Olvass!

KönyvesBlog

Titkolózás és emberi mulasztások sorozata vezethetett a Kurszk pusztulásához

2019. június 27. .konyvesblog.

Robert Moore könyve az eredeti megjelenés évében, 2002-ben az egyik legfrissebbnek számított az atom-tengeralattjáró elsüllyedésével kapcsolatban. Az információk, melyekből dolgozott, aligha lehettek volna exkluzívabbak: magas rangú orosz katonák, a tengeralattjárón szolgálatot teljesítők hozzátartozói, és a mentésben részt vevő szakemberek álltak rendelkezésére, hogy elmeséljék a Kurszk és személyes tragédiájuk történetét. A dokumentumregény ma is aktuális kérdéseket boncolgat, amit az is jól mutat, hogy a könyvből nemrég mozifilm készült.

Robert Moore: Kurszk – Az atom-tengeralattjáró tragédiájának története

Fordította: Tábori Zoltán, Gabo, 2018, 365 oldal, 3990 HUF

 

Moore jól elkülöníti a bizonyított tényeket a korabeli, és mai napig is tartó spekulációktól. Nem voltak azonban ilyen szerencsés helyzetben a vigyajevói feleségek, barátnők és édesanyák. A községben hamar terjedni kezdtek az elkapott információmorzsákon alapuló pletykák, amire az Északi Flotta vezetése is rátett egy jó nagy lapáttal, amikor félreértésekre alapozva, vagy éppen teljesen szándékosan dezinformációkkal kezdték el félretájékoztatni a kisközösséget, majd a szélesebb közvéleményt. De a bizakodás sokáig megmaradt:

„Az asszonyokat az a hit éltette, hogy amíg az admirálisok a tengeralattjáróért aggódnak, az ország inkább a benne rekedt emberekért.” (171)

A Kurszk korának egyik legkorszerűbb katonai járműve volt. Tervezésénél az egyik alapelv az volt, hogy minél jobb túlélési körülményeket biztosítson a legénységnek egy esetleges katasztrófa bekövetkezte után. A rekeszekre osztott hajó létfenntartó berendezései és menekülőcsatornái is jó esélyeket teremthettek volna erre, és a Kurszkot alapvetően elpusztíthatatlannak tartották. A tragédia azonban így is bekövetkezett:

„Egy évtized kellett a megtervezéséhez, három év a megépítéséhez és mindössze 135 másodperc a pusztulásához.” (62.)

A tengeralattjárón történt robbanásokat túlélő tengerészek a mentőnyílással ellátott 9-es rekeszben összegyűlve várták a megmentésükre érkezőket, de túlélési lehetőségeiket illetően nem dédelgettek hiú reményeket. Moore horrorszerű részletességgel beszél a robbanás következményeiről és arról, milyen testi-lelki szörnyűségeken mehettek keresztül a katonák.

Ugyanakkor az is kiderült, ha gyorsabban reagálnak az illetékesek, néhányan talán élve jutottak volna vissza a felszínre. Nem lehet azonban konkrét felelősöket megnevezni: az atom-tengeralattjáró katasztrófájához rengeteg rossz döntés vezetett. Az Északi Flotta költségvetését ekkor már egy ideje meglehetősen alacsonyan tartották, ami a kockázatvállaláshoz mérten nevetségesen alacsony tengerészbérekhez vezetett. Ennek következtében megszaporodtak az állományon belüli öngyilkosságok is, amiket a vezetés megpróbált elhallgatni.

A mentésben már viszonylag korán megpróbáltak segíteni norvég egységek, ám az oroszok jobbnak látták elutasítani a nyugati segítséget. A hidegháború mégsem ért véget igazán a Szovjetunió felbomlása után, így a régi beidegződések, a nyugati országokkal szembeni bizalmatlanság, a nemzeti büszkeség, a hadititkok védelme és hírszerzési indokok közösen vezettek a késlekedéshez. A korszerű tengeralattjáróra kerülő torpedókat sem ellenőrizték megfelelően és a hivatalos álláspont szerint egy elavult, hidrogén-peroxiddal töltött torpedó okozta az első robbanást, ami láncreakciót indított be. Összeesküvéselmélet-hívők körében azonban a mai napig több, a hivatalos álláspontnak ellentmondó teória létezik, amelyek közt van terrortámadás, nyugati torpedótalálat, dezertálási kísérlet és ellenséges tengeralattjáróval történő ütközés is (ez a verzió sokáig tartotta magát az orosz vezérkarban is). A könyvből az is kiderül, hogy az akkor alig 100 napja posztján lévő Putyin hogyan próbált politikai előnyt kovácsolni a tragédiából.

Moore művének legnagyobb erőssége, hogy bár előfordulnak, de a technikai, tudományos és katonai aspektusok helyett elsősorban a tragédiában érintettek szemszögéből közelít az eseményekhez. A tengeralattjáró pusztulását megelőző napok mellé kerített narratívában előtérbe kerülnek a katonák jellemei, környezetükhöz való viszonyuk és így, személyesebb, kisebb történeteken keresztül ismerhetjük meg közelebbről az egyenruha mögött az embert. Később a mentésben résztvevők, valamint a katonai vezérkar előéletébe is bepillantást enged a szöveg, hogy jobban megismertesse a sokszor ellentmondásos, feszültséggel teli motivációkat. Az erőteljes érzelmi bevonódásban számos hangulatfestő leírás, regényes dramaturgia és a könyv elkészültében segédkezők beszámolóin alapuló párbeszédek is segítenek. Így a Kurszk nem puszta tényfeltárás, hanem a tragédiához vezető események kronologikusan jól követhető, kvázi-thriller narratívába ágyazott, vérfagyasztó leírása.

A könyv fókusza mindvégig az érintetteken marad, mégis csak egy kisebb szeletét teszi ki a tengeralattjárón rekedtek kálváriája – erről ugyanis kevés hiteles információ maradt fenn. Robert Moore könyve nemcsak felkavaró, megrázó részletességgel taglalt pusztulástörténet, hanem méltóságteljes tiszteletadás is az elhunytak felé. A könyv nem feledkezik meg a személyes sorsokról, mint ahogy tette azt az orosz katonai vezetés a késlekedés óráiban:

„Oroszország katonai vezetői elfelejtették, hogy a legértékesebb erőforrásaik – az a vagyon, amely valóban érdemes rá, hogy harcoljanak a védelmében – nem a Kurszk fedélzetén elhelyezett titkos fegyverek voltak, hanem maguk a fiatal tengerészek.” (347)

Szerző: Laki Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr9814914148

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.