Olvass!

KönyvesBlog

Csepelyi Adrienn: A csapatom este BL-döntőt játszik

2019. június 01. .konyvesblog.

csepelyi_adrienn_retus_2_of_6_1.jpg

A Bajnokok Ligája ma esti döntőjében két angol csapat, a Liverpool és a Tottenham feszül egymásnak Madridban. Ebből az alkalomból most egy témába vágó részletet mutatunk a kortárs fociirodalomból, egészen pontosan Csepelyi Adrienn Belemenés című kötetéből, amelyről a megjelenésekor ezt írtuk: „A könyv Nick Hornby Focilázának párja is lehetne, mert amíg abban az Arsenalhoz való viszonyt írja meg belülről egy férfi, addig a Belemenésben egy nő mesél arról, hogyan lett Liverpool-rajongó.” (Csepelyi Adrienn egyébként egy interjúban is mesélt nekünk a könyv keletkezéséről, a vele készült videónkban pedig azt is elárulta, milyen nőként rajongani a fociért és a Liverpoolért.) Most a Belemenésnek abból a fejezetéből olvashattok el egy részt, amely a 2005-ös BL-döntőről szól, amikor a Liverpool nyert. 

Csepelyi Adrienn: Belemenés - Futball és egyéb társművészetek

Európa, 2018, 306 oldal, 3299 HUF

 

16. Belehalni

„Christ, you know it ain’t easy,

You know how hard it can be

The way Liverpool are playing

She’s gonna crucify me.”[1]

 

A barátaim szerint ülök majd kilencvenévesen a tévé előtt, a Liverpool csatára kihagyja az ajtó-ablak helyzetet, amelyen a bajnoki címünk múlik, a bíró lefújja a meccset, én dühömben földhöz vágom a járókeretemet, és leáll a szívem. Anélkül, hogy szánalmas kis futballéletem során egyetlenegyszer is bajnok lett volna a csapatom.

Minek nekem ellenség, ugye.

A barátaim 2005. május 25-én este annyi jóindulatú SMS-t küldtek, hogy a félidő végén inkább kikapcsoltam a telefonom. 

*

Május 3. 20:49

Cech kijön a kapujából, és elesik. Baros szintén. Cech alászaladt, de érkezik Luis García, és az elcsúszó Terry fölött a kapuba emeli a labdát.

Vagy nem.

Szerintem igen.

Szerintem kurvára igen.

Gallas kivágja, de hiába: a játékvezető középre mutat, én ugrálok a tévé előtt, mint aki meghibbant, azt üvöltve, hogy teljes terjedelmével, bazmeg, MINDENKI látta, hogy teljes terjedelmével, mit reklamáltok?!

A Liverpool Luis García 4. percben szerzett fantomgóljával bejut a Bajnokok Ligája 2004–2005-ös kiírásának fináléjába. 

Május 4. 22:45

Miután a negyeddöntőben Markus Merk játékvezető nem adja meg Cambiasso egyenlítő gólját, néhány seggfej az Internazionale-táborból műanyag flakonokat és füstbombákat hajigál a pályára. Egy bomba a 73. percben eltalálja Didát, a Milan kapusát. Merk az öltözőbe parancsolja a játékosokat, ám amikor húsz perccel később újraindítja a játékot, a dobálás is újrakezdődik, ezért lefújja a mérkőzést.

Az így elődöntőbe jutott Milan 3–3-as összesítéssel, idegenben lőtt góllal kiejti a PSV Eindhovent, és bekerül a fináléba.

A lefújás pillanatában jön az SMS Asztitól:

Hol nézzük?

Hosszas egyeztetés után azon kapom magam, hogy ülök Liverpool-mezben egy Nyíregyházára tartó vonaton, mert a csapatom este BL-döntőt játszik. 

Május 25.

Nagyon komolyan vesszük a bevásárlást. Mindig mindent nagyon komolyan veszünk, ha az focival kapcsolatos, ez azonban még a szokásosnál is kiélezettebb helyzet. A győzelmünk nem múlhat azon, hogy nem a szerencsehozó bögrémből iszom a szerencsehozó teámat, és nem a szerencsehozó chipsemet zabálom meccs közben.

Hagymás-tejfölös.

Earl Grey.

A félliteres, focilabda alakú bögrét, amit a barátaimtól kaptam, hogy ne kelljen félidőben bemennem a tévézőből ismét teát főzni, egy pólóba csomagolva cipeltem el a hátizsákomban, nehogy eltörjön.

A futballszurkolókban az a jó, hogy sohasem űznek gúnyt egymás mániáiból. A másik csapatából, címeréből, eredményeiből, középcsatárából – bármikor. De a babonáink érinthetetlenek.

Úgy ülünk le a tévé elé, mint a versenyre készülő agarak. Csakhogy eldördül a startpisztoly, és én ott maradok a rajtvonalon.

Maldini.

Crespo.

Megint Crespo.

Az első félidő fékezés nélkül végigzakatol rajtam, akár egy gyorsvonat. Ezerféle forgatókönyvet pörgettem le a fejemben a vonaton idefelé, de az, hogy a 44. percben 3–0-ra vezet majd a Milan, Aszti számára is felfoghatatlan. A harmadik gólnál már őrjöngeni is elfelejt.

Maldini találata után még csak kapkodom a levegőt. Amikor másodszor is kiírják Crespo nevét, még mindig nem tértem magamhoz, de a könnyeim irányíthatatlanul patakzanak.

Ha utólag erre az érzésre gondolok, egy régi emlék jut eszembe, amit soha senkinek sem mertem elmesélni. Tízéves vagyok, ülök a kerti hintában. Virágzik a szilva: a földet fehér szirmok borítják, fölöttem zümmögnek a méhek. Jó benne ülni ebben az illatos zsongásban, fékezhetetlennek és szabadnak érzem magam. Ki akarom próbálni, milyen magasra tudok lendülni a kerti hintával. Addig hajtom magam, amíg – nekem legalábbis úgy tűnik – reális esély mutatkozik arra, hogy a hinta egyszer csak szabályos kört ír le az akácrúd körül, amihez rögzítették. Behunyom a szemem, és elképzelem kívülről magamat, amint átlendülök, ám e pillanatban a hinta ülőkéje egy furcsa, pengő hang kíséretében jobbra bicsaklik. A négy zsinór egyike elszakadt. Ilyenkor, gondolom, minden normális gyerek lelassít, kiszáll, és szalad a szüleihez új hintát kérni. Én megmarkolom a jobb elülső zsinór lecsüngő részét, és csak azért is tovább hajtom magam, egyre vadabbul.

Néhány másodpercen belül ugyanaz a hang hallatszik, én pedig, elveszítve az egyensúlyomat, kirepülök a hintából. Elszakadt a másik elülső madzag is.

A fenekemre érkezem, gondolom, erre szokás mondani, hogy nyekkenés. A hangra, ami kijön belőlem. Ellenőrzöm, nem tört-e el valamim: mozog kezem-lábam, nem vérzik semmim, de a fenekem iszonyatosan sajog. Felállok, hogy leporoljam magam és szaladjak Anyához elújságolni, hogy leszakadt a hinta, amikor jeges rémület borul rám: kiabálnék, de nem jön ki hang a torkomon. Kidüllednek az erek a nyakamon, annyira próbálom, de csak reménytelen erőlködés az egész: a hangszálaim megszűntek engedelmeskedni nekem, vagy ki tudja, elszakadtak, mint a dédnagyapám testvérének, aki fejen állva beszélt és örökre megnémult. Állok a szilvaszirmokkal behavazott kertben, és el akarok bujdokolni, hogy ne lássa a világ, mi történt velem.

Hosszú, rémisztően hosszú percek után valami nyöszörgésféle távozik a torkomból, végül már sírni is tudok hangosan. Soha senkinek nem mondom el, hogyan szakadt le a hinta.

Ugyanez a jeges rémület fog el ott, a tévé előtt: el akarok tűnni a föld színéről, mert ez, ami történik, ez nincs. De ha már van, akkor meg nem maradhat így.

És ekkor történik valami egészen valószínűtlen. Hirtelen enyhül a nyomás a mellemben, és a szám azt mondja az ünneplő Asztinak: csak várd ki a végét. Nem én mondom. Csak úgy mondódik belőlem, de határozottan az én hangom, és a hangból hirtelen gondolat lesz, hé, ez fordítva szokott lenni normális esetben, mi történik, mi ez az egész?

A telefonom kijelzőjén hét olvasatlan üzenet. Kikapcsolom. Minden energiámat az egyenlítésre kell fordítanom. Egyetlen másodpercig sem koncentrálhatok másra, csakis a tervre. Jelesül:

  1. ne kapjak idegösszeomlást,
  2. valahogy egyenlítsünk,
  3. a végén kiszenvedjük a győzelmet.

Aszti szerint megbolondultam, de én csak szorongatom a focilabdás bögrém fülét, és azt hajtogatom: meglesz.

Onnantól, hogy Steven Gerrard az 54. percben szépít, már tudom is, teljes bizonyossággal, minden sejtemmel. Nem a gólból, hanem abból, ahogyan Gerrard utána viselkedik: semmi ünneplés, csak int a többieknek, hogy tovább. És erre az intésre az egész világmindenség a szolgálatunkba áll.

Amikor Šmicer két perccel később berúgja a másodikat, már merek kiabálni. Minden a terv szerint halad. Az sem zavar, hogy Xabi Alonso tizenegyesét Dida kiüti, mert az a részem, amelyik már a szünetben is megmondta, ismét jelez, Alonso pedig tényleg szürreális gyorsasággal reagál, és bevágja a saját kipattanóját.

Aszti a mai napig állítja, hogy ő nem tombolt annyira a Milan-góloknál, mint én a tizenegyes után. Nem tudom, talán igaza van: az egyenlítést követő másodpercekből semmire sem emlékszem, csak kicsivel későbbről arra, hogy nézünk egymásra valami ostobán ünnepélyes arckifejezéssel, hogy ez most vajon csak a mi tévénkben, a mi képzeletünkben történik-e így, vagy valóban itt vagyunk benne a futballtörténelem epicentrumában.

Bele kell halni. Sehogy máshogy nem érdemes.

Az ujjaim napokig fájnak, úgy elszorítom őket a büntetőpárbaj alatt. Attól félek, hogy szétdurran a tévé képcsöve az energiától, amit Isztambul felé sugárzok, hát merjen csak bárki röhögni ezen, aki látta az első félidőt!

Amikor Sevcsenko kihagyja a tizenegyest, Aszti a tenyerébe temeti az arcát, én a levegőbe bokszolok. Lüktet minden porcikám, csókolgatom a címert a mezemen. McManaman jut eszembe: ha most ő is ott állna a dobogón, bizonyára szétdurrannék a boldogságtól, mint egy nagy, piros léggömb, amit túlfújtak.

Az éremátadásnál Aszti sportszerűen gratulál, aztán szótlanul kikapcsolja a tévét.

Anya hív. Nézték otthon a meccset. Még Apa is, aki pedig a jugoszlávok elleni 1–7 óta nem bírja elviselni a focit. Bebújok a paplan alá, és suttogok a telefonba, nem akarom, hogy Asztinak még jobban fájjon. 

Reggel Aszti kikísér a vasútállomásra. Csendben megöleljük egymást, aztán felszállok a vonatra. Két napig Liverpool-mezben mászkálok fel-alá a városban, húsz centivel a föld felett.

 

[1] A Ballad Of Istanbul (Isztambuli ballada) című szurkolói nóta refrénje, amelyet a Beatles The Ballad of John and Yoko című dalának dallamára énekel a Kop. Szabad fordításban:

„Jézus ereje ne hagyj el,

mint a labdát Carragher.

Ahogy a Liverpool folyton veszít,

oh, egyszer még keresztre feszít.”

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr614872626

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.