Olvass!

KönyvesBlog

Takács Zsuzsa, Háy János, Péterfy Gergely - Ilyen volt a Margó harmadik napja!

2019. június 15. .konyvesblog.

Képek: Valuska Gábor és Posztós János

Egy ötvenéves költői életmű, az irodalmi nagyságokat teljesen új fénytörésben mutató életnovellák, és „egy nagy veszteségkatalógusként” jellemzett regény, amelyben sokan pórul járnak - sok minden más mellett ez is terítékre került a Margó harmadik napján. A rendezvény vasárnapig folyamatosan várja az érdeklődőket, a programokról minden fontos információt megtaláltok a Margó honlapján, valamint Facebook oldalán, és érdemes belelapozni a programfüzetbe is. 

Takács Zsuzsa: Álmomban fogant versek ezek

Az idei Aegon Művészeti-díjas Takács Zsuzsa költő verseskötete, A Vak Remény ötven év verseit tartalmazza, és a margós beszélgetésen az első vers felolvasása után a költő a kérdésre, milyen érzés volt újraolvasni a verseket, elmondta, hogy „viszonylag kevés benne a szépítés, kevés benne a hazugság”. Kiemelte, nem esztétikai értelemben vett szépítésről van szó, hanem arról, hogy nem akarja magát jobbnak láttatni, mint amilyen emberileg, és az élettörténete is olyan, ahogyan azt leírta. Az 1960-as, első kötetében nagy szerephez jutott szabadságra törekvés témája ugyan ma már nem aktuális, de a hely, ahol él, nem változott, tette hozzá. Költészetében az őszinteség kulcsszerepet játszik, mint mondta: „…az írást megcsalom azzal, ha hazudok benne”.

Számára az írás „a kitárulkozásnak és a meztelenségnek a huzamos vagy kevésbé huzamos, elnyújtott ideje, amikor az ember önmagával sem fér el egy szobában, annyi lelki szenvedély, felindultság van benne.” Sok verse éjjel született, mikor gyerekei kicsik voltak, vagy amikor a Közgazdaságtudományi Egyetemen tanított, derült ki, amikor az írás idejéről kérdezte Winkler Nóra. „Álmomban fogant versek ezek”, fogalmazta meg a költő, majd hozzátette: „Akkor álmodtam nagyon sokat. Egyrészt a szabadság hihetetlen élményét, amit csak ’56-ban éltem át, és akkor is csak egy hétig, másrészt a szerelem fogalmát, ami forrás és új nyelv volt”.

Takács Zsuzsa megtanulta felírni a szövegeket az álmai után, 14 sorban szonetteket írt belőlük, míg hamarosan 14 soros álmai lettek. Ő maga se értette, miről szólhatnak, majd mikor meglátta kinyomtatva, akkor nyert értelmet, hogy mi az a feszültség és mi is a jelentése. Az őszinteség visszaadása a kötet verseinek egy részében vidám, ironikus vonulat formájában figyelhető meg, tért ki rá a költő, majd arról beszélt, milyen hasznos tapasztalatokat szerzett, mikor gyerekből anyává vált, így abban a szerepben tapasztalta meg magát, amitől gyerekkorában alkalmanként szenvedett. Adyhoz fűződő érzéseiről is szó esett: nagy hatással volt rá Ady lázító költészete a megszokások ellen, ahogy sajátos látásmódja is. Takács Zsuzsa korábbi kötetei közül Keserű Ilona festőművész készítette az egyik borítóját, tudtuk meg, majd kiderült, a költő otthonában a festő egyik festménye helyet is kapott. A tartalmas beszélgetés végén további képeket láthattunk kivetítőn a művésztől, amelyek közül egy a Metropolitan Múzeumban látható. (R. Zs.)

Háy János: Nem akartam irodalomtörténetet írni

„Mindig is terveztem, hogy írok egy esztétikát, akik ismernek, tudják, hogy szeretek okoskodni” – jelentette ki kissé önironikusan Háy János tegnap este a Kik vagytok ti? bemutatóján, de azt azért hozzátette, idővel rájött, hogy csak műveken és alkotókon keresztül tud esztétikai problémákról beszélni. A Margó harmadik napján Valuska Lászlóval beszélgettek a PIM udvarán, de elsősorban nem irodalomtörténetről, hanem arról, hogyan tükröződik Háy írói hitvallása a magyar irodalom nagyjairól szóló kötetében.

„Az a tapasztalatom, hogy ami bekerül a tradícióba, az bemerevedik, az alkotók pedig szobrok lesznek. A célom az volt, hogy érinthetők, elevenek legyenek az írók. Megpróbáltam élő emberként elképzelni őket” – fogalmazta meg Háy a beszélgetés elején, majd elmondta azt is, számára egyértelmű volt, hogy nem akar irodalomtörténetet vagy tankönyvet írni, mert a sorsok érdekelték. Éppen ezért ebben a kötetben kissé fikcionalizálta a szerzőket, életnovellákat írt róluk, mert nem akart úgy beszélni a szerzőkről, ahogy az megszokott, nem akart „1000% tisztelettel” írni az életművekről, és nem volt hajlandó úgy csinálni, mintha minden fontosnak tartott mű minden betűje tökéletes lenne. „Ne legyen már azért lelkifurdalásom, mert nekem nem jön be a Buda halála.”

Szerinte ugyanis nem úgy kell nézni a kánon szövegeire mint tananyagra, hanem mint organikus művekre, amelyek folyamatosan dialógusban akarnak lenni a legmélyebb lényünkkel, és el akarnak ragadni minket. Kifejtette azt is, hogy nem hisz abban a teóriában, ami szerint a szerző halott, és bár nem akarta az életrajzok felől megközelíteni az írókat, az sem mellékes, hogy mi történt velük, mert a sérülésből indul minden alkotás. „Mindannyiunknak vannak sérülései, de az írók folyamatosan aktualizálják a lelki sérültségeiket. Nem felejthetik el, mert abból dolgoznak.” Később az is kiderült, hogy Háy nem hisz a Platón-féle tükrözés-elméletben sem. „Abban hiszek, hogy a műalkotás tere egy teremtett tér, ami az alkotó saját tapasztalatából születik. Ebbe lép be az olvasó a saját tapasztalati világával, de úgy, hogy elfogadja a mű játékszabályait” – mondta, hozzátéve, hogy ő mindig fikciót ír és sosem a valóságot, a fikciós térben pedig nem a valóság osztja a lapokat.

A beszélgetés vége felé Valuska László azt kérdezte tőle, hogy íróként hogyan hatott rá ennek a kötetnek a megírása. „Biztos, hogy ezek befolyásolják az embert – mondta – A problémák, amiket felvetettem, mind az én valós problémáim, csak a szerzők révén tárgyiasultak.” Aztán azt is bevallotta, hogy bár fontosnak tartja az elméletet, egy az egyben az sajnos nem tud beépülni a művekbe. „A művészettel az a baj, hogy nincs olyan tudás, ami biztosítaná a hiteles megszólalás lehetőségét.” (FK)

Péterfy Gergely: Akartam egy regényt, amelyben a szereplők pórul járnak

A tradíciók átörökíthetetlenségéről, ennek a törekvésnek a kudarcáról szól Péterfy Gergely legújabb könyve, A golyó, amely megölte Puskint – vélte a Margó harmadik napján Mészáros Sándor, a Kalligram főszerkesztője, mire a szerző rögtön hozzátette, hogy a polgári tradíció alapvetően a vagyonhoz és a munkához kötődik: „Nekem egyik sincs”. Péterfyt egy ideje már a kisiklott életek izgatják, főleg, mivel ezekből elég sokat látott mostanában a környezetében, ám mivel a miértekre elméleti választ nem tudott adni, „történetek kezdtek el keringeni” benne.

Szándéka szerint a a regény „egy nagy veszteségkatalógus”, eposza annak, hogyan vesznek el a dolgok, és emberek hogyan veszejtik el egymást. „Mindig is akartam egy olyan történetet írni, amelyben nagyon pórul járnak a szereplők” – tette hozzá. Bár a beszélgetésen többször kérte Mészáros Sándort, hogy ne spoilerezzen, annyi azért kiderült, hogy a regény a fentieken túl – Péterfy megfogalmazása szerint – egy egész életen át tartó nagy szerelem története is, és hőse egész életét ez a vágyakozás határozza meg.

Elhangzott az is, hogy Péterfy klasszika-filológusként végzett (amit részben különcségből, részben pedig mélységes érdeklődésből választott), és ő maga olyan „régi műveltségben” nőtt fel, amely a hetvenes években Nyugat-Európában már teljesen halott volt, ám amelynek a kilencvenes évek elején „ebben a kelet-európai zárványban” mégis volt egyfajta újrafelfedezése. Az ezredforduló környékén ugyanakkor némi önironikus kacajjal vette tudomásul, hogy „ennek lőttek”, mint ahogy a polgári életformának is befellegzett, a műveltségtradíció pedig átalakult.

Mészáros Sándor szerint Péterfyt mindig is jellemezte egyfajta pogány derű, mire az író megjegyezte, hogy igyekszik minél többet nevetni, ám új könyve „igazi gyomorremegtető kacagást” nem ígér. A kötet központi alakja egy deklasszált figura, egy kitelepített egykori vallástörténész, aki felépít egy fiktív polgári világot, egy fiktív Kassát. Megpróbálja átmenteni azt a polgári világot, amelyben felnőtt, viszont az utódok ezzel nem nagyon tudnak mit kezdeni. A beszélgetés ezen pontján szóba kerül Jékely Zoltán is: „Ettől a kiváló nagypapától azt tanultam meg, milyen az, amikor az ember diktatúrában él, és belenevet a sors szemébe”. A nagyapán kívül a kötet másik tragikomikus figurája egy Áron nevű népművelő: birtokába veszi a regénybeli Waldstein-házat, amely aztán az összes szereplőt bevonzza, és egyfajta mágikus középpontként funkcionál. A cselekmény amúgy egy olyan jelenbe vezet, amellyel az író szerint nem sok szimpátiát fog érezni az olvasó. A regény bár nem foglalkozik politikával, mégis azt követi végig, hogyan állt elő az a világ, amelyben jelenleg vagyunk. Napjainkban ugyanis egy hatalmas tradícióeltűnésnek vagyunk a szemtanúi, és egyelőre nem tudjuk, hogy mi az, ami újonnan keletkezik. (RO)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4514895144

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.