Olvass!

KönyvesBlog

A világ gazdasági csődje így erősíti fel az egyén személyes válságait

2019. június 02. .konyvesblog.

A kortárs spanyol irodalom egyik legfontosabb alakja, Rafael Chirbes 2015-ben hunyt el, életművét a 2013-ban megjelent, spanyol nemzeti irodalmi díjjal is jutalmazott A parton (En la orilla) című regény zárta. A szöveget az El Pais a „krízis nagyregényének” nevezte, hiszen hátterét a kétezres évek gazdasági világválsága adja, tájait félkész lakóházak, félbemaradt építkezések, kanapén fekvő munkanélküliek és csődbe ment vállalkozók népesítik be. A néhány éve az egész világot megrengető válság azonban csak az egyik összetevő, hiszen egy egzisztenciális zsákutca, egy család széthullása, egy ember öregedése is - ugyanabba az irányba tartó, egymást hatását erősítő folyamatokként - fontos témái a regénynek. A Pávai Patak Márta fordításában megjelent kötet az első magyarul is olvasható írás a szerzőtől.

Rafael Chirbes: A parton

Fordította: Pávai Patak Márta, Magvető Könyvkiadó, 2019, 408 oldal, 5499 HUF

 

Chirbes a spanyol polgárháború után tíz évvel, 1949-ben született republikánus családban, az apja Franco uralma alatt, a megtorlások hatására öngyilkos lett, a család perifériára került, előfordult, hogy Chirbes gyermekotthonokban élt, majd mivel az 1970-es években baloldali politikai tevékenységet folytatott, a börtönt is többször megjárta. Ezeknek az élményeknek a lenyomatai éppúgy megtalálhatóak a regényben, mint a kétezres évek elején lezajlott válság és annak hatásai. A parton elbeszélője egy idős férfi, Esteban, aki mozaikosan, az időben ugrálva meséli el életét és családja közelmúltjának történetét. A rizómaszerűen szerkesztett szövegben bizonyos középpontok köré szervezve tárul fel egy tengerparthoz közeli, fiktív falu (Olba) és lakóinak története a huszadik század második felétől a huszonegyedik század első évtizedéig. Esteban, a legfontosabb narrátor néha átadja a szót más szereplőknek, az ő monológjaik azonban olyan szervesen és sokszor szétszálazhatatlanul épülnek Esteban elbeszélésébe, hogy az olvasó számára nem egyszer problémát jelent azonosítani, ki is beszél pontosan. Ebből az egymásnak adogatott monológokból, emlékekből és történetdarabkákból építkező, kaleidoszkópszerűen működő, alapvetően realista hagyományokat követő szövegből ismerjük meg nemcsak a központi hős Esteban történetét, hanem többek között az ő édesapjáét, a bejárónőnek felvett kolumbiai Liliánáét vagy a legjobb barátként és riválisként egyaránt meghatározható Franciscóét.

Bár sokfelé ágazó szöveg Chirbes regénye, a középpontban egyértelműen Esteban áll, kinek mintha testamentuma, hagyatéka lenne ez a történet, melyet saját életéről mesél, vallomásosan, végtelenül őszintén és kendőzetlenül. Nem szívderítő olvasmány A parton, sőt, meglehetősen sötét és depresszív, hiszen egy halálra készülő ember néz szembe azzal, hogy élete nem  volt más, mint magány és hiábavalóság:

„Úgy éreztem magam, mint az ügyetlen űrhajós, akit otthagynak egy sivár meteorkőzeten, miközben a legénység folytatja útját az ismeretlen kék bolygó felé, melyet növénytakaró borít, tavak tarkítanak, és csábító nimfák meg mohó faunok népesítenek be. Ambícióhiány, a környezet befolyásoló tényezői. Arra gondoltam: a hiányaim az enyémek. Egyetlen tulajdonom az, ami hiányzik nekem. Amit nem tudok elérni, amit elvesztettem, az van nekem, ami valóban az enyém, az az üresség, ami vagyok.”

A férfi soha nem házasodott meg, mert az egyetlen nő, akit szeretett, elhagyta őt; nem váltotta be művészi ambícióit, hanem vágyak híján átvette apja asztalosműhelyét, majd mivel a testvérei mind elhagyták a szülői házat, idős, mozgásképtelen apja ápolását is. Körülményeiről, életének alakulásáról részletekbe menően számol be, kivéve talán a Leonorral történő szakítást, erről szűkszavúan beszél, ha mégis, akkor akadozva, folyamatos megtorpanásokkal. A könyv lapjain felidézi a spanyol polgárháborúban lelőtt nagyapját, a háború után meghurcolt, bebörtönzött apját, és az egyetlen embert, akinek fontos volt, agglegény nagybátyját.

A kötet egyik legmegindítóbb része az apához fűződő, szeretet nélküli viszony leírása, az idős férfi gondozása, mely többek között egy hosszú és szívfacsaró fürdetési jelenetet is tartalmaz. Ennek a kapcsolatnak az ábrázolása azért különösen megrázó, mert kíméletlen őszinteséggel mutatja meg ennek a viszonynak az ürességét, a kommunikáció hiányát, azt, hogy mennyire nem ismeri apa a fiát, és valószínűleg a fiú sem az apát (az apa mindössze egyszer és kis terjedelemben kap hangot, egy régi naptár hátoldalára írt szövegével). Ez a megalkuvásoktól mentes, bátor, már-már vakmerő őszinteség természetesen nemcsak ebben a viszonylatban jellemzi az elbeszélőt, hanem a világon mindent (beleértve saját magát is) így szemlél.

Az emberekről alapvetően nem gondol sokat („Ne áltassuk magunkat, az ember nem nagy valami.”), de képtelen megalkudni, kényelmes hazugságokkal áltatni magát, noha ő is tudja, hogy a túléléshez szükség van a hazugságra, az önáltatásra: „Csak azok maradnak életben, akik el tudják hitetni magukkal, hogy nem azok, akik.” Azok tudnak viszonylagos békében élni, akik becsapják magukat, ha máskor nem, visszaemlékezve, a múlt egyes fejezeteit megszépítve, felnagyítva, ködös nosztalgiába vonva, ahogyan Esteban fogalmaz: „… a hazugság állja ki legjobban az idő próbáját”.

A vallomástevő elbeszélő számvetést készít, mielőtt elszánja magát élete végleges lezárására, és nem sok boldogságot vagy értéket talál a leélt évtizedekben. Mérleget készítve úgy érzi, nem tudott főszereplőként részt venni saját színdarabjában, statiszta volt, mellékszereplő a saját életében, akinek – ha mást már nem is tehet – legalább idejében le kell zárnia ezt a túl hosszúra nyúló, unalmas darabot. A különböző témákat összefűző, asszociatív kapcsolódásokkal építkező szövegben rendkívül gyakoriak az önreflexív megállapítások, a bölcseleti kérdések. Főleg az én lehetőségeire, a szabad döntésre és az élet értelmére vonatkoznak ezek a bizonytalan rákérdezések. Az elbeszélő által adott válaszok pedig rendkívül keserűek, teljes kiábrándultságot, reményvesztettséget sugallnak. Csalódott hang, kevés vigaszt nyújtó olvasmány, mégis letehetetlen, van sodrása és szépsége, mégpedig az igazsághoz való kérlelhetetlen (és talán reménytelensége miatt megkapó) ragaszkodásban.

Hasonlóan ellentmondásos ez, mint a cselekménynek helyszínt adó falu, Olba mellett fekvő tó, mely a regény egyik legfontosabb motívuma és egyben átfogó metaforája. Ez a mocsaras tó (szemben a közeli tengerrel) egyáltalán nem tűnik varázsos helynek, hiszen egészségtelen, fertőzött lápos, ahová a szemetet és a hullákat dobálják a környékbeliek - az enyészet, a bomlás, a minden szennyet magába nyelő mélység szimbóluma. Ezt a rothadást is lehet azonban szépnek látni és láttatni, lehet hozzá ragaszkodni, ahogyan az elbeszélő is teszi:

„Előttem premier plánban enyészőfélben lévő színes foltok, növényi hajóroncsok, amint úsznak a sűrű, zöldes vízfelszínen, sodorja őket a misztrál könnyű fuvallata; a látóhatár egy-egy pontján felbukkanó szirtek mintha a semmiből nőttek volna ki; lebegnek a vízsíkság fölött, amit az iszap meg a tavirózsa álcáz vagy kozmetikáz a fehér tollbóbitás nádszárakon innen. Ahogy a vonuló felhők visszatükröződnek a vízfelszínen, olyan képzetet keltenek, mintha egy folyamatosan úton lévő világ siklana tova rajta, ám mégis mozdulatlanul áll, egy régi fényképen rögzítették, és ilyen régifénykép-színe van a nádasnak, amikor télre színehagyott, hervatag sárga és okkeres, meg barna is (…)”

A kötet azonban nemcsak lírai tájleírások sora, és egy egzisztenciális válságba került, csődbe ment, öregedő ember számvetése, hanem ezzel párhuzamosan és persze szoros összefonódásban a nyugati világ egyik legfrissebb gazdasági válságának irodalmi rajza is. A parton azt mutatja meg, hogy az elvontnak tűnő, gazdasági összeroppanás hogyan válik egzisztenciális kérdéssé, hogyan szivárog be (például a gyakran felbukkanó munkanélküliség problémáján keresztül) a szubjektum hétköznapjaiba, hogyan befolyásolja mindennapi életét és világlátását, döntéseit. Esteban sorsán keresztül bepillanthatunk abba, hogyan épül be a világ gazdasági csődje az emberbe, és hogyan erősíti fel személyes válságait. Ennek ellenére a hátsó borítóra kitett idézet („A munkanélküliség csupán vakáció két munkahely között.”) túlságosan leegyszerűsíti ezt az igen összetett, sokféle stílusban és sokféle témáról értekező regényt, azt a benyomást kelti, hogy A parton kizárólag a gazdasági válság és a hozzá kapcsolódó társadalmi változások számbavételének könyve. Ez is benne van persze, hangsúlyosan, de túl keveset gondolunk erről a regényről, ha csak ezt a dimenziót látjuk vagy emeljük ki. Mert a válság könyve egyben az eltelt élettel való szembenézés is, és ez utóbbi teszi nehezen felejthető, megrázó olvasmánnyá.

Szerző: Kolozsi Orsolya

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr314865522

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.