Olvass!

KönyvesBlog

Minden család a maga módján kergeti őrületbe a tagjait

2019. július 28. KissOrsi

„Érdekelnek a családok, és hogy mit tesz a család. Nem szánt szándékkal írok róla, csak valahogy mindig előjön, egyik könyvben a másik után” – mondta egy friss interjúban az ír Colm Tóibín annak kapcsán, hogy új (egyelőre angolul elérhető) könyvében azt kutatja, milyen hatással voltak az apák Wilde, Yeats és Joyce életére. Tóibín mindössze 13 éves volt, amikor meghalt az apja, és hogy a téma nem ereszti, abban nyilván szerepet játszott ez is, mint ahogy az azt követő „nagy csend”, amely apja halála után belengte a házat. A család a legfontosabb témája a magyarul legutóbb megjelent A blackwateri világítóhajó című regényének is, amely látszólag egy elengedés-történet, miközben már rögtön az elején kiderül, hogy a csendes, középosztálybeli, normcore felszín alatt évtizedes indulatok, félelmek, kibeszéletlenségek lappanganak. Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy gennyes kelést, amelynek elég egy pici vágás ahhoz, hogy felfakadjon és beterítse a közvetlen környezetét. Tóibín íróként mesterien kezeli ezt a szikét, A blackwateri világítóhajó így aztán azoknak az embereknek a regénye lesz, akik örökké azzal nyugtatgatják magukat, hogy életük egy-egy nehéz szakaszában minden tőlük telhetőt elkövettek, de akiknek az életében mindig eljön az a pillanat, amikor szembe kell nézniük saját kudarcukkal.

Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

Fordította: Greskovits Endre, Park Kiadó, 2019, 280 oldal, 3950 HUF

 

Ránézésre Helen O’Doherty a világ legátlagosabb boldog életét éli: a hétköznapokban egy iskola igazgatója, amúgy meg van egy odaadó férje és két remek fia, a történet kezdetén pedig épp egy csomó embert lát vendégül a házában. A másnap már kevésbé vidám, de nem a buli miatt, hanem mert felbukkan egy vadidegen férfi, aki közli vele, hogy rég nem látott öccse, Declan kórházban van, nagyon beteg és látni szeretné. A sokk csak fokozódik, amikor kiderül, hogy Declan AIDS-es, valószínűleg nincs már neki sok hátra, és azt szeretné, ha a nővére közölné az anyjukkal a hírt. Ez az a pont, ahol először sejteni lehet, hogy nem egy egyszerű, olajozottan működő családmodellel állunk szemben. Egy haldokló kérése ugyanakkor mindent felülír, így aztán Helen kocsiba vágja magát, és visszatér múltja és sérelmei színhelyére, az ír partok mentén düledező egykori panzióba, ahol a nagyanyja fújja a passzátszelet és az anyja is csak vendég – már ha épp arra veti a sorsa vagy a lányos kötelesség. Declannak egyetlen kívánsága van: szeretne pár napot a nagyanyja házában tölteni, ebben pedig két jó barátja, az építész Larry és a tolmácsként dolgozó Paul segíti majd.

A saját életüket máskülönben határozott elképzelésekkel irányító két nőnek már ez is elég lenne a kiboruláshoz, viszont egy-két kisebb kanyart leszámítva elég jól viselik, hogy Declan kínjainak enyhítésében nem annyira a családtagokra, mint inkább két vadidegenre támaszkodik. Mármint számukra vadidegenek csupán, mert a barátok szemlátomást többet tudnak Declanról, mint a családtagok összesen, és ez nem a véletlen műve.

Ebben a sokszereplős, érzelmileg fűtött társaságban Helen valahol középen helyezkedik el, és szemlátomást igyekszik kellő távolságot tartani a saját anyjától és nagyanyjától, Lilytől és Dorától, akiket hosszú-hosszú évekig nem látott, és teljesen kizárt az életéből. A törést természetesen a múltban kell keresni, és vissza kell menni egészen Helen gyerekkoráig. Élete legnagyobb vesztesége az volt, amikor kiskamaszként elveszítette az apját, ami már önmagában is elég nagy trauma, viszont anyja és nagyanyja a legnagyobb tudatlanságban tartotta. Soha nem tudta igazán, milyen súlyos az apja betegsége, ahogy utána sem segített senki a gyász, a veszteség feloldásában. Helen és Declan akkor hosszú heteket töltött a nagyanyja házában, ahol – mint utóbb az anyja szemére vetette – árváknak érezték magukat.

Az anya, aki saját fájdalmát is alig volt képes kezelni, így egy csapásra elveszítette gyerekei bizalmát, ez pedig egész további életükre kihatott – Helen és Declan lényegében kizárták az életükből.

„– Declan megkérte Larryt és megkért engem, hogy jöjjünk le ide – mondta Paul. – Mi ketten, Larry inkább, mint én, nagyon nehéz időkben gondoskodtunk róla, és nem tűnt úgy, hogy a családja körülötte lenne.

– Nem voltunk körülötte, mert nem tudtunk semmit – felelte Lily.

– Kíváncsi vagyok, miért nem tudtak semmit. Talán eltöprenghetne ezen ahelyett, hogy útban van, és értelmetlen vitákat kezd – mondta Paul.”

A kapcsolati hálót sokféleképpen fel lehet fejteni: egyrészt ott van Helen, aki fiatal kora óta rettenetes harcokat vív az anyjával és a nagyanyjával a függetlenségéért. Másrészt ott van Declan, aki látszólag hamarabb elérte azt az önállóságot, mint a nővére, a legfontosabb dolgokat mégsem meri elmondani a családtagjainak. Ebbe a családi képletbe lépnek be Declan barátai, akik maguk is nehéz lelki pakkot cipelnek, de ebben az esetben inkább ők a szelep, akik időről időre segítenek kiengedni a gőzt, mielőtt túlforrósodna a hangulat. A szerepek felcserélődni látszódnak: míg Larry és Paul a gondoskodók (azok, akik mindig tudják, hogy baj esetén mit kell tenni, kit kell felhívni, hogyan kell intézkedni), szemlátomást tehát egyfajta szülői szerepkört látnak el, addig a valóságos anya és a nagymama láthatólag készségesen adják át nekik ezt a terepet. Könnyű lenne a generációk csatájaként ábrázolni mindezt, de a konfliktus gyökere ennél sokkal mélyebb. Miközben a regény egy csomó előítéletünket megcáfolja: mert bár igaz, hogy Helen és Declan nagyanyja kínosan ügyel rá, hogy a pletykás szomszédok ne sejtsenek meg semmit az unokája betegségéről, a maga részéről soha egyetlen pillanatig nem elutasító vele szemben:

„Nincs senkije, aki az övé lenne – mondta a nagyanyja szomorúan. – Senkije, aki az övé lenne, ezért jött le ide. Ezt eddig nem értettem. Helen, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk érte.”

Miközben pedig mindenki igyekszik zöldágra vergődni a másikkal, nagyon is tisztában vannak vele, hogy ami a négy fal között zajlik, az nem más, mint egy búcsú. Ez az a pont, ahol nagyon könnyen bele lehetett volna csúszni a pátoszba, de Tóibín nagyon jó érzékkel kontroll alatt tudja tartani az érzelmeket. Itt nincs semmiféle emelkedettség, csak jobb és rosszabb napok váltják egymást, melyek hiába szólnak az elengedésről, közben valahol mégis az van benne, hogy az élet, így vagy úgy, de döcög tovább. A törések valószínűleg már mindig ott lesznek, ezen valószínűleg Declan halála sem változtat, viszont az tény, hogy esetükben egy igazán nagy megrázkódtatás kellett ahhoz, hogy az évtizedes sérelmeken felülemelkedhessenek. Vagy legalábbis megtegyenek minden tőlük telhetőt, hogy továbbléphessenek.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr5714973008

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.