Olvass!

KönyvesBlog

Nemes Orsolya generációkutató: Mindig az aktuális fiatalokkal van a probléma

2019. július 05. .konyvesblog.

20190611_nemes_orsolya-8451.jpg

Fotó: Valuska Gábor

Az Y-generációs Nemes Orsolya nagymamája nyitotta Magyarország egyik első magánóvodáját. A kislánya most az ő ötvenéves homokozólapátjával játszik, ez az ő családi örökségük. Pedagógus édesanyja után szabadon jelenleg a Milestone Intézet munkatársa, ahol a tehetséges magyar diákokat olyan külföldi egyetemekre készítik fel, mint az Oxford vagy a Cambridge University. Ezen túl multinacionális vállalatokat, közép- és kisvállalkozásokat, valamint civil szervezeteket támogat a hatékony és emberközpontú szervezeti kultúra kialakításában. A cégek sokszor generációs konfliktusokat érzékelve kérik a segítségét, ám legtöbbször az derül ki, hogy ez csupán a felszín. Valójában házon belül nem például az X-ek és az Y-ok közti kommunikációt kell javítani, a generációs ellentét általában mélyebb problémákat fed el, ez csak egy szelete a valóságnak. A Milestone Solutions Labben ezeket a mélyebb rétegeket tárják fel. Nemes Orsolya Generációs mítoszok című könyve a valóságnak ezt a „nagyobb szeletét” mutatja be.

Nemes Orsolya: Generációs mítoszok

HVG Könyvek kiadó, 2019 , 392 oldal, 3900 HUF

 

Úgy tekintünk az egyes nemzedékek tagjaira, mintha mitikus lények lennének különleges adottságokkal, akiket más-más bánásmódban kell részesíteni – írod a könyvedben. Miért meggyőződésed az, hogy hibásan gondolkodunk a generációkról?

Nagyon félrevezető, egyben káros, ha elkezdünk kizárólag generációs alapon, generációs skatulyákban gondolkodni. Szerettem volna a generációs sztereotípiák mélyére menni, árnyaltabban áttekinteni, hogy mi igaz ezekből. Az például vitathatatlan, hogy az Y-generáció tagjai jóval később házasodnak és költöznek el otthonról. Könnyű ítélkezve azt mondani, hogy a mai húsz-harmincévesek Pán Péter-szindrómában szenvednek, és a végtelenségig élveznék a mamahotel és a papabank szolgáltatásait. Azt viszont már nem vizsgáljuk a maga teljességében, hogy ezek a jelenségek miben gyökereznek.

Kezdjük azzal, hogy Pán Péter szeretett volna felnőni, de nem sikerült neki. Amikor J. M. Barrie az 1900-as évek elején megírta az első mesét, egy család hat gyermeke közül talán kettő érte meg a felnőttkort.

Pán Péter jó hasonlat, csak nem pont arra, amire használjuk. Bizonyos értelemben most is erről van szó, hiszen a mai fiatalok is ugyanúgy szeretnének felnőni, csakhogy mára ez jóval nehezebbé vált. Napjaink lényegesen több lehetőséget kínálnak, komplexebbé, bizonytalanabbá vált a világ. Például az is évtizedek óta zajló gazdasági-politikai folyamatok következménye – ami még bőven az X-generációban gyökerezik –, hogy egyre később vállalunk egyre kevesebb gyereket, az pedig az elmúlt tíz év terméke, hogy elszálltak a lakásárak, így egy mai fiatal nem tudja megfizetni azt az életszínvonalat, amit otthon kap.

20190611_nemes_orsolya-8460.jpg

Sokféleképpen fel lehet valakit címkézni, bőrszín, származás, szexuális orientáció alapján, stb. De a címkék közül a generációs hovatartozás különösen erős, talán a legerősebb. Miért?

A nyugati típusú világban egyre pörög a fogyasztás, tovább élünk, tanulunk. Ráadásul itt állunk a digitális forradalom közepén internettel, okostelefonokkal, közösségi médiával körülvéve. Emiatt joggal érezhetik rengetegen, hogy képtelenek lépést tartani, követni, mi történik ma a világban. A lehetőségek egyre táguló körének köszönhetően ezerszer több döntést kell meghoznunk, sokkal több információval kell megküzdenünk, mint a korábbi generációknak, és az idősebbeknek is ezt a tempót kell felvenniük. Ehhez képest a generációs gondolkodás könnyen megfoghatónak, egyszerűnek tűnő magyarázatot ad a világ jelenségeinek értelmezésére. Ez ráadásul nagyon személyes is, hiszen mindannyiunknak vannak fiatalabb, idősebb családtagjai, kollégái, ismerősei, és hajlamosak vagyunk messzemenő következtetéseket levonni abból, hogy mit látunk a saját környezetünkben.

Lehetséges, hogy a mindenkori ifjúságot szidó mantrák mind az önigazolásról szólnak? Megnyugtat a tudat, ha bebizonyítom, hogy jobb vagyok, mint a fiatalok, akik amúgy a saját elmúlásomra emlékeztetnek?

Az önigazolás vágya és a változástól való félelem olyannyira zsigeri emberi reakció, hogy már Krisztus előtt 3000-ből találunk nyomot arra, hogy az idősebbek a fiatalok miatt sápítoztak. Például Babilon romjai között találták egy több mint 3000 éves égetett agyagtáblát ezzel a felirattal: „A fiatalság velejéig romlott. Sohasem lesznek olyanok, mint a régi idők fiatalsága. A mai fiatalok nem lesznek képesek megőrizni a kultúránkat.” Eötvös Loránd pedig azon szörnyülködött a 19. században, hogy az egyetemi hallgatók csak kis része látogatja ez előadásokat, nem tanul év közben, hanem csak a vizsgákra készül fel rohamtempóban. De annak idején az idősebbek a fiatalok táncát, a bécsi keringőt is illetlennek tartották, ami nem más, mint „lábak kéjsóvár összefonódása és testek szoros összesimulása”. Mindehhez persze egy jó nagy adag (sokszor hamis) nosztalgia is társul.

20190611_nemes_orsolya-8501.jpg

Az éles generációs szembenállás deklaráltan mégis a hatvanas évek óta létezik. Miért pont akkoriban kezdett felerősödni a generációs vita?

Sokáig azért nem voltak generációs különbségek, mert nem éltünk elég ideig ahhoz, hogy ezek egyáltalán létrejöjjenek. Egy ember élete maximum ötven, de inkább harminc-negyven évig tartott. Ráadásul amellett, hogy rendszerint három generáció lakott egy fedél alatt, többnyire zárt közösségekben éltünk, az emberek alig hagyták el a falu határait. Közben tökéletesen működtek a felmenők addigi megoldásai, és ha történtek is változások, azok többnyire több generáción keresztül zajlottak le. Ezt az állapotot bontotta meg az ipari forradalom, amikor az emberek elkezdtek eltávolodni nemcsak a szülő-, hanem a termőföldtől is, a korábbi közegüktől. Mások lettek a referenciapontok, érvényüket veszítették a korábbi évezredes, évszázados minták. Majd ez a folyamat a 20. században gyorsult fel iszonyú léptékben, és gyorsul tovább a mai napig.

Ahogy Cseh Tamás énekli, miért pont a hatvanas években tetőzött az ifjúsági probléma? A könyvben elsősorban az Egyesült Államokból hozol példákat ezzel kapcsolatban.

Ha elsősorban az Egyesült Államokról beszélünk, a hatvanas években robbant hatalmasat a média, és ért el akkora fejlődési szintet a tömegfogyasztás és a tömegkultúra, hogy már lehetett válogatni: nem kellett a fősodorral haladni. Az ifjúság már nemcsak befogadó volt, hanem maga is elkezdett aktívan kultúrát gyártani, létrehozta a saját művészetét. A hippik így szakadhattak el a társadalomtól, és élhettek a maguk világában. A generációs mítoszok csalókaságát szintén szemléletesen példázza, hogy hiába hippikorszakként él a fejünkben, a hippik az USA akkori fiatal generációjának mindössze egy-két százalékát adták. Összesen 200 ezer főállású hippi mozoghatott az országban, és még ugyanennyi „hétvégi” hippi. Mivel látványosan mások voltak, róluk beszélt mindenki, velük volt tele a sajtó, amitől úgy fest, mintha a korban mindenki lázadó hippi lett volna, miközben a többség konform életet élt.

A generációs kiélezettség odáig vezetett mára, hogy egy Y-generációs sokszor érezhette az utóbbi években a hazai és a világsajtót olvasva, hogy elsőosztályú kútmérgező, és soha ilyen nyomorult, élhetetlen generációt nem hordott még hátán a föld. Miért lettek ekkora mumusok az Y-ok?

A technológia olyan drága volt, hogy korábban csak a nagyobb cégek, a gazdasági elit engedhette meg magának. Elsőként az Y-generáció fiatalkorában került a digitális innováció a lakosság számára is egyre elérhetőbb közelségbe. A technológia többé már nem az idősebbek kiváltsága volt. Továbbá az okostelefonok és a social media forradalmával párhuzamosan robbant be a világgazdasági válság. Mivel az Y-generáció munkába állása ezzel egy időben történt, ez kiélezte a generációk közti feszültségeket. Komplett szervezetek dőltek be, tízezrek veszítették el a munkájukat az idősebbek közül, miközben ott nyomult a rengeteg tettre kész, tanult fiatal a munkaerőpiacon. Akik ráadásul uralták a közösségi média platformokat. Így meg is volt a tökéletes bűnbak.

20190611_nemes_orsolya-8479.jpg

A könyvben arról is írsz, hogy a közhiedelemmel ellentétben, az X-ekhez képest nem gyakoribbak az Y-generációhoz tartozók munkahelyváltásai.

Jó ideje Magyarországon is jellemzően tömegképzés zajlik, alapvetően nem azért tanulunk, mert egy adott terület nagyon érdekel, hanem, hogy jobb legyen a fizetésünk. Ez pedig nagyban hozzátesz ahhoz, hogy hűtlenebbek lettek a munkavállalók. Emellett a gazdasági válság után most a fellendülés időszakát éljük, ami azzal is jár, hogy több a lehetőség, így könnyebben váltanak az emberek. Erre tesz még rá egy lapáttal a kivándorlás.

Mersz még kijelentéseket megfogalmazni az egyes generációkról? Mondjuk ilyenek vagy olyanok a magyar Y-ok?

Nem. A születési dátumodnál ezerszer meghatározóbb, hogy hova születsz, milyenek az anyagi lehetőségeid, mi a végzettséged, beszélsz-e nyelveket, olvasol-e könyveket, kik vesznek körül, és még tengernyi más tényező összessége adja ki a teljes képet. Talán az Y-ok esetében az egyetlen általános igazság, amit megfogalmazhatunk, hogy egy rendkívül bizonytalan, gyorsan változó világban kell meghozni olyan nagy horderejű döntéseket, hogy mi legyen a szakmám, kivel éljek együtt, hova költözzek, vállaljak-e gyereket stb.

A generációs címkék egyáltalán jók bármire is? Vagy száműzzük őket a puszta érdekesség kategóriába, és kezeljük úgy, mint a horoszkópot?

Ha ezeket a generációs skatulyákat mesterkélten is alkották meg, ma már van egy felhő körülöttük, ami jó kiindulási alap lehet a beszélgetéshez, ahhoz, hogy megfogjunk egy csoportot. Csak aztán ássunk mélyebbre és hámozzuk le a címkéket! Ha például azt mondom, hogy baby boomerek, nagyjából egy korosztályra fogunk gondolni, az Y-ok szüleire, ebben a formában a címke nem káros. Az alfáknál pedig beugrik, hogy ők a kései X-babák, az Y-ok gyerekei, a mai kisiskolások, óvodások, bölcsődések és újszülöttek. Ők azok, akik a mainstream média szerint az internet és a virtuális valóság börtönébe zárva nőnek majd fel, ők lesznek minden idők legmagányosabb és kommunikációképtelenebb generációja. Vége lesz a világnak. Na ez már káros. Mintha 5000 évvel ezelőtt is ezt mondták volna Babilonban. Érdekes, az Y-okat szidni ma már nem akkora divat, most épp a Z-ket és az alfákat szokás kikezdeni. Kiborulunk a saját gyerekeink viselkedésén és tulajdonságain, miközben nagyvonalúan elfeledkezünk arról, hogy mi neveltük őket.

Szerző: Hercsel Adél

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7614926004

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.