Olvass!

KönyvesBlog

Nádasdy Ádám iróniával dolgozta fel a halálközeli tapasztalatait is

2019. július 17. forgáchkinga

nadasdy1.jpg

Fotó: Posztós János

Nádasdy Ádám új versei úgy egyensúlyoznak a komolyság és komolytalanság határán, mint a vízisízők a víz felszínén, akiket száguldás közben csodálattal teli félelemmel nézünk, az elbukás pillanatában azonban nevetünk rajtuk. A Jól láthatóan lógok itt szövegeit ez a kettősség egyszerre jellemzi: a versek témájukban súlyosak, sok helyen megjelennek bennük az öregedés, a halál, a létösszegzés motívumai, mégis van bennük könnyedség és irónia is. A tragikum és a komikum azonban nem külön-külön, hanem együtt hatnak, egymást erősítve ütnek igazán nagyot. Mert a komolysággal való játék ellentmondása olyan erőket mozgósít, melyeknek hatását nem lehet könnyen kiheverni. „A vízisíre hasonlít a létem: / az is csak sebességben űzhető, / ha lassul, elkezd nevetségesen/ merülni, lábán már csak akadály/ a síléc, amely addig szárnyakat / adott neki.” (Vízisí

Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt

Magvető Könyvkiadó, 2019, 64 oldal, 1999 HUF

 

A Jól láthatóan lógok itt legmeghatározóbb témája a halál közelségének a tapasztalata, ami számos motívumban köszön vissza a versekben, de jelen van azokban a nézőpontokban is, amelyekből a lírai én megszólal. Nádasdy a kötet bemutatóján, a Margó Irodalmi Fesztiválon mondta el, hogy most télen nagyon beteg volt és a legtöbb vers ezalatt az időszak alatt, ennek hatására született meg. „A betegség, az öregség, a halál ott járt az ágyam körül” – mondta akkor, hozzátéve, hogy több szöveget is a kórházban írt, többnyire magazinok margójára jegyezte fel a sorokat. 

Nádasdy Ádám bizalmas felismeréseket oszt meg velünk új verseiben

Nádasdy Ádám versei úgy szólnak hozzánk, ahogy a barátainkkal beszélgetünk: amikor váratlanul elmondanak valami bizalmasat, és mi tudjuk, hogy most a legtöbb, amit tehetünk, ha meghallgatjuk őket. Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt Magvető Könyvkiadó, 2019, 64 oldal, 1999 HUF Csakhogy Nádasdy verseinek olvasásával nem is a szövegekkel, de magunkkal vagyunk figyelmesek: ha odafigyelünk rájuk, magunkról tudhatunk meg valami bizalmasat.

Rögtön az első, címadó vers felülnézetből szólal meg, a felhők közül, a talajvesztettség állapotából, mintha már a túlvilágról, vagy annak határáról figyelné a földi létezést. „Két felhő között ím lógva maradtam, / a lábam kalimpál a semmibe. / Nincs biztos föld, szilárd talaj alattam, / de legalább ellátok messzire.” (Jól láthatóan lógok itt) A kezdő vers tehát ebből a nézőpontból nyit, a magasságból, a bizonytalan lebegésből, ahonnan jól látható a világ, és ahol ki van téve a tekinteteknek maga az ember is. Már ebben a versben felbukkan több olyan motívum, amely aztán végigkíséri az egész kötetet, például az öregedés témája („Fiatalon mindig a múltba néztem, / hogy hol siklott ki az egész dolog. / Kerestem: kinek hajtsam meg a térdem, / most meg ha kell, ha nem, lerogyok.”), vagy a másoknak való megfelelés kérdése („Kell-e mások igazába bújni, / mint használt fészket használó madár?”).

Bár a kötet fentről, a felhők közül indul, érdekes módon összességében nem ez a perspektíva a legmeghatározóbb, sokkal több a „földközeli” szöveg. Számos vers alulnézetből írja le a világot és sokban jelenik meg konkrétan a föld vagy a talaj szó is, illetve a temetőhöz, koporsóhoz köthető asszociációk, a szűk terek, mint a bőrönd, a fiók vagy a kis szekrény, amely rácsukódik az emberre. Az Építkezés, lábatlankodás című versben az élet például a halál kockázata ellenében végzett építkezésként tűnik fel: „Ha élni akar, egy sáros gödör/ fölött ugrál az ember, át és vissza, / a nadrágszára egy ideig tiszta, / de aztán a sár mindent meggyötör”. A bizonytalan talaj, a göröngyös, lefelé sodró, magához húzó föld jelenik meg a Megtorpant című versben is, ott a lírai ént majdnem magával sodorja a mélység és a halál, de végül megmenekül:

„De megtorpant, még időben befékezett. / Így nem is a széle, nem a mély, / valós esést ígérő meredekség/ volt előtte, csak föld, amelyen át/ a mélység nedves szaga fölgomolygott. / Jézusom, majdnem leestél, mondogatták, / és erre félni kezdett. Nincs veszély.”

A kötet persze nem csak e körül a téma körül forog, vannak más jellegű versek is. Izgalmas, hogy gyakran kerül középpontba az önmeghatározás kérdése, az identitás másokhoz képest való definiálása, és hangsúlyosan jelenik meg mások (vélt vagy valós) véleménye is. A költői előképek közül például Arany János és Ady Endre alakja bukkan fel, de a hangsúly mindkét esetben a különbségeken van és nem a hasonlóságokon: „háttal állni mindig, diszkrét félhomályban, / ezt tanultam tőled. Mégis fénybe álltam.” (Ijedt zavarban felkapott lepel). De emellett a kívülállóság, a beilleszkedési nehézségek megjelennek más témák, motívumok révén is a kötetben, például a bohócszerep meghatározásakor (A bohócot nem bántják) vagy a törpe nézőpont, a világ alulnézetből való szemlélésének bemutatása által (Édes gondok ölén).

Meghatározó téma még a szerelem is, amihez a legtöbbször olyan fogalmak tapadnak, mint az őszinteség, a meztelenség, a szégyen vagy az áldozatvállalás. Megjelennek egy korábbi élet képei, a tévutak és egymásra találások is. Finoman és jól eltalált öniróniával pedig teret kap a homoszexualitás felfedezése és a férfiszerelem is. Ennek legszebb példája a Meggyulladt a gyújtózsinór című vers: „Szerettem nőket, szépet, keveset, / Sosem gyulladt meg a gyújtózsinór. / Viszont igaz: kapaszkodni se kellett. / De hova mentem én az 5-ös busszal?”. Nádasdy egyébként éppen tegnap árulta el a Klubrádió reggeli műsorában, hogy 15 év együttélés után, szeptemberben férjhez megy élettársához Londonban. A kötet utolsó szövege, az Igazi Márk-változat – ami egy gyönyörűen megírt szerelmi vallomás – jól rezonál ennek a döntésnek a hátterére: „Van egy Márk. Orvos. Szívem doktora. Csak mindig elmegy. Szeret messze élni. Én meg itt. Sebez, ha elmegy, gyógyít, ha megjön. Nyitja-zárja sebemet. Csiki-csuki. Bele fogok dögleni.”

Nádasdy versei formailag sokfélék, szonettek éppúgy vannak köztük mint szabadversek, de a formák, a rímek, a ritmusok olyan természetesen játékosak, hogy szinte észrevétlenek maradnak olvasás közben. Nehéz témái ellenére könnyed maradt az egész kötet is, olyannyira, hogy olykor még nevetni is lehet rajta.

„A komolyságnak azt a közepes, / de közben azért elég rendes szintjét, /amit más alkotók vagy önjelölt, / de kétségkívül tehetséges srácok/ (és magamat is közéjük soroltam) / meg tudtak célozni, sőt tartani, / ha meg is remegett olykor a hangjuk, / végül meguntam. És különben is, / a bokámra tekeredett a hínár.” (Végül meguntam)

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5514956896

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.