Olvass!

KönyvesBlog

Mi köti össze azokat, akik idegenek saját létezésükben?

2019. július 02. .konyvesblog.

schein.jpg

Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti is. Egykor tehetséges matematikusként önként döntött úgy, hogy könyvtáros nővérével vidékre költözik, és a helyi középiskolában kezd tanítani. 

Schein Gábor: Megleszünk itt

Magvető Könyvkiadó, 2019, 268 oldal, 3699 HUF

 

A csodabogárként elkönyvelt férfi nővére és munkája elvesztése után felszámolja korábbi életét, és egy város széli viskóba húzódik, hogy befejezze emberkísérletét - saját magán. A regény másik szála egy negyven felé közeledő házaspár krízistörténete. A tördelőként dolgozó Ágnes és férje, az akaratos ügyvéd, Zoltán házassága boldogtalan. Nem értenek szót egymással. Két tökéletesen ellentétes alkat, mégis elszakíthatatlanul összetartoznak. A nő gyerekükkel a férfi apjához költözik a város melletti tanyára. Kiefer itt találkozik Zoltánnal és Ágnessel, a találkozások pedig őt is megváltoztatják.

Schein Gábor sűrű szövésű, több szálon futó regénye arra a kérdésre keresi a választ, mit kezdhet az ember az életével; mi választ el és mi köthet össze embereket, akik szomszédai egymásnak, ugyanakkor idegenek a saját létezésükben.

Olvass bele:

Akkor én kivel élek?

Ágnesnek sikerült túltennie magát az előző este történteken. Muszáj volt. Lábujjai előző nap riadtan markolták a konyhaasztal alatt egy égszínkék papucs szakadt bélését. A keze az asztalon vértelen és hideg volt, mintha percekig jeges vízben ázott volna. A szemközti széken Zoltán, a férje ült, ő beszélt. Állandó izzadságszaga mellett nehéz volt megmaradni. Mély, erős hang, apró hisztérikus csúszásokkal.

– Nem értem, mit akarsz. Ha beleszakadok se értem. Én persze egy bunkó vagyok. Ezt mondjuk akkor is tudtad, amikor hozzám jöttél, csak akkor még tartott a parasztromantika.

A konyhaasztal este is kapott fényt az udvar felől. Túl voltak már a vacsorán, a piszkos tányérok még ott hevertek előttük.

– Ha volnál szíves most az egyszer egy csöppet segí-teni. Mi a fenét jelent az, hogy törékenység? Meg hogy szabadság? Mi a fenét?

Ágnes a gyerek szobája felé nézett.

– Mért nem mondod meg egyszerűen, mit akarsz?

A mondat végén Zoltán szemöldöke kissé felszaladt.

– És mi az, hogy neked egyedüllétre lenne szükséged, meg hogy meg szeretnéd találni azokat a tevékenységeket, amelyekben örömödet leled? Hát mondtam én valaha, hogy ne csináld ezt vagy azt? Tőlem aztán oda mész, ahova akarsz.

– Halkabban.

Tornázni a barátnőddel. Gitározni, bánom is én. Ki akadályoz ebben? Szerintem te ködösítesz. Egy kibaszott ködgép vagy, kedvesem. Egy hatalmas ködgép. Én meg persze egy büdös paraszt. Mért nem azt mondod inkább, hogy megtetszett egy pasi?

– Halkabban!

– Mert azt legalább megérteném. De ez meg mi a ló-fasz? Hogy nem értem a nyelvedet. Mert neked még nyelved is van. Meg hogy meg szeretnéd élni a saját érzéseidet. Hogy tudd, mit érzel egyáltalán. Hát én menten lebabázok. Nem tudja, mit érez. Akkor én kivel élek? Hm? Ki az édes kisfaszommal?

A nő nem szólt. Az arca olyan lett, mint a tél. A két szeme egy-egy jeges ág.

– Az ilyen lélekvájkálásokat én nem bírom. A szarban vájkálni?

A nő arca lángra lobbant.

– Jó, ne haragudj. De vannak nálunk sokkal sze-rencsétlenebb emberek. Te meg itt. Szerintem mind a kettőnknek megvan a dolgunk. A gyerek mindent megkap.

– A gyereket hagyd ki!

– Pont, hogy nem hagyom ki. Neked csak az a dol-god, hogy ott legyél mellette. Meg hogy kinézzen valahogy a ház. Hogy az újságnál mit csinálsz, az engem nem érdekel. Megvannak a céljaink. Nem állhatsz ki a sorból. Az ember szerintem ne álljon ki a sorból. A sor azért van, hogy beálljunk, és ne álljunk ki. Ennyi. Na de hát én csak egy bunkó vagyok. Nincsenek ugyebár érzéseim. Meg zongorám se volt gyerekkoromban.

A hideg kéz megmozdult az asztalon. De ez már a roham vége volt. Kimerültség, harag, dühöngő kétségbeesés. Miért nem vagy olyan, mint én? Miért vagy te ennyire más? Csönd jött, végre csönd.

Az nem lehet, hogy ezek a szavak jelentsenek valamit. Véletlenszerűen lettek kiválogatva a kimondható, de jelentéstelen mondatok szemétdombjáról, és oda is kerülnek vissza. A konyhában sehol nem volt belélegezhető levegő, csak Zoltán izzadságszaga.

Reggel nehéz volt fölébredni, elkészíteni a gyereknek a reggelit, elindítani az iskolába. Aztán délelőtt a szerkesztőségben jól érezte magát. Telefonok. Az előző este régen volt, elmúlt. Ágnes magas sarkú, fekete szandáljában egyforma koppanásokkal haladt lefelé a néptelen Szendrő utcán. Csend volt, nyári csend. A forróság csendje. A mozdulatlan időé. Amikor végre maga lehetett. Ám egyszer csak az utca aljáról sírásszerű hangot hallott. Mint egy pólyás sírása, olyan volt. Halk sírás, szinte csak vinnyogás. Az utca teljesen üres. Sehol semmi mozgás. Nem nyílott ki sehol egy kapu, sehol egy ablak, nem fordult be egyetlen autó sem a sarkon. Csak a vinnyogás hallatszott. Halk nyüszítés.

Miért nem tud egy nap úgy véget érni, hogy nem történik semmi? Jó unalmasan. Hogy az embernek ne kelljen semmit magába temetnie, ne kelljen befognia a fülét, a szemét, ne kelljen tömködnie a szívébe az elégedetlenséget magával. Hogy csak úgy átszeljen egy napot, mint egy sárkányrepülő a felhőtlen, üres eget.

Olyan szépen tudnak repülni a sárkányrepülők.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7414883860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.