Olvass!

KönyvesBlog

Pajor Tamás: Sokkal eredetibb, bátrabb élet az, ami a normalitást célozza

2019. június 29. .konyvesblog.

pajor1.jpeg

Fotó: Németh Tamás

Most nem tudok beszélni, vagyok valahol. Mondtam volna, ha valaki felhív, miközben Pajor Tamással beszélgettem. Voltam valahol. Jelen voltam. Ugyanúgy, mint 15 éves koromban, mikor a barátnőmmel izzadtra ugráltuk magunkat és azt ordítoztuk, hogy adj gázt, hogy hátra dőljek, és amikor tizenhatodszor adtuk a gázt, a barátnőm anyja bejött, és a konyharuhát, a fakanalat, meg a szemét az égre emelte, de ő nem azt üvöltötte, hogy a rock’n’roll az nem egy tánc, hanem azt, hogy ó, hogy nem tud elmenni az áram! És voltam valahol akkor is, mikor a férjemnek egy nehéz időszakban elküldtem, hogy végül itt maradtunk, te meg én, ketten, túl a város tömegén, emlékezz, milyen volt az elején, a csodakert idején. Most nem tudok beszélni, vagyok valahol, mondtam volna, ha valaki felhív, miközben Pajor Tamással beszélgettem. Azzal a Pajorral, aki iránti tiszteletből nem írom le, hogy Neurotic. Mert az interjú után megkérdeztem tőle, nem idegesítő-e számára, hogy minden cikk úgy kezdődik, Pajor Tamás, a Neurotic frontembere. Nevetett és azt mondta, de az, idegesítő, mert olyan, mintha az elmúlt harminc év munkáját semmibe vennénk és én vagyok a második újságíró, aki a héten ezt kérdezi tőle. Francba, gondoltam, pedig milyen jó kis lead lett volna. És tettem egy ígéretet. Hogy az én cikkem nem így kezdődik majd. Az idei Ünnepi Könyvhétre jelent meg a Haladó magyar, Pajor Tamás zenész, dalszerző, prédikátor dalverskötete. Nem lesz könnyű olvasmány, mert a pajori szóviccek egy kicsit szúrnak, egy kicsit fájnak, egy kicsit belénk állnak, mint az állat – na jó, ez neki jobban megy, hagyom is –, aztán, valahol a Prédikátor ciklusnál átfordul az addigi urbánus lüktetés, a szómágia, letisztul a nyelv, fennkölt lesz a szó és találkozunk valakivel, aki talán mindig is ott volt.

Fussunk egy kötelező kört, úgy értem, most felteszem a banális újságírói kérdést. A Haladó magyar egy összegzés? Miért pont most jelent meg ez a kötet?

A végidők szele az oka. Az apokaliptikus tér-idő kontinuum, ami a hétköznapok monotonitását felszántva kikényszerítette belőlem ezt a vallomást. (nevet) Szóval annyi, hogy Kuczogi Szilvia, az Európa Könyvkiadó igazgatója felhívott, hogy szeretné kiadni az írásaimat. Az elmúlt tíz évben tömörebbé, esszenciálisabbá tettem azt a fajta, máshoz talán nem hasonlítható nyelvet, ami a szövegeimben, dalverseimben megjelenik. Annyiban ez a kötet tekinthető összegzésnek, hogy ezután egy picit jobban megpróbálom magam jobban függetleníteni a nyelvi játékoktól, megpróbálom kikényszeríteni magamból, hogy kijöjjön valami, ami eszköztelenebb, szikárabb, de legalább ennyire jó.

Pajor Tamás: Haladó magyar

Európa Könyvkiadó, 2019, 238 oldal, 3499 HUF

 

A tervek szerint ez költészet lenne, vagy dalok?

Nem akarom szétválasztani. Régen sem volt szétválasztva. Tudvalevő, hogy a vers valaha dal volt és a képzett kultúrtörténészek sem nagyon tudják megmondani, hogy ez mikor, hol vált ketté. Ez a kötet is tartalmaz olyan dalverseket, amelyek olyanok, mintha már lenne alattuk zene, pedig nincs. És van olyan, amelyikhez nem lesz zene. A dal azért egyedülálló műfaj, mert a zene és a szöveg egymást erősítve, együtt alkotnak egy új minőséget. A magam részéről a vers igényességét szeretném széles körben követhető dalba önteni, hogy ne pihenjen csak a könyvespolcokon. Az irodalom és a zene határán próbálok egyensúlyozni. Sajnálatos módon a zene nélküli irodalom jóval kisebb figyelemre tart számot, és én szeretem, ha figyelnek arra, amit mondok. Mielőtt idejöttem, egy Parti Nagy Lajos verset olvastam és meg is jegyeztem, hogy ez tényleg nagyon durván költészet, de sajnálatos módon egy ilyen színvonalú alkotás, épp műfaji sajátossága miatt is, kizár a hallgatósága köréből sokakat. Én azt keresem, hogyan lehetne minőségi csökkenés nélkül megszólítani minél több embert, a költészet feladása nélkül relatív tömeghatást elérni. Úgy vélem, ha csak a zene nélküli költészetet gyakorolnám, akkor nagyszámú figyelmet veszítenék. Ahova én célzok, az a Szenes Iván és a Radnóti Miklós közötti spektrum. A mindenestül kommersz dal a legtöbb esetben megmarad a funkcionalitás szintjén, nem is tűz ki többet. Ezzel szemben a művészet számomra az, ami az életet úgy tudja ábrázolni, tükrözni, hogy aki szemléli, azonosulást éljen át, valamiképp felismerje az általa is átélt valóságot. Valamit a lényegből ragad meg, amit a tudományos, a publicisztikai vagy a hétköznapi nyelv nem tud. A funkcionális nyelv csak a felszínt kapargatja, ami a szívét-lelket megmozgatja, azt nem érinti.

Dalban könnyebb megszólítani az embereket?

Persze. A dalt lehet dúdolni, általában van refrénje, ami megjegyezhető, de ha nincs, a dalnak akkor is van lüktetése és más, talán mélyebb rétegeket mozgat meg az emberben, mint a verbalitás. A kötet címe, a Haladó magyar egy többértelmű nyelvi játék. Utal a gondolkodó, kereső, spirituális emberre, másrészt haladást fejez ki beteljesedés felé. Nem utolsósorban egyfajta emelt szintű nyelvleckét is állít az olvasó elé.

pajor2.jpeg


Azt jól érzem, hogy maga a kötet is halad valamitől valami felé?

Poós Zoltán, kiváló író és egyben olvasószerkesztőm ötlete volt, hogy tematizáljuk, rendezzük ciklusba a dalverseket, amely fejezeteket azután én tovább szerkesztgettem. Igen, ez így van, nagyon jó észrevétel, van a könyvben egy irány. A profánból a szent felé, a földitől az égi felé, a hétköznapiból a szakralitás irányába vezet. A legnagyobb különlegessége talán az, hogy egyszerre van jelen benne az urbánus, szarkasztikus eszközökkel élő, játékos formanyelv és a pap-költők hagyományaiból ismert istenes versek is, bár ezekhez képest elég formabontóan. E kettő egyidejű jelenléte az előzményekhez képest meglepő, és kellőképpen kifejezi azt, ahogyan átélem a dolgokat.

Amikor egy szuszra végigolvastam a kötetet, furcsa hangulatba kerültem, annak ellenére, hogy azt olvastam tőled, a jó hangulatú költészetet szereted. Nekem nem lett jó hangulatom.

Az baj.

Először! Mert viszketett. Szúrt, fájt, kényelmetlenül éreztem magam.

Az jó.

Azért éreztem magam kínosan, feszengve, kényelmetlenül, mert azt éreztem, hogy affrancba, ez rólam szól, én is ilyen vagyok. És ezzel szembesülni felkavaró. És azzal is, hogy tíz-húsz évvel ezelőtt is jellemző volt rám mindez. Az általad urbánusnak nevezett dalversekre gondolok. Minden szó, fricska aktuális. Ennyire nem változtunk az elmúlt évtizedekben?

A dalversekben megjelenő tipikumokból nem lehet egy általános érvényű következtetést levonni, nem lehet kijelenteni, hogy mennyit változott az ember, a társadalom. De örülök, ha azt mondod, ezek a sorok ma is aktuálisak. A körülöttünk levő tárgyak cserélődnek, a napi aktualitásnak vannak alárendelve, de amit szimbolizálnak, és a mögöttes tartalom az egyetemesebb. Tényleg nincs új a nap alatt. A márkajelek, a rendszerek, a divatok mindig lecserélődnek, a mögötte levő ember lényegileg ugyanaz marad. Amikor valaki ezt meg tudja ragadni, akkor jön az azonosulás, a tükröt tartanak elém érzése.

Aztán elolvastam újra, és akkor már tudtam magamon, magunkon nevetni. Helyre tudtam tenni a fricskákat. És, amit nagyon fontosnak tartok, azt éreztem, hogy engem most nem leszólnak, nekem most nem beszólnak, nem aláznak meg, nem ítélnek meg. Hogy szeretve vagyok. Értem mondják, nem ellenem. És ez nagyon jó érzés. Eszembe jutott, amit a weboldaladon olvastam:  „Még ha humorizálok is a jelenségeken, szereplőit szeretem és ez a lényeg. Nem elidegenedve nézem őket, mert őket szeretni kell, és ezt csak most lehet. Mert ők az emberek.” Nehéz szeretni a gyarló embert?

Életen át ez gyakran igen nehéz, ugyanakkor ez a legfontosabb. Amikor egy törvénytudó megkérdezte Jézust, hogy mi a legnagyobb parancs, ő visszakérdezett, hogy mi áll a törvényben, majd az illető helyesen válaszolva, két dolgot mondott: Szeresd az Urat és embertársadat mint önmagadat. Ezután jön az irgalmas szamaritánus története, ami azt meséli el, miben áll az embertárs iránti szeretet. Mi most erről, vagyis a második parancsolatról beszélünk. Persze az első és a második parancsolat nem szétválasztható, hiszen az ember csak akkor tudja a másodikat gyakorolni, ha az elsőt is éli. Saját erőből viszont az első parancsolat lehetetlen, az csak úgy megy, ha az Isten közli magát az emberrel és megváltoztatja a szívét. Ha valaki azt állítja, hogy szereti Istent, de gyűlöli az embertársát, az hazudik, ezt mondja az maga Újszövetség is. Hogy mi emberek tényleg úgy szeressük egymást mint önmagunkat, arra esélyünk nincs, ha nem szeretjük Istent teljes szívünkből, erőnkből. Ehhez azonban - ahogy mondtam - valaminek történnie kell velünk, amelynek eredménye az a képesség, hogy őt szeressük. Ez a csoda az újjászületés által valósul meg. Ettől a pillanattól, mivel az ember Isten lényéből részesül, új személyiséggé válik, új képességekkel. Például azzal, hogy embertársát képes szeretni úgy, mint önmagát. Ez azonban ezután sem automatikus, nem válik az ember egy csapásra mennyei lénnyé.

pajor3.jpeg

További szabad, de már belső késztetésből fakadó döntések által valósulnak meg a szeretet cselekedetei. A realitás az, hogy törekszünk rá és csodálatos átélni, ha sikerül, de ez nem mindig van így. Hívőként is tovább kell változnunk.  Emellett azonban van egy másik komoly feltétel is: hogy megtanuljuk önmagunkat szeretni. Persze jól. Nem egoista módon, hanem a Teremtő által belénk helyezett érték, különleges méltóság miatt. Ha valaki nem szereti önmagát, sem Istent, sem a másik ember tudja szeretni. A valós isteni kinyilatkoztatást, metamorfózist nélkülöző dogmatizmus oda is vezethet, hogy a szeretet nevében az ember gyűlöletes dolgokat követ el. Ez a jelenség végigkísérte a vallástörténetet és sok embert elidegenített a hittől, de ez nem Isten hibája, hanem az embereké. Ha megfogalmazok egy értékítéletet valamivel kapcsolatban, a lelkiismeretem azonnal elkezdi vizsgálni, hogy én magam hogyan állok ezzel. Nem könnyű így élni, de meg kell tanulnunk elválasztani a jót a rossztól. Ha nem tesszük, a kettő összekeveredik. Ha megteszem ezt az elválasztást, akkor saját magammal kell kezdeni. Jézus fantasztikusan szellemes abszurd képpel tanítja, hogy először a saját szemedből vedd ki a gerendát, és akkor elég jól fogsz látni ahhoz, hogy a másikéban meglásd a szálkát. Jól látod, amit a dalverseimben írok, nem bántó éllel, nem cinizmussal pláne nem megvetésből vagy gyűlöletből mondom, ellenkezőleg, emberszeretet van benne.

A pajori fricskákon és szóvicceken túl a szövegekből úgy tűnik, alapvető értékeket hiányolsz a világunkból. Mi a baj a férfival, a keresőóriással, aki azért akar válni, mert nem akar férfivá válni? És a nővel, a családdal?

Inkább arra válaszolok, hogy véleményem szerint mi a baj a világunkkal, mert az, hogy a férfi, a nő és a család miért nem tudja teljesíteni a rendeltetését, szorosan összefügg ezzel. Mi az, ami a férfiakat kényszerpályára helyezi, kizsákmányolja és infantilizálja. Épp most olvastam egy szemelvényt egy filozófiai műből. A szerzőpáros Martin Burckhardt és Dirk Höfer, a mű címe pedig Minden és semmi - A digitális világpusztítás feltárulása. Az általam olvasott részlet döbbenetes pontossággal fogalmazta meg a digitalizáció világromboló tendenciáit. Arról szól, hogy a látszatvalóság képzés hogyan hat vissza az igazi valóságra, az emberre és hogyan számolja fel azt. Hogyan válik minden egy pszeudovilággá. A digitalizáció mindent behálózó volta a tudományba vetett téves hit szükségszerű fejleménye, a racionalizmus elkerülhetetlen végterméke. A racionalizmus az ember észbeli, logikai készséget emeli az emberi személyiség csúcsára. Ennek a legszélsőségesebb képviselői ma a fizikalista filozófusok. Nem ismerik el sem a szellem, sem a lélek létezését, mindent biológiai-fiziológiai jelenségeknek tulajdonítanak. Ennek megfelelően a szabad akaratot sem ismerik el, hiszen ebben a kényszerítő erejű oksági láncban mindennek van valami előzménye. A technológia látszólagos diadala, ami az ember kényelmi elvárásait abszolutizálja és elringatja egy mindenre kiterjedő szolgáltatásban, valójában megfoszt egy csomó eredeti, természetes élménytől. Mindeközben óriási gazdasági érdekeket szolgál ki, hiszen az emberek sokszor egyszerre vannak szabadságon és egyszerre dolgoznak. A digitalizált világ alapegysége és az ember alapegysége különböző. A világ gazdagsága nem lebutítható igen-nem/minden-semmi válaszokra. Ez a megközelítés elhazudja az ember lényegét, a szellemét és a lelkét. A probléma természetesen nem az egzakt tudománnyal van, hanem annak fetisizálásával. A tudományból a világnézethez nem logikus következtetés, hanem hitbéli ugrás vezet. Ezért az úgynevezett tudományos világnézet állításai végső soron egyfajta vallási jellegű állítások. Hiten állnak. Én akkor inkább a Bibliában hiszek, mert annak igazsága a szívemben és az életemben bizonyítást nyert. Visszatérve konkrétan a férfi-nő szerepre, a Biblia alapján a férfinek van egy szerepkörbeli elsőbbsége a nővel szemben, ami nem felsőbb- és alsóbbrendűséget, hanem a feladatokban lévő eltérést jelent. Ehhez a férfi számára nagyobb felelősség is társul. Az ő dolga, hogy irányt, példát mutasson a családnak. De hogyan tudná ezt megtenni, ha az egész létezést hamis alapokon közelíti meg, beleértve önmagát is. Az ateista és a bibliai világmagyarázat napjainkban egyre élesebb konfliktusba kerül egymással, mert szükségszerűen egyre eltérőbb válaszokat adnak az élet legkülönbözőbb területeire. A család szentsége, a házastársi hűség például nem elválaszthatóak az istenhittől. A tradicionális világ, amiben nemrég éltünk, mivel nem tudta megvalósítani kitűzött erkölcsi értékeit, egy képmutató világot eredményezett, de ebben a képmutatásban legalább esélye maradt a lelkiismeret működésének, ami az emberi értékválasztás motorja. Ha a lelkiismeretet megölik, kiiktatják, mondván, hogy elvárásait úgysem tudják maximálisan megvalósítani, akkor nincs megállás a lejtőn, a gonoszság korlátlanná válik. A közelmúlt történelme ezt párszor már kitermelte.
Emellett a szépségkultusz, a test irreális mértékű feljavításának trendje szintén fenyegetően hat a családra. A modellipar szinte tenyészlényeket nevel, nem beszélve a digitális utómunkával tovább idealizált képhez, ami végül a reklámokban megjelenik. Az ehhez való igazodási vágy végeláthatatlan frusztrációba taszít. Félreértés ne essék, a szépség nem rossz dolog. A szépség ajándék. Ennek bálványként való imádása a rossz, melynek oltárán sokszor a magzati élet esik áldozatul. Ezzel szemben szót kell emelni. A kötetben is megjelenik ez a téma, a Váradi Méri és a Van az úgy kapcsán.

A Váradi Méri egy nagyobb projekt része volt és kaptál érte hideget és hideget. Az abortuszról beszélünk most.

Igen, ez egy nagyon népszerűtlen, megosztó téma. Politikai oldalaktól és mindentől függetlenül, mindenki tolja el magától. Ha megjegyezhetem, az Index, ami általában lehozza a videóimat, ezt a klipet nem hozta le. Senkit sem szerettem volna megbántani ezzel a dallal, csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy aki születőben van, az már valaki, tele csodálatos lehetőséggel. Az egy új világ, lennie kell.

Tamás, jó az neked, hogy beleállsz olyan kényes társadalmi kérdésekbe, melyekről eleve tudod, hogy megosztóak és tudod, hogy azzal, hogy állást foglalsz, nem feltétlenül szaporítod a rajongóid számát?

Rajongók? Én nem egy hagyományos értelemben vett popzenész vagyok! A zenét hordozórakétaként használom. Mert így több emberhez jutok el, de nem tudok elmenni ezek mellett a kérdések mellett. Egy költő, különösen egy szellemi ember, gondolkodik erkölcsi kérdésekről. Nekem felelősségem az, hogy aki nem születhet meg, azért én felemeljem a hangom. De szeretném megkérdezni a bulikultúrát a drogokat egekig hájpoló újságíróktól és emberektől, hogy vajon mi a nagyobb vagányság? Ha úgy tetszik, mi a nagyobb punkság, a rock ’n’ rollság? A fesztiválinvázió, a droghétvégék, a partnerek elhasznált árucikkekként való cserélgetése? Mert többé-kevésbé ezt csinálja mindenki. Mi ebben a lázadás? Az árral szemben való úszás? Ez maga az ár! Sokkal nagyobb bevállalás, sokkal eredetibb, bátrabb élet az, ami a normalitást célozza. Én úszom az árral szemben, meg azok, akik mindezt elmondják! Ha ez így lejöhet, az bizonyítéka annak, hogy a szólásszabadságból maradt még valami!

Elérkeztünk a kötet végéhez, az általad istenes verseknek nevezett dalversekhez. Ezek szerint egy út van? A Haladó magyarnak a megváltó Istenhez vezet az útja?

Azok kedvéért, akik előítéletekkel közelítenek a személyemhez vagy az új verseskötethez az eddig elmondottak alapján, szeretném megjegyezni, hogy a Haladó magyar nem egy komor, baltázós, önostorozó vallásos szöveg, hanem egy derűre hangolt, poénos, nyelvi leleményekben bővelkedő, de a szív fájdalmát sem elhallgató dalverses kötet. Mindezek a tulajdonságai pedig nemhogy ellentétben nem állnak, de hitem szerint nagyon is hozzátesznek a hit egyértelmű, bátor megvallásához. Nem tudok mást válaszolni, mint amit Jézus válaszolt: én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki nem mehet az Atyához, Istenhez, csak általam. Fontos, hogy Jézus nem azt mondta, hogy a vallás az út, nem a dogmák, hiedelmek,  népszokások, eszmék, teológiák összessége, hanem “Én”. Mármint Ő. ha megtaláljuk Őt, pontosabban hagyjuk, hogy Ő megtaláljon, akkor tudjuk követni. Egy személyt lehet követni, egy elvet nehéz. A válaszom igen, ő az egyetlen út. Ámen.

Szerző: Hódos Hajni

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5814915886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.