Olvass!

KönyvesBlog

Annet Huizing tudja, milyen a jó gyerekregény és nem fél megmutatni

2019. június 28. KissOrsi

Állítom, amit néhány éve a krimiben a skandinávok (főleg a svédek meg a norvégok) kipörgettek, ugyanazt a hollandok megcsinálták a gyerekirodalomban, legfeljebb a füstje nem volt akkora. Mit is jelent ez? Csupán annyit, hogy nagyon bátran, frissen és – hülye szó ide, mégis fontos – könnyedén mertek hozzányúlni akár nagyon rizikós témákhoz is, a végeredmény viszont nem egy köldöknézegetős tanmese lett, hanem egy elgondolkodtató, mégis olvasmányos SZTORI. Az a nagy szerencsénk, hogy az elmúlt években rengeteg jó holland könyvet lefordítottak magyarra (eddigi személyes kedvencem a nagyon erős atmoszférát teremtő Tess és én), és ebbe a fősodorba illeszkedik Annet Huizing regénye is, aki a Hogyan írtam véletlenül egy könyvet? címmel látszólag ki is jelölte könyve tematikus koordinátáit.

A látszat ugyanakkor kicsit csal – a cím, a piros alapon pöttyös borító meg a virág kicsit elaltathatja a figyelmünket, színtiszta lányregény, gondolhatja, aki leemeli a polcról, hogy aztán Huizing az első mondattal észhez térítsen minket: „Elég kemény, ha az embernek meghalt az anyukája”. A főhős Katinka már csak tudja, hiszen hároméves volt, amikor meghalt az övé, azóta az apja egyedül neveli őt meg az öccsét. Katinka nem nagyon érti, hogy a felnőttek miért jönnek zavarba, ha szóba jön az anyja halála, hiszen már régen történt, nem is emlékszik az anyjára, és különben is, már megszokta, hogy csak hárman vannak. Jól kiforrott rutin mentén peregnek a mindennapjaik, igaz, hogy a lakás legtöbbször szalad, de a szeretet legalább végtelen.

Annet Huizing: Hogyan írtam véletlenül egy könyvet?

Fordította: Rádai Andrea, Pozsonyi Pagony, 2019, 148 oldal, 2590 HUF

 

A legnagyobb változást ugyanakkor mégiscsak két nő hozza el Katinka életébe: az egyik a szomszédjuk, a híres író Lidwien, aki kreatívírás-órákat ad neki, és folyamatosan javítja, kommentálja Katinka szövegeit, a másik pedig egy Dirkje nevű fiatal nő, aki az apja barátnője lesz. Hogy a nő hogyan vált a család részévé, azt lényegében Katinka narratíváján keresztül tudjuk meg, miközben a fejezetek végén vastagon szedett bekezdésekben Lidwien írótanácsait olvashatjuk. Ezek egy részét egy gyakorló olvasó akár evidenciaként is kezelheti (például: ne mondd el, mutasd meg, stb.), de egy gyereknek, akinek minden álma, hogy írhasson VALAMIT – továbbmegyek: írhasson BÁRMIT –, nagyon hasznosak lehetnek. Katinka és Lidwien írásóráinak hála tehát lassan kibontakozik a regény (az, amit végül véletlenül ír Katinka), miközben kiderül az is, hogy az anyja halálával kapcsolatos kamaszos flegmaság csak egy olyan kislány álarca, aki kapaszkodók híján tíz év alatt sem tudta feldolgozni a számára legfontosabb személy elvesztését.

Annet Huizing tehát úgy ír az egyik legnagyobb traumáról, hogy közben a kreativitást megragadva és aktivizálva valami nagyon eleven és élvezetes dolgot hoz létre: nem bagatellizálja el a halált mint témát, de nagyon jó arányérzékkel tartózkodik attól, hogy a szöveg belefulladjon a szirupba. A könyv a Pagony Abszolút könyvek sorozatában jelent meg, amely kimondottan a kiskamaszokat célozza meg. A borító pedig ne tévesszen meg senkit, ez nem egy klasszikus lányregény, simán a kezébe lehet adni egy fiúnak is, de még akár a suliban is hasznos lehet, ha éppen egy jó fogalmazást kell írni. Bármilyen témáról.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5914915078

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.