dokumentumfilm számolt be, amit az amerikai History Channelen mutattak be. „A csontszerkezet nagyon finomnak tűnik – ismertette az amerikai archeológus. – A férfiak csontjai sokkal erőteljesebbek, a különböző koponyacsontokat összekapcsoló varratok pedig egy 40 évnél fiatalabb emberének felelnek meg.” Bellantoni ezzel a kijelentésével átírta az orosz hatóságok forgatókönyvét. Mi több, azt állította, DNS-teszt igazolja, hogy egy női koponyát őrizgetnek Moszkvában. A koponya semmiképpen nem lehet Hitleré. Ismét kétségek merültek fel: az amerikaiak állításai újabb táptalajt biztosítottak az összeesküvés-elméleteknek és a Führer elmeneküléséről szóló teóriáknak.

Bellantoni szenzációs bejelentését azonnal hírül adta a világsajtó. A lényeget pár szóban össze lehet foglalni: az oroszok éveken át hazudtak! Fájdalmas és egyben megalázó helyzet volt ez Moszkva számára. Azóta sem tudták megemészteni. Már csak azért sem, mert a GARF vezetése állítja: soha nem látták a levéltár falai közt az amerikai archeológust. Ahogy a mintavétel engedélyezésének sem találják a nyomát. Dina a Lana által kitöltött nyilvántartásért nyúl. Az oszlopokban alig néhány név olvasható a miénk előtt. Azoké a ritka kiváltságosoké, akik megtekinthették a koponyát. Húsz év alatt tíznél sem voltak többen. Jóhiszeműségük jeleként Dina odanyújtja nekünk a lapot.

– Minden olyan újságíró- és kutatócsapat aláírta ezt a dokumentumot, amelyik látta a koponyát. Nézzék meg, annak az amerikainak a neve nem szerepel rajta. Nem járt itt.

Különös módon valóban nem került be a nyilvántartásba, hogy az amerikai megfordult volna a GARF-ban. A mi látogatásainkat ezzel szemben könyvelték. Nick Bellantoni nem tagadja az adminisztratív furcsaságot. Amikor e-mailben feltettük neki az erre vonatkozó kérdést, egyszerűen annyit válaszolt, hogy „a History Channel tévécsatorna producerei intéztek mindent, ami ahhoz kellett, hogy elvégezhessem a munkámat az orosz levéltárban. Vagyis nincs semmi meglepő abban, hogy a nevem nem szerepel a listán. A regisztráció a History Channel vagy a producerek nevével történhetett.” Érvelését cáfolja a levéltár főigazgatónője. Hivatalos levelet is ír nekünk erről: „Tájékoztatom önöket, hogy a GARF-fal sem a televíziós csatorna, sem Bellantoni úr, sem más nem kötött olyan megállapodást, amely feljogosította volna őket a Hitler koponyájával kapcsolatos DNS-teszt elvégzésére.” Az amerikai archeológus engedély nélkül végezte volna el a vizsgálatot? Az orosz média szerint nem történhetett másképp. Az ügyből nemzetközi botrány lett. A connecticuti archeológus egy ideológiai vita középpontjában találta magát: ismét szembekerült egymással a Nyugat és a Kelet, a kapitalista és az egykori kommunista tömb. A hatalomhoz közeli orosz közszolgálati televízió, az NTV 2010-ben egy teljes műsort szentel Bellantoni „szenzációs bejelentésének”. Az amerikai professzor próbálta csillapítani a kedélyeket, és legfőképpen próbálta elérni, hogy a műsorba meghívott vendégek, a második világháború szakértőinek számító történészek és olyan népszerű személyek, akik már éltek a háború idején, ne gondolják róla azt, hogy kifosztotta a levéltárat. Először is biztosított mindenkit arról, hogy minden teljesen legálisan történt. „Hivatalos engedélyt kaptunk az orosz levéltártól, és szerződést kötöttünk, hogy elvégezhessük a munkánkat.” Ezt az állítást, mint láttuk, a GARF cáfolja.

De nézzük, mi hangzik még el az NTV-n lezajlott beszélgetésben. A műsorvezető a koponyán elvégzett vizsgálatokról faggatja Nick Bellantonit: – Úgy döntött, belefog a munkába, hogy személyesen mintát vehessen a koponyából…

Bellantoni: – Nem! Mi nem vettünk mintát belőle! (…) Tudja, rengeteg nehézséggel találja szembe magát az ember, ha megégett maradványokkal kell dolgoznia. A genetikusok számára valóságos rémálom egy ilyen anyag vizsgálata. Rendkívül nehéz olyan markereket találni, amelyek alapján meghatározható az illető neme. Mindamellett sikerült megállapítanunk, hogy a minta női kromoszómákat tartalmaz. Mindebből tehát arra lehet következtetni, hogy az önöknél található koponya egy nő koponyája volt. Talán Eva Brauné, de ezt nem jelenthetjük ki biztosan.

A stúdióban felhördül a meghívott vendégek egyike, egy élemedett asszonyság. Rimma Markovának hívják. A híres színésznő a sztálini rendszer iránti nosztalgiát testesíti meg, hajdan ugyanis szovjet filmekben szerepelt. 85 éves kora ellenére igencsak indulatos:

– Hogyan vehetett mintákat a koponyából ez az ember? Tessék, most a világ tudomására hozza, hogy képes volt ellopni! Börtönben a helye.

Bellantoni: – Én csak egy tudós vagyok, akit felkértek a koponya vizsgálatára.

Rimma Markova: – Halljuk, kitől kapta meg a mintákat? A levéltár dolgozóitól vagy a tévécsatornája képviselőitől?

Újra ugyanaz a kérdés. Bellantonit sarokba szorították. Meg fog törni élő adásban?

Bellantoni: – Engedélyt kaptunk a vizsgálatra és a mintavételre. Benne volt a szerződésben. Még egyszer hangsúlyozni szeretném, én tudósként vettem részt a projektben. Ha további részleteket szeretnének tudni, akkor a History Channel képviselőinek kell feltenniük a kérdéseiket.

Hét év telt el azóta. Mi is megkérdeztük Nick Bellantonit, hogyan jutott hozzá a koponyadarabkákhoz. Hamarosan meg is érkezett a válasza: „A stábunknak engedélyezték, hogy elvigyünk pár égett csontdarabkát, ami levált a koponyáról. Nem tettünk kárt a koponyában, és nem közvetlenül abból vettünk mintát (…). Nem én hoztam haza azokat a darabkákat az Egyesült Államokba. Akkor adták át nekünk a producerek, amikor már az egyetemen voltunk, hogy elvégezhessük a vizsgálatokat. Gondolom, hivatalos személyektől kapták őket. A History Channelnél utánakérdezhetnek mindennek.”

Így is tettünk.

A Nick Bellantoni-féle, Hitler koponyájáról szóló dokumentumfilmnek Joanna Forscher volt a producere. Kérdéseinkre adott válaszáról egyetlen pozitívum mondható el, a tömörség: „Sokszor feltették nekem ezt a kérdést, de sajnos nem árulhatok el részleteket, nem mondhatom el, hogyan fértünk hozzá a koponyához.” Válasza egy rejtélyes megjegyzéssel zárult: „Egyébként sem reprodukálhatóak már az akkori körülmények.” 

Hét évvel Bellantoninak és a History Channel stábjának látogatása után még mindig rejtély, hogyan fordulhatott mindez elő. A GARF-ot a mai napig sokkolják a történtek.

Larisza összeszorítja a fogát. Haragja nem ellenünk irányul. Dinára és Nyikolajra néz, villámokat szór a tekintete. Korrupciós ügy? Lefizették a levéltár valamelyik alkalmazottját, hogy pár pillanatra magára hagyja az amerikai kutatót Sztálin „trófeájával”?

– Nem tudjuk, mi történt – zárja le a témát a főigazgatónő, miközben feláll. – Annyi bizonyos, hogy mindez törvénytelen volt, és mi nem ismerjük el annak a vizsgálatnak az eredményét.

Nagyon úgy fest, ezzel vége is a találkozónak. Valamiképpen hosszabbra kell nyújtanunk, hogy legyen időnk meggyőzni a főigazgatónőt a jó szándékunkról. Mi is szeretnénk teszteket végezni a koponyán. Kin keresztül kaphatnánk rá engedélyt? Ez a legfontosabb kérdés, az egyetlen, ami számít. Lana épp akkor teszi fel, amikor Larisza kifelé indul. Nincs válasz. Lana nem jön zavarba, Larisza után ered, követi a folyosón, nem ereszti. Most érnek a titkárságra, még pár méter, és a főigazgatónő bejut az irodájába. Az orosz etikett szerint invitálás nélkül oda már nem léphetünk be.

– Hogyan érhetnénk ezt el? – ismétli meg Lana a kérdést olyan udvariasan, amilyen udvariasan csak lehet. – Ön segíthet? Az elnöki iroda…?

Larisza ingerülten megfordul.

– Én biztosan nem – feleli, majd így folytatja: – Próbálják meg a Nyomozó Bizottságon keresztül! Lényegében bűnügyi nyomozásról van szó, egy holttest azonosításáról egy maradvány alapján. A vizsgálatot az igazságügyisek indíthatják újra.

A minket körülvevő szürke falak még soha nem tűntek olyan lehangolónak, mint abban a pillanatban. Csapdába kerültünk. Az orosz bürokrácia vár ránk, 70 év szovjetizmusának förtelmes gyermeke, készen arra, hogy felőrölje minden erőnket.

– Tudom, hónapokba telhet, de támogatni fogom a kérvényüket. – Larisza érzi, hogy a hír lehangol minket. Szinte sajnálkozónak tűnik. – Ne csüggedjenek – veti még oda.

Szpaszíba, szpaszíba. Lana megköszöni a segítségét, és int, hogy kövessem a példáját. A főigazgatónő arca ismét barátságosabbá válik.

– Egyébként ki végezné el azokat a vizsgálatokat? Olyasvalakit kerítsenek, aki tudományos szempontból feddhetetlen, és nem amerikai. Még véletlenül se legyen amerikai.

[1] Agathe Duparc, Le Monde, 2000. május 2.

[2] Hélène Despic-Popovic, Libération, 2000. május 2.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4014865716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.