Olvass!

KönyvesBlog

Nekünk véres mackónadrágos maffiózók jutottak

2019. június 10. valuska

Sokféleképpen el lehet mesélni egy társadalom történetét, de az igazán ritka, hogy ezt valaki olykor kisstílű, néha erőszakos vagy nagyravágyó bűnözők történetén keresztül tegye. Hogy lesz az ügyeskedő rablókból szervezett bűnözői csoport? Hogyan szerzik meg a hatalmat ésszel vagy erőszakkal az alvilágban? Miért a maffia érzi legjobban a társadalmi és gazdasági változásokat? Az Index újságírója, Dezső András megírta a magyar szervezett bűnözés történetét a hetvenes évektől napjainkig Maffiózók mackónadrágban címmel. Óriási utazás az alvilágba, sztorik, legendák, robbantások és rengeteg balekság az év meghatározó non-fictionjében.

Dezső András: Maffiózók mackónadrágban

21. Század Kiadó, 2019, 415 oldal, 3690 HUF

 

A Maffiózók mackónadrágban valódi rablók, gyilkosok karriertörténeteiből kiindulva rajzolja fel azt a világot, amire rálátásunk nincs, viszont hatással van az életünkre, társadalmunkra. És itt most nem olyan látványos történetekre kell gondolni, amelyeket kellő távolságból ismerhetünk meg, sőt rajonghatunk értük. Pedig sok ilyen létezik: az olasz maffia Amerikába érkezéséről mesél a Mario Puzo regényéből készült, de valójában Francis Ford Coppola rendezésében a filmtörténet legzseniálisabb trilógiájává vált Keresztapa, de mindamellett többről is szól: kisebbségi létről, identitáskeresésről, családról, összetartásról, és alapvetően arról, hogy tudja egy közösség megszervezni magát idegenben. 1999-ben indult a Soprano család története (nálunk Maffiózók címen), ami még barátságosabb nézőpontból közelített az alvilághoz a pszichiáterhez járó Tony Soprano karakterén keresztül. A Drót (Wire) Baltimore különböző rétegeit vizsgálta, de mindig a szervezett bűnözésről beszélt, illetve arról a rendszerről, amelyet, ha egyszer valaki belekerül, képtelenség elhagyni. Érdekes módon mindegyik alkotás óriási siker lett szerethető karakterekkel, a rossz oldalon álló morális hősökkel, családra és hagyományra hivatkozó vezetőkkel. A fenti történetek fikciók, és bár minden esetben megmutatják az illegális és erőszakos pénzszerzési formákat, közben az erő reprezentációjára épülő macsó kultúrát építenek fel, amelyeket szinte már machiavellista társadalomfilozófusok működtetnek. És miközben rajongunk ezekért a történetekért, alapvetően senki nem szeretne ilyen szabályok között élni.

Rendőrök helyszínelnek Prisztás József holtteste mellett a III. kerületi Ladik u. 5. előtt. A férfit november 1-jén 11 órakor egy pisztolylövéssel ölték meg. Fotó: Mihádák Zoltán / MTI

A Maffiózók mackónadrágban is kitermeli a szerethető hőseit, és valószínűleg az alvilág ilyen távolságból tényleg olyan, mint egy agresszív, hataloméhes, utcai és erkölcsi szabályokon működő Futrinka utca, amiben Menyét, Patkány, Gyurma, Pufi, Ragyás Tóni, Colos, Csontkezű és mások szerepelnek. Pedig ezek a nevek mind valódi bűnözőket jelölnek, súlyos rablások, garázdaságok és halálok köthetők hozzájuk. Dezső András eredetileg a hetvenes évek maffiatörténeteivel akart foglalkozni, de végül napjainkig jutott. Ez nyilván az ő oknyomozó munkáját is dicséri, miközben mégis csak Márquez Száz év magányának bonyolult családfa-struktúráját ismerhetjük meg: kapcsolatok, sértődések, árulások, spicliskedések, felfelé törekvés, bosszú írja ezeket a történeteket.

A maffiatörténet-írás nem vidám foglalkozás, elég, ha az olasz újságíróra, Roberto Savianóra gondolunk, aki Gomorra című riportkönyvében a nápolyi maffia, a Camorra működését, majd második, Zéró, zéró, zéró című munkájában a kokain útját térképezte fel. Hiába fordították le negyvenkét nyelvre a könyvét, hiába nyert Cannes-ban és jelölték Oscarra a filmadaptációt, a Casalesi család úgy döntött, végezni kell az íróval. A siker ára a magány, amit különböző rejtekhelyeken oszt meg az őt állandóan felügyelő rendőrökkel vagy testőrökkel. Dezső is említi az előszóban, hogy tudja, milyen, ha megfigyelik az embert, ha nyomást gyakorolnak rá, ha eljárást indítanak ellene, pedig alapvetően az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Lelvéltárában dolgozott, valamint rengeteg interjút készített. A jelentől minél távolabbi pontot hozunk fel, annál színesebben és őszintébben beszélnek a megszólalók, és minél közelebb kerülünk a mához, annál bonyolultabb lesz megszólalót találni, ami nem csoda, hiszen sokszor még futó vagy még el nem évült ügyekről van szó.

Nem véletlenül említettem Márquezt: egyfelől ötven év történetét meséli el a könyv, másfelől egy tágan értelmezett családét, amely esetében simán előfordulhat, hogy valaki fiatalon megjelenik a kötet elején betörőként, majd a kilencvenes években már a legsúlyosabb olajozási ügyeket szervezi. Természetesen nem egy maffiacsaládról beszélünk, hanem bűnszervezetekről, többes számban, viszont itt is ismer mindenki mindenkit, a féltékenység, az irigység ugyanolyan szervezőelv, mint a nagyzolás, a hatalommánia vagy a piszlicsáré ügyeskedések. Fontos megjegyezni, hogy ez az alvilági tabló tényleg rengeteg embert mutat meg és mozgat, de Dezső ügyesen szerkesztett kötetet ad az olvasó kezébe: összefoglalja a fejezetek elején a főbb szereplőket, röviden megírja, hol tartunk épp (mint a tévésorozatok esetében), majd amikor belevág, akkor is képes vissza-visszautalni, hogy érthető legyen a sztori, ráadásul a könyv végén minden bűnözőt külön felsorol és bemutat.  

Poroltó készülékekkel oltják a lángoló autókat a robbantásos merénylet helyszínén az V. kerületi Aranykéz utcában 1998 július 2-án. Fotó: Mihádák Zoltán / MTI

A Maffiózók mackónadrágban a hetvenes évek elején indul, amikor a Kádár-korszak társadalmilag, politikailag és gazdaságilag is teljesen fura időszakában még nem lehetett magánbizniszeket indítani, és az emberek ügyeskedve próbálták meg-meglopni az államot a munkahelyükön. Voltak, akik össze tudtak ügyeskedni maguknak valamekkora magánvagyont, amit nyilván nem mertek bankban őrizni, ezért otthon rejtegették. A társadalmi és gazdasági berendezkedéseket általában az alvilág érti meg mindig a leggyorsabban, ezért a budapesti betörők elkezdték magukat megszervezni. Ekkor bukkant fel a Négy páncélos, akik mindig a rendőrség előtt jártak pár lépéssel, és nemcsak azért, mert ügyesebbek voltak, hanem azért is, mert a szervezett bűnözés már ekkor együttműködött az állambiztonsági szolgálatokkal.

A budapesti bűnözőket Kaliforniából segítették a számonkérés elől oda menekülő magyarok. Kicsiben kezdték, az itthon elsajátított tapasztalatokat könnyen ültették át idegenben, mert Szájmonék nem akartak nagyban játszani, az ügyeskedéshez meg ez is elég volt. A könyv legviccesebb, egyben legbulvárosabb sztorija is itt hangzik el: a Los Angeles-i magyar maffia szállítója a Guns N’ Roses basszusgitárosa, Dugg McKagan volt, és életrajzában ő emelte ki, hogy mennyire furák ezek a melegítőnadrágos fickók.  

Dezső András mindent adatol, hivatkozik, de iszonyú erősen épít karaktereket, sztorizik, és mindig hagy kitérőt az egyes személyek háttértörténetének megértéséhez. Az egész könyv szerzői szempontból tök érdekes: az alvilág alakjai sokszor nem fizikai erejükkel, hanem legendájuk erejével értek el eredményeket, ami azt jelenti, hogy egy-egy alvilági alak történetét sok-sok mítosz hozza létre. Vagyis ezek az alakok maguk is elbeszélések, és pont ezért fontosak, hogy a róluk szóló legendák akkor is működjenek, ha minimális valóságtartalma van. Ezért fontos, hogy az újságíró minden infót több oldalról csekkoljon, különben csak a legendagyártás részesévé válik.  Bár ez a könyv nem a Drót vagy a Maffiózók, de egy lelkes tévésorozatgyártó csapat gyorsan megvehetné a jogokat.

Ha a hetvenes évek a hiánygazdaságról, az ügyeskedésről, a szervezett bűnözés kialakulásáról szólt, akkor a nyolcvanas évek a fogyasztói kultúra megjelenéséről és az államhatalom meggyengüléséről. A gazdasági és társadalmi ügyek egyre átláthatatlanabbá váltak, egyre több magánzást engedett a rendszer. Egyre több helyet kezdett el védeni a maffia, ezért egyre több volt sportoló kapott munkát, rendesen csapatok épültek ki ezen a területen. Az egyik verekedés például azzal zárult, hogy Seres Zoltán, mint egy béna amerikai filmben, kiment az autójához, hogy egy szamurájkardot vegyen elő. Az erőszak fokozódott.

Ebben az időszakban jelentek meg olyan később országosan is ismertté váló alakok, mint Prisztás József, Tasnádi József vagy Kisbandi. A trükközések és lehúzások mellett beindult a játékautomatázás, a szerencsejáték és a csempészés is, dőlt a pénz az alvilágba, miközben a magánszektorban is elindult az élet. A szerződéses magánzók nem minőségi szolgáltatásokkal, hanem folyamatos csalásokkal és lehúzásokkal értek el szép nagy nyereségeket, az egész rendszer mérgezett volt: elvileg egy embernek egy üzlete lehetett, de már szabadon beszerezhette bárhonnan az árut. Nyilván megjelentek a strómanok és az ellenőrizhetetlenül beszerzett áruk, de ekkor jelent meg a török alvilág, illetve Jozef Roháč is, aki 1986-ban elrabolta a csehszlovák egészségügyminiszter-helyettest. Miközben egyre profibban épült az alvilág, közben a Kádár-rendszer lépésenként esett szét, ráadásul a rendőrség is tehetetlen volt, a belügyminiszter elismerte, hogy a bűnözői csoportok technikai felkészültsége korszerűbb, mint a bűnüldözőké, akik a jobb élet reményében óriási lendülettel vetették magukat a munkába.

A nyolcvanas évek második felében megerősödő alvilág a rendszerváltás igazi nyertese lett, hiszen teljesen új államrendszer állt fel, de ahhoz nem elég gyorsan, hogy megakadályozzák a nemzetközi maffiacsoportok megjelenését. Oroszok, szerbek, albánok lepték el Magyarországot, hiszen a legjobb pénzkereső rendszereket gyenge és zavarodott országokban lehet felépíteni, ahova ráadásul áramlani fog a pénz. A külföldi maffiózók területszerzési igényekkel jöttek Magyarországra, viszont a zavarosban már rendszeresen pisztolyokkal, géppuskákkal és bombákkal halásztak.

A magyar alvilágnak egyszerre kellett védenie a területét és egyezséget kötni a nemzetközi franchise-ok hazai szereplőivel. Brutális, véres és eszement harcok indultak be, amelyek közül az Aranykéz utcai eseményekre sokan emlékezhetnek. Magyarország a rendszerváltással új víziót vázolt fel, miközben soha annyira kiszolgáltatott nem volt. A pénzváltókból milliomosok lettek, az éjszakai életet rendre újra felosztották maguk között, Budapestről vidékre is terjeszkedtek, az olajbűnözés szárnyalt, a drogbiznisz beindult, közben viszont az alvilág is elkezdte tisztára mosni a pénzét, és egyre több legálisnak tűnő vállalkozásba forgatták vissza a pénzüket, mint például az Energolba. A korrupció erősödött, a halottak száma nőtt, a bűnüldözők lemaradtak. Csak 1995-ben alakult meg a Központi Bűnüldözési Igazgatóság, a magyar FBI, de közben a megyei rendőrkapitányságok is ráfeküdtek a szervezett bűnözés feltérképezésére.

A kilencvenes évek második felében a bonyolult alvilági ökoszisztémát elkezdték megtisztítani: eltűnt a Balaton királya, Szlávy Bulcsú, megölték a veszprémi vállalkozót, Molnár Pétert, Prisztás Jószefet, a médiamogul Fenyő Jánost egy piros lámpánál több tucat lövéssel gyilkolták meg, és felrobbantottak egy kis Polskit az Aranykéz utcában, hogy végezzenek Boros Tamással, aki kitálalt a rendőröknek. Ez volt a magyar maffiatörténelem legsúlyosabb évtizede.

Dezső András napjainkig meséli el a magyar szervezett bűnözés történetét, ami valójában nem egy lineáris történet, hanem sok-sok párhuzamos, néha összegabalyodó történetszál folyamatosan erősödő és gyengülő szereplőkkel, akiket egyik pillanatról a másikra kiiktathatnak. Csak feltételezni tudom, hogy oknyomozó újságíróként hány olyan sztori van Dezső birtokában, ami nem került a könyvbe, illetve ezek közül hány olyan lehet, melyek hatással vannak a mai társadalmi, politikai és gazdasági berendezkedésre, de azokat nem tudta megbízhatóan alátámasztani. A Maffiózók mackónadrágban ugyanis profi újságírói munka, amiben minden részlet több szempontból ellenőrzésre került, ráadásul a könyv lendületes stílusából, a burjánzó legendákból az is kikövetkeztethető, hogy a Nagy Egészet (például: a rendőrök, a belügyminisztérium, a titkos szolgálatok vagy általában a politika szerepvállalását) nem lehet elbeszélni, csak újabb és újabb kísérletekkel közelíteni hozzá. Viszont olvasóként a lehető legrészletesebb rálátást kapjuk a témára, ráadásul olyan színesen és szórakoztatóan elbeszélve, hogy a cikk elején említett Drót vagy Maffiózók még akkor is smafu ehhez képest, ha Dezső egyáltalán nem dramatizált semmit, csak újságíróként kikutatta és elbeszélte azokat a mackónadrágosokat, akik mindig a rendszer kiskapuit keresve, az erőszakos hatalomgyakorlás mindenféle klasszikus útjait kihasználva akartak boldogulni.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9814887902

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.