Olvass!

KönyvesBlog

Orvos-Tóth Noémi: A generációk úgy illeszkednek egymáshoz, mint gyöngyszemek a gyöngysoron

2019. június 08. .konyvesblog.

orvos_toth_noemi-1.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus és terapeuta, a párkapcsolatok szakértője, a transzgenerációs szemléletet majdnem húsz éve kezdte kutatni. Örökölt sors című kötete decemberben jelent meg, de olyan népszerű, hogy azóta gyakorlatilag tábort vert a sikerlisták élén. A könyv tanulmányokon keresztül azt a kijelentést tárgyalja, miszerint felmenőink életének történései sejtszinten öröklődnek az utódokban, és mindez hatással van a jelenünkre. Orvos-Tóth Noémivel a családi titkokról, a múlt megismerésének és a gyerekkorban megtapasztaltak döntő fontosságáról beszélgettünk.    

Az Örökölt sors alapjául szolgáló tanulmányok, egyáltalán a transzgenerációs szemlélet iránti érdeklődése kislánya születése után indult el, amikor ráébredt, hogy az a baba elveszíthető.

Igen, a lányom születése nyitotta rá a szememet a transzgenerációs terápiás megközelítésre. Amikor egyhetesen hazavittük a kórházból, és betettem a szépen előkészített kiságyába, csak néztem, és belém hasított egy rettenetes érzés, hogy én ezt a gyereket akár el is veszíthetem. Elkezdtem gondolkodni, vajon honnan ered ez a rettenetesen nyugtalanító érzés. Én akkor már az ELTE pszichológia szakára jártam, és tisztában voltam vele, hogy a szülést követő hormonális változások okozhatnak depresszív érzéseket, valahogy mégis úgy éreztem, itt nem csak rólam van szó. Olyan volt, mintha rég elfeledett ősök fájdalma éledt volna újjá bennem. Mint később kiderült, egyáltalán nem jártam messze az igazságtól. A kutatások mára már igazolták, hogy egyik generáció úgy illeszkedik a másikhoz, mint apró gyöngyszemek a gyöngysoron. A ma megtapasztalt félelmeinknek, szorongásainknak, gátlásainknak a gyökere sokszor több generációra nyúlik vissza. Az én családomban például szinte minden felmenőm nagyon korán megtapasztalta egy közeli családtag elvesztését. Rengeteg árván maradt gyerek, de nagyon sok kisgyermekét gyászoló szülő is volt a családban. Ezek a fájdalmas élmények pedig nem múltak el nyomtalanul, hanem hatottak arra, hogy én mennyire érzem magam biztonságban a világban, ha tetszik, mennyire merek „hátradőlni” egy érzésben.

Orvos-Tóth Noémi: Örökölt sors

Kulcslyuk Kiadó, 2018, 290 oldal, 3360 HUF

 

Hogyan öröklünk sorsot? A DNS-ünkbe van kódolva a sorsunk?  Ön azt állítja, hogy a generációk mélyen és szorosan kapcsolódnak egymáshoz.

Ez egy nagyon összetett folyamat. Egyrészt, öröklünk sejtszinten. Az eddigi epigenetikai kutatások ezt bizonyították. Miközben a DNS alapszerkezete, úgy tűnik, változatlan, a génkifejeződés az, ami megváltozik egy-egy generáció élményeinek, tapasztalatainak hatására. Másrészt, az a viselkedési, érzelmi, gondolkodási minta, amiben felnövünk, szintén jelentős hatást gyakorol ránk. Szüleink, nagyszüleink hitrendszere, világról alkotott elképzelései befolyásolják például, hogy mi magunk mit tartunk lehetségesnek az életünkben, mire mondunk igent, és mi az, amitől elzárkózunk. Választásainkat nagyon gyakran ezek a felmenőinktől átvett tudattalan hiedelmek határozzák meg.

Mennyiben működhet a szabad akarat, hogyha sorsot öröklünk? Vagyis az, hogy adott esetben ne a családom, hanem a saját életemet éljem?

Tudatosság nélkül kevés esélyünk van arra, hogy változtassunk a régi mintákon, a régi beidegződéseken. Előbb-utóbb el kell kezdenünk gondolkodni azon, hogyan élünk, mi az, ami nyomaszt bennünket, hol vannak az elakadásaink. És onnantól kezdve, hogy elkezdünk ezen gondolkodni, eljön az a pillanat, amikor időszerű lesz megnézni, milyen családi örökségeink vannak. Ha azonosítottuk a mintákat, akkor van esélyünk a változtatásra, hiszen különben könnyen előfordulhat, hogy szimpla automatizmusok futnak végig egyik generációról a másikra. Mire gondolok? Vegyük például, a problémamegoldást, azt a kérdést, hogyan lehet egy nehézséget megoldani, egyáltalán meg lehet-e oldani. Sok családban erre egyértelmű nem a válasz. Ha nehézséggel találják szemben magukat, képtelenek hatékonyan megküzdeni, és végső elkeseredettségükben inkább a halált választják. Magyarország, a világ más országaival összehasonlítva, sajnos tradicionálisan az élbolyban helyezkedik el az öngyilkosságok számát tekintve. Az öngyilkosság – mint egy hibás megoldókulcs – generációról generációra adódik át. Amikor valaki abba nő bele, hogy hát, a nagyanyám is a kútba ugrott, meg már a dédnagyapám is felakasztotta magát, amikor nagyon el volt keseredve, akkor, ha nehézséggel találkozik, nagyobb valószínűséggel választja maga is a családi repertoárban már megtalálható megoldást. Ezzel szemben, ha a családban inkább a  sikeres megküzdésre volt példa, akkor ezeket lehet alapul venni a saját életünkben is. Ha a felmenők küzdő emberek voltak, akik igyekeztek mindig megtalálni a kiutat a nehézségeikből, és akár nagy veszteségek után is képesek voltak újraszervezni az életüket, új célokat kitűzni és új értelmet találni a megváltozott helyzetben, az nekünk is nagy segítségünkre lehet.

orvos_toth_noemi-2.jpg

Tegyük fel, valakinek boldog élete van, szerető család veszi körül, jólétben él, szereti a munkáját, nincsenek megoldandó problémái, kerek az élete. Érdemes neki foglalkoznia a régmúlttal, ősei történetével vagy azt gondolja, hogy ez inkább egy problémamegoldó szemlélet?  

Azt gondolom, hogy a családi múltat ismerni mindenképpen jó, hiszen ez egy olyan erőforrás, amiről kár lenne lemondani. Azt például látjuk, hogy azok a gyerekek, akik ismerik a családjuk múltját, sokkal könnyebben illeszkednek be a társas környezetbe, sokkal könnyebben küzdenek meg a nehézségeikkel. Tehát a családi múlt ismerete, elmesélése a gyerekeinknek, nagyon nagy ajándék tud lenni, ami majd megvédi őket. A jövőt készítjük elő azzal, hogy mesélünk a gyerekeinknek. Azt azonban látnunk kell, hogy mindannyiunknak dolgunk van a transzgenerációs örökségünkkel. Mi mindannyian traumatizált ősök leszármazottjai vagyunk. Én nem találkoztam még olyan családdal, ahol a felmenők különböző rétegeiben ne lett volna valamilyen veszteség, tragédia vagy valamilyen trauma, hiszen az elmúlt évszázad bővelkedett fájdalmas eseményekben: világháborúk, üldöztetések, kitelepítések, elnyomó rendszerek nyomorították az emberek életét, amik bizony maradandó nyomot hagytak maguk után.

Mekkora szerepe van a családtörténetekben a titoknak, a tabunak, a legendának, a hazugságnak, amelyek mind át- és újraírják az emlékezést, ami önmagában is elbeszélés, bizonyos értelemben fikció.  

A titok egy gyilkos valami, egy igazi méreg a családi rendszerben. Amikor egy családban titkot tartanak, az azt jelenti, hogy a kapcsolatokban nő a távolság, vagyis elvész a lehetőség az intimitásra. Ha ugyanis intimitás van, akkor fennáll a veszélye annak, hogy az ember egyszer csak véletlenül elkottyantja a titkát és lelepleződik. Aki titkot tart, az nem akar túl közel kerülni a másik emberhez, ami alapjaiban változtatja meg a családi kapcsolatok minőségét. Ez például szintén transzgenerációs mintává tud válni. Tehát, hogy milyen intimitási szintet tud valaki elképzelni, az azon múlik, hogy miben nőtt fel, mennyire volt számára természetes, hogy bármiről szabad kérdezni, bármit ki lehet mondani. Ha a család tabuképző, titkokat hordozó volt, akkor a ridegebb, merevebb családi viszonyok váltak természetessé. A titok egyébként hiányossá teszi a családi narratívát, ami mély bizonytalanságot képes elültetni a családtagokban. A hazugságok szintén a biztonság élményét teszik tönkre, hiszen a családtagok a lelkük mélyén pontosan érzik, hogy nem bízhatnak meg egymásban, mert be vannak csapva. A gyerekek különösen érzékenyek a titkokra és a hazugságokra. Élénk kis radarjaikkal végtelen pontossággal tapogatják le a hamisságot. Ezt sokszor persze nem tudják kimondani, csak a tüneteiken keresztül jelzik, hogy valami probléma van a családi rendszerben.  

orvos_toth_noemi-3.jpg

Ezek szerint több száz évre visszatekintve is befolyásolhatja életünket egy adott ős tetteinek rémképe, avagy egy pozitív példa, egy legendás alak?

Akár évszázadokon keresztül is lehet a családnak egy adott története vagy témája. Ez lehet akár pozitív, akár negatív is. Egy ős szégyenteljes, vállalhatatlannak tűnő tette például a ma élő leszármazottakban is fellelhető szégyenérzetet okozhat. Egyszer felkeresett egy férfi, aki állandó túlkompenzálástól és megfelelési kényszertől szenvedett. Valahogy mindig azt élte meg, hogy kiváló teljesítménye ellenére sem elégedett, mindig többre vágyik, mindig bizonyítani igyekszik, mert a lelke mélyén egy nagy szégyen ül. Mint családtörténetéből kiderült, nagymamája rettenetesen szenvedett szülei (tehát a páciens dédszülei) léha életmódja és alkoholizmusa miatt. Állandóan szégyenkezett, ezért megfogadta, hogy különb lesz, mint ők, és egy szép családot hoz majd létre. Valahogy azonban a szégyentől, és annak görcsös túlkompenzálásától még három generációval később sem sikerült megszabadulni ebben a családban. Amikor azonosítottuk a páciens érzései mögött meghúzódó családi múltat, és rájöttünk, hogy mi motiválhatja a bizonyítási kényszerét, jelentősen megkönnyebbült, és végre elkezdhetett szabadabban viselkedni, hiszen ráébredt, hogy nincs szüksége arra, hogy a teljesítményével fedje el ősei hibáit. De a családokban természetesen vannak hősök és legendás figurák is. Az én vezetéknevem például egy ilyen családi hősnek köszönhető, aki valamikor az 1700-as évek végén híres gyógyító ember volt. Ennek elismeréseként kapta az Orvos előnevet, amit utódaira is átörökíthetett. A családunkban mindig is voltak olyan emberek, akik valamilyen formában gyógyítással foglalkoztak.  Azt hiszem, az én pályaválasztásomat is erősen befolyásolta ez az örökség, de az unokatestvérem, Feller Adrienn is ezt az utat követi. Ő egy fantasztikus aromaterapeuta intézetet hozott létre, és saját kozmetikai termékeket alkot, amik egyszerre hatnak a testre és a lélekre.

„Hagyományosan tabuképző nemzet vagyunk” – mondta egy interjúban, ami a szűk családra ugyanúgy igaz, mint a társadalmunkra. Mennyire politika- és történelemfüggő, mennyiben lélektani kérdés, hogy ilyenek vagyunk?

A magyar társadalomban nagy hagyománya van a tabuk gyártásának. Tele vagyunk titkokkal, ki nem mondott, el nem mesélt történetekkel, fel nem dolgozott események terheivel. Egyrészt szégyenkezünk a múltunk miatt, másrészt pedig hallgatunk, mert védeni szeretnénk a gyerekeinket, hiszen úgy gondoljuk, az igazság túlságosan megterhelő lenne számukra. A titoknál azonban megterhelőbbet el sem tudok képzelni. Eltitkolni valamit rengeteg energiát emészt fel, elvonja a figyelmet a másik emberről, az igazi kapcsolatról. A magyar nyelv csodálatosan el is beszéli a pszichológiai igazságokat. Azt mondjuk, hogy súlyos titkot cipel vagy súlyos titok nyomja a vállát, vagyis a nyelvünkben is megjelenik, hogy fizikailag is belegörnyedünk, belerokkanunk abba, ha titkolózunk, ha letagadjuk vagy meghamisítjuk a történéseket. Test és lélek elválaszthatatlan egységet képez, így a titkolózás pszichés stressze előbb-utóbb a testet is károsítani fogja. A 20. század egymást váltó diktatúráiban lehetetlenné vált az őszinte élet, a szabad véleménynyilvánítás, eluralkodott a félelem és a bizalmatlanság még a legszűkebb közösségen, a családon belül is. A történelem nyomot hagyott a lelkünkben, amivel ma is küzdünk egyéni és társadalmi szinten egyaránt.  

orvos_toth_noemi-4.jpg

Hogyan érthető meg egy család története? A külső hatások (például háború, politika, gazdasági válság, szocializáció) vagy a személyes (szerelmek, tragédiák) tényezők a fontosabbak?

Ez egymástól elválaszthatatlan. Nagyon fontos, hogy vizsgáljuk a család történeteit, miközben tudjuk azt, hogy az egyéni történetek a nagy történelmi korokba ágyazódva történtek, ezért azokról sem szabad elfelejtkeznünk. Vegyük például a párválasztás kérdését. Ebben sokáig a vallás és a származás volt meghatározó. Ha valaki nem megfelelően választott, a családból való kiközösítést kockáztatta. Egyszer eljött hozzám valaki, akinek nagyon nehezére esett a pártalálás. Ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy általában nagyon szigorúan, rugalmatlanul áll a dolgokhoz, nehezen enged a merev szabályaiból, miközben fél bárkihez is valóban közel kerülni. Mint kiderült, a dédszülők szintjén az egyik testvér „szabálytalanul” házasodott, amit teljes elutasítással torolt meg a család. Attól kezdve soha többet nem álltak szóba a rebellis családtaggal. Ez az esemény mélyen rögzült a családi tudattalanban, azt üzenve, hogy nem követheted az érzéseidet, nem léphetsz rosszul, mert az örök büntetéssel jár. A szabályok betartása mindennél fontosabb, a szerelem pedig nagy bajt hozhat az ember fejére.

Akkor a szabad akarat itt nem érvényesül…

Ezt nem mondanám, de az biztos, hogy attól, hogy valaminek vége van, még nem múlt el. Tehát, ha valami megtörtént mondjuk a húszas években, annak a lenyomatát valamilyen formában még ma is hordozhatja egy leszármazott.

A könyve példákon és tanulmányokon keresztül azt az eddig kevésbé ismert feltételezést fogalmazza meg, hogy az életünkben lévő viselkedésformák, legyenek akár negatívak vagy pozitívak, valamint a nemkívánatos élethelyzetek, nehézségek okai a múltban keresendők. Több aktuális tanulmányt említ, amelyek az utóbbi években készültek el. Miért most jött el az ideje, hogy a problémáink megoldásához a múltba tekintsünk vissza, és megértsük a jelent?

Maga a transzgenerációs elképzelés, vagyis az a feltételezés, hogy egyik generáció tapasztalatai, élményei hatással vannak a következő generációra, nem újkeletű. Már Mózes második könyvében is szerepel, hogy megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen. Itt valójában nem a büntetésen van a hangsúly, hanem azon, hogy nincs következmények nélküli élet. A tudományos kutatások fókuszába a második világháborút követően kerültek a transzgenerációs örökségek. Az 1960-as évektől kezdődően egyre több beszámoló született arról, hogy a holokauszttúlélők gyermekei, bár ők maguk a rémségeket személyesen nem tapasztalták meg, mégis számos poszttraumás tünettől szenvedtek. A technika és az orvostudomány fejlődésével egyre pontosabban körvonalazódtak a sejtszintű folyamatok is. Mára bizonyítást nyert, hogy a félelem, a rettegés, a fenyegetettség okozta stressz egyik generációról a másikra adódik át. Ez evolúciós szempontból nagyon könnyen érthető és logikus is, hiszen az utódok túlélése akkor biztosítható leginkább, ha felkészülnek a szülők által megtapasztalt mostoha körülményekre. A legjobb felkészülés pedig mi más is lehetne, mint egy igen érzékeny stresszrendszer, ami segít minél hamarabb felismerni a fenyegetéseket. Nem más ez, mint egy védőcsomag, amit elődeinktől öröklünk.

orvos_toth_noemi-5.jpg

Egy interjúban azon meggyőződésének adott hangot, miszerint „egyetlen ember története sem érthető meg a transzgenerációs szemlélet nélkül”. Ön mit tanult magáról a transzgenerációs szemlélet segítségével?

Amit én megértettem a transzgenerációs örökségek vizsgálata kapcsán, az a saját szorongásaimnak a természete, hogy miért húzódott végig a szorongás, a bizonytalanság az egész életemen. Mondok egy látszólag banális példát. Én mindig mosolyogtam azon, ha valaki már februárban lefoglalta az augusztusi nyaralását, mert úgy voltam vele, ki tudja, mi történik még addig, semmi nem biztos ebben az életben. A családom történetét megvizsgálva ez egy érthető hozzáállás volt, hiszen generációról generációra megéltük azt, hogy a család egyik pillanatról a másikra elveszített mindent. Ez nyilván rengeteg döntésemet befolyásolta anélkül, hogy igazából tudatában lettem volna. Szerencsére ezek a minták felülírhatók, a szorongások megszüntethetők, és megteremthető a biztonság érzése az életünkben. Mára már én sem idegenkedem attól, hogy hónapokkal korábban megszervezzünk egy utazást. Ez természetesen nem megy egyik napról a másikra, van, hogy hosszú évekig is eltart az a folyamat, amíg átírjuk a belső hiedelemrendszerünket.  

A múltban történtek megismerése és elfogadása között van egy út, amin végig kell menni. A fejezetek végén lévő kérdésekkel az olvasó önmaga is terápiaszerűen eljuthat az elfogadásig?

A kérdések inkább abban segítenek, hogy az olvasó rádöbbenjen arra, neki hol van dolga a családja történetével. Én nem hiszek abban, hogy bárki saját maga terapeutája tudna lenni. A sérüléseink kapcsolatokban történnek, és a gyógyulás sem képzelhető el kapcsolat nélkül. Nem feltétlenül pszichológusra gondolok, hiszen egy megértő barát vagy pár is sokat tud segíteni, de a súlyosabb elakadások feldolgozásához azért mindenképpen szakemberre van szükség. Önmagunkban meggyúrni a kapcsolódási mintákat, traumatikus történeteket, szinte lehetetlen. Kell a másik, aki megtart, támogat, aki mellett biztonságban végig lehet járni az önismereti úton.

A könyvében leírt egy esetet, amikor egy közlekedési helyzetben egy ingerült sofőr kiabált önnel. Ön tudta ebből, hogy a homloklebenye nem fejlődött ki, illetve elhanyagolták gyerekkorában. John Briere dél-kaliforniai pszichológusprofesszor egy konferencián azt állította, hogy ha a gyermekek bántalmazása és elhanyagolása megszűnne, kiürülnének a börtönök. Minden problémára ráhúzható ez a szemlélet? Ha én irigy vagyok, annak is a múltban van az oka?

Az említett eset kapcsán egészen pontosan arra gyanakodtam, hogy az ingerült sofőr érzelmi önszabályozási problémákkal küzd, ami az úgynevezett prefrontális kéreghez köthető működés. Ez a terület akkor fejlődik optimálisan, ha a gyerek mellett van egy biztonságot adó, higgadt szülő, aki mintegy „beérleli” a gyereke agyát, hogy felnőve már ő maga is képes legyen az indulatait kordában tartani. Kezdetben ezt még a szülőnek kell megtennie, neki kell megnyugtatnia a gyermeket, és ennek az ismétlődő tapasztalatnak a hatására válik majd idővel a gyerek is képessé az önmegnyugtatásra. Sajnos ez gyakran nem történik meg. Sok szülő maga is feszült, ingerült, a saját érzelmeit sem képes szabályozni, így a gyermek stresszállapotaival sem tud mit kezdeni. Márpedig, ha ez a korai szabályozás elmarad, annak súlyos következményei lesznek. Az érzelmi önszabályozás hiánya egyik generációról a másikra adódik át. A függőségek, a kapcsolati nehézségek, a különböző testi megbetegedések hátterében mindig ott található egy „elszabadult” stresszrendszer. A jelen történései jórészt a múltban gyökereznek. Az az ember, akit gyermekkorában feltétel nélküli odafordulás, és kellően empatikus szülői gondoskodás vett körül, az megtanul biztonságosan kötődni, önmagát és a másik embert is érteni. Ennél pedig aligha lehet fontosabb dolog az életben. Ha értem a lelki folyamataimat, akkor képes vagyok azokat megfelelően kezelni, és ha még a másik ember lelki folyamatait is megértem, akkor nem szorongok állandóan, hogy vajon mit érezhet, mit gondolhat.

Mennyiben különböznek az egyes kultúrák abban, ahogy a generációk (a család) megértéséhez hozzáállnak? Mi jellemző nemzetközi összehasonlításban a magyarokra?

Ez teljesen változó. Mi biztosan nem állunk a ranglista első helyein. Bár azt mondjuk, családcentrikus nép vagyunk, rengeteg családban alig tudnak valamit a múltról, a szülők, nagyszülők gyerekkora általában ismeretlen a fiatal generációk számára. A családi kapcsolatok sokszor évtizedekre is megszakadnak, még a legközelebbi hozzátartozók esetében is előfordul, hogy egy vitát követően akár egy életen keresztül sem állnak szóba egymással. Mintha senki nem törekedne a békülésre, a családi egység helyreállítására. Nekem ebből úgy tűnik, nehezen fogadjuk el, hogy történjen bármi, a családban akkor is hatunk egymásra, ha maga a tényleges kapcsolat hosszú ideje megszakadt. A hozzátartozóinkat nem tudjuk kitörölni az életünkből, ők akkor is hatnak ránk, ha nem tudunk róluk semmit. Közben pedig elég látványos, ahogy elvesznek a hagyományaink, feledésbe merülnek azok a rítusok, szokások, amik évszázadokon keresztül segítettek az élet jelentős vagy nehéz időszakaiban.

Szerző: Rátkai Zsófia

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr1714884574

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.