Olvass!

KönyvesBlog

Az indiánok nem képesek felejteni, de nem tudnak emlékezni sem

2019. július 31. .konyvesblog.

Indiánregényeket szinte mindenki ismer, hiszen sokak számára mintha kifejezetten az olvasóvá válás alapvető állomásai lennének Karl May vagy J.F. Cooper könyvei. A klasszikus indiántörténetek szerzői azonban általában nem indiánok, így az amerikai őslakosok életét nagy adag nosztalgiával nyakon öntve, idilli képek soraként jelenítik meg, annak ellenére, hogy az indiánok történelme nagyrészt a megalázottság, a veszteség, a pusztulás krónikája. 

Tommy Orange: Sehonnai

Fordította: Pék Zoltán, 21. Század Kiadó, 2019, 320 oldal, 3990 HUF

 

„Bennünket mindig csak mások definiálnak (…) - jegyzi meg a Sehonnai című regény elbeszélője a könyv előszavában, mely az indiánok történelmét igyekszik összefoglalni egy teljesen új, belső nézőpontból. A 21. Század Kiadó Kult Könyvek sorozatában megjelent kötet szerzője Tommy Orange, aki indián származású (a csejen és arapahó törzsek bejegyzett tagja) amerikai, és első regényében arra vállalkozik, hogy a megszokott közhelyeket elhagyva új (és valószínűleg az eddigieknél jóval autentikusabb) megvilágításba helyezze az amerikai őslakosok helyzetét.

Nem a mészárlások, üldözések évszázadait helyezi azonban a középpontba, hanem a jelenben, a kétezres évek elején mutatja be a városokba szorult, de gyökereihez valamiképpen még mindig ragaszkodó indiánok életét:

„Az, hogy nagyvárosokba vittek bennünket, az utolsó, szükséges lépés volt ahhoz, hogy asszimiláljanak, elnyeljenek, kiradírozzanak bennünket: egy ötszáz éves népirtó hadjárat lezárása. Csakhogy a város megújított bennünket, mi pedig magunkévá tettük a várost. (…) Az emlékek vagyunk, amikre nem emlékszünk, amik bennünk élnek, amiket érzünk, amik énekre, táncra és imára késztetnek, az emlékek érzései váratlanul fellángolnak-kibomlanak az életünkben, ahogyan a takarón átüt egy olyan sebből származó vér, amit annak az embernek a golyója ütött, aki hátba lőtt bennünket a hajunkért, a fejünkért, a vérdíjért, vagy csak, hogy megszabaduljon tőlünk.”

Az indiánok nem képesek felejteni, de nem tudnak emlékezni sem. Nem feledkezhetnek el arról, hogy kik ők (még ha a társadalom erre is szorítaná őket), ugyanakkor nem tudják pontosan, mit jelent indiánnak lenni; identitásuk képlékeny, sérülékeny és rendkívül bizonytalan. A kötet előszava ennek az ambivalenciának az okait kutatja: egy közösség nevében, többes szám első személyben megfogalmazott kiáltványra emlékeztet, néhány oldal csupán, de nagyon intenzív szöveg, az indiánokkal kapcsolatos kliséket bontja le, megmutat egy darabjaiban és kivéreztetve ugyan, de még mindig létező közösséget, mely százféle problémával küszködik.

A bevezető után következik a voltaképpeni regény, amely a városban élő, nehéz sorsú, perifériára szorult, sokszor az alkoholban, drogokban, bűnözésben otthont kereső mai indiánok életének egy-egy pillanatát villantja fel. Tommy Orange kitűnően szerkesztett regényében tizenkét hős bukkan fel, egytől egyig izgalmas szereplők: a magzati alkohol szindróma jeleivel az arcán élő fiatal; a nővére három unokáját nevelő asszony; az internetfüggő, rettenetesen meghízott bölcsész; a drogkereskedő; vagy az indián gyökereit kereső kamasz. A szereplők bemutatásakor a regény olyan, mint egy novelláskötet, a rövid fejezetekben egy-egy arcél, élettörténet villan fel, mindig más elbeszélői pozícióból. Az indián szereplők sorsán keresztül fontos társadalmi problémák is feltárulnak, a drogok, az otthontalanság, a szétszakadt családok, az erőszak különböző arcai. Sokáig úgy tűnik, a szereplőkben csak az indián származás és az Oakland városához való kötődés a közös, de később kiderül, hogy ezek a szálak, élettörténetek több ponton is szorosan összefonódnak, hogy aztán majd egy különleges eseményen, egy oaklandi indiántalálkozón (pow-wow) térben is egyesüljenek.

A sokféle portré az indiánok lehetséges, huszonegyedik századi életpályáit mutatja be, melyek közül egyik sem igazán sikeres, vagy irigylésre méltó. Indián gyökereit ki jobban, ki kevésbé ápolja, de minden szereplő identitásának valamilyen formában részét képezi. Van, aki szabadulni akar tőle, van, aki táplálkozni szeretne belőle, de olyan hős nincs a könyvben, aki ne venne tudomást róla. A regény szerkezetének alapötlete az egyik szereplő (Dene Oxendene) történetében bújik meg, hiszen az indián férfi olyan videófelvételeket készít, melyeken indiánok beszélnek magukról, életük fontos eseményeiről irányítás nélkül: „Kamerát állítok eléjük, videót, audiót, le is írom, miközben mesélik, ha akarják, vagy ők írják le, mindenféle történetet összegyűjtök, hagyom, hogy úgy meséljék el, mintha nem lenne ott senki, se rendezés, se manipulálás. Mondják csak, amit mondani akarnak.” Mintha éppen ezeket a történeteket fűzte volna egybe Orange, hogy végül egy tragikussá váló végkifejletbe fésülje össze a széttartó szálakat.

Soha senki nem gurított fejeket a templomlépcsőről - azt Mel Gibson találta ki

Bámulatos és megrázó portré egy olyan Amerikáról, amelyet eddig csak kevesen láttunk. Tommy Orange regénye nem véletlenül töltött megjelenése óta tizenhat hetet a New York Times bestsellerlistájának élén. Egy olyan hang szólal meg benne, amelyet még sosem hallottunk: fehéren izzó és elsöprő erejű. Egyszerre szilaj, mókás, izgalmas és mélyen modern.

A Sehonnai minden lapjáról áradó keserűség és fájdalom hamar haraggá válik, és ez a hihetetlen düh árad a regény minden sorából, hogy végül értelmetlen pusztító erővé váljon. A könyv végén nincs boldog befejezés, de még csak lezárás sem, marad a feszültség, és a rengeteg kérdőjel: mik a lehetőségei ennek a kizsákmányolt, pusztulásra ítélt közösségnek? Mi vár a napjainkra tollas jelképekké redukált nép leszármazottaira? Az idő egész biztosan nem segít majd, mert

„…nem miénk az idő, hanem mi vagyunk az időé. Úgy tart bennünket a szájában, akár a bagoly a mezei egeret. Vacogunk. Küszködünk, hogy kiszabaduljunk, aztán kivájja a szemünket, felzabálja a belsőségeinket, és úgy halunk meg, mint a mezei egér.”

Nem látni a kiutat, a megmaradás lehetőségét. Az indiánok ebben a szövegben mind céltalan, utat veszített emberek, súlyos történetekkel, sorsokkal a hátuk mögött. De mégis, mekkora terhet cipel az, kinek ősei a becsapottak, az elárultak, a véres pusztítások áldozatai? Milyen lehet ekkora teherrel élni, és elbírható-e ez egyáltalán? A könyv vége nyitva marad, semmi nem dől el, nem látszik benne a jövő, a jelen viszont annál inkább. És ez a jelen egyáltalán nem ad okot bizakodásra: gyermekkorunk hősei, az indiánok, valójában egyáltalán nem hősök, hanem otthontalan és kitaszított emberek, fájdalmukból nem látszik kivezető út. A Sehonnai egy elsöprő erejű regény, megrázó és felkavaró olvasmány, melynek elolvasása után soha többé nem tudunk már úgy gondolni az indiánokra, mint korábban.

Szerző: Kolozsi Orsolya

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2614987196

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.