Olvass!

KönyvesBlog

Szatíra a fiúról, akinek Adolf Hitler volt a képzeletbeli barátja

2019. augusztus 01. .konyvesblog.

Az nem annyira meglepő, ha egy gyereknek vannak példaképei vagy képzeletbeli barátai, de mi van akkor, ha ez az illető nem más, mint Adolf Hitler? Egy ilyen fiú a Jojo Rabbit című film hőse, Johannes, aki a negyvenes években a Hitlerjugend tagja lesz.

Christine Leunens: Cellába zárva

Fordította: Tábori Zoltán, Athenaeum Kiadó, 2019, 328 oldal, 3999 HUF

 

A film az olasz-belga származású és évek óta Új-Zélandon élő Christine Leunens regényét vette alapul, aki a 2000-es években kezdte el kutatni a Hitlerjugend és a második világháború történetét, Cellába zárva című regényét pedig egy olyan, a náci miliőben nevelkedett fiúra építette, aki egy nap azzal szembesül, hogy a családja egy zsidó lányt rejteget a padláson. A regényt tizenhét nyelvre lefordították, színpadra adaptálták, és most az új-zélandi Taika Waititi forgatott belőle filmet, melyben az anyát például Scarlett Johansson alakítja.

Az amerikai premier október közepén lesz, magyar bemutatótól egyelőre nincs információ, de addig is olvassátok el az első 44 oldalt a regényből:

A nagy veszély nem abban áll, hogy a hazugságok nem igazak, vagyis valótlanságok, hanem abban, hogy valósággá válnak mások tudatában. Úgy szöknek ki a hazug markából, ahogy a magvak szabadulnak ki a szélben, saját életre kelnek a legváratlanabb helyeken, mígnem egy nap a hazug azon kapja magát, hogy egy csupasz szirt oldalából kinőtt, mégis jó erőben lévő magányos fán pihen meg a tekintete. A látvány ugyanolyan mértékben késztetheti melankóliára, mint ámulatra. Hogyan kerülhetett oda az a fa? Hogyan sikerült életben maradnia? Ritka szép a maga magányosságában, a csupasz valótlanság sarjadéka, mégis zöld, és minden ízében él.  Sok év telt el azóta, hogy elvetettem a hazugságokat, és ezáltal azokat az életeket, amelyekről beszélek. De minden eddiginél gondosabban meg kell különböztetnem az ágakat, és meghatároznom, hogy melyik sarjadt ki az igazságból, és melyik a hamis valóból. Lehetséges-e lefűrészelnem a félrevezető ágakat anélkül, hogy jóvátehetetlenül megcsonkítanám a fát? Talán inkább gyökerestül ki kellene tépnem, és újraültetnem sík, termékeny talajba. De nagy a kockázat, mert a fám már százegy módon idomult a valótlanságához, megtanult együtt hajlongani a széllel, megélni kevéske vízből. Egészen messzire kinyúlik vízszintesen, zöldellő rejtély egy magas, élettelen szirtoldalban félúton, merőlegesen kihajolva belőle. De mégsem fekszik a földön, levelei nem rothadnak a harmatban, mint ha átültetném. A görbe törzsek nem tudnak felegyenesedni, ahogy én se tudom kihúzni magamat, hogy visszatérjek húszéves önmagamhoz. Ily hosszan tartó zord környezet után egy mérsékeltebb nyilván végzetesnek bizonyulna.  Megtaláltam a megoldást. Ha egyszerűen elmondom az igazat, a sziklaszirt fokról fokra, kőről kőre szétmállik. És a fám sorsa? Markomat az ég felé tartom, és elengedem imáimat. Ahová szállnak, remélem, a fám is ott fog földet érni.

I.

  1. március 25-én születtem Bécsben, Johannes Ewald Detlef Betzler néven, pufók, kopasz fiúcsecsemőként az anyám fotóalbumaiból ítélve. A lapokat forgatva mindig mókás volt csupán a karokból kitalálni, hogy éppen az apám, az anyám vagy a nővérem tart-e engem. Úgy tűnik, olyan voltam, mint minden kisbaba: a teljes fogínyemmel mosolyogtam, nagy érdeklődéssel vizsgálgattam pici lábamat, és több szilvalekvárt mázoltam szét az arcomon, mint amennyit megettem. Szerettem egy nálam kétszer nagyobb rózsaszín kengurut, amelyet nagy műgonddal hurcolásztam mindenhová, de nem örültem neki, amikor valaki szivart dugott a számba, vagy legalábbis erre következtetek abból, hogy sírtam.  Ugyanolyan közel álltam a nagyszüleimhez, mint a szüleimhez – pontosabban az apai nagyszüleimhez. Igazából az anyai nagyszüleimmel, Omával és Opával nem is találkoztam, mert egy hógörgeteg maga alá temette őket jóval azelőtt, hogy megszülettem. Oma és Opa Salzburgban élt, és messze földön híres kirándulók és sítúrázók voltak. Azt beszélték, hogy Opa fel tudta ismerni a madarakat pusztán a hangjukról, és a fákat behunyt szemmel abból, ahogy a leveleik neszeztek a szélben. Az apám is megesküdött rá, hogy ez így volt; ebből tudom, hogy anyám nem túlzott. Minden fafajta egyedi módon susog, ezt Opa mondta egyszer apámnak. Anyám olyan sokat mesélt a szüleiről, hogy lassan őket is megismertem és megszerettem. Ők valahol odafenn voltak Istennel, néztek fentről, és vigyáztak rám. Egy szörny se rejtőzhetett el az ágyam alatt és kaphatta el a lábamat, ha vécére kellett mennem az éjszaka kellős közepén, és gyilkos se lopakodhatott hozzám álmomban, hogy szíven döfjön.

 Apai nagyapámat „Pimbónak” hívtuk, nagyanyámat pedig „Pimminek”, amihez még a németül „kicsi drágát” jelentő „chen” járult – ez a becézés azzal az érdekes mellékhatással járt, hogy kicsit összetöpörítette. E neveket csak a nővérem találta ki, amikor kicsi volt. Pimbo szeme egy estélyen akadt meg először Pimmichenen, a jellegzetes bécsi rongyrázó bálok egyikén, ahol a lány a fess, egyenruhás vőlegényével valcerozott. Amikor a vőlegény frissítőért ment, a nagyapám a nyomába szegődött, és elmondta neki, hogy milyen gyönyörű a jövendőbelije, mire a fiatalember megjegyezte, hogy ők csak testvérek, nem jegyesek; Pimbo ezután nem engedte, hogy újra ő táncoltassa meg. Eggert nagy-nagybácsi ezt követően már csak malmozva ült, mert az összes többi bálozó hölgy elbújhatott a húga mögött. Amikor hármasban távoztak, nagyapám a konflisok mögött parkoló Benz motorgépkocsihoz vezette a társaságot, fél karjával nekitámaszkodott a nyitott utastérnek, mintha ő lenne a tulajdonos, merengőn felnézett az égre, és így szólt:

 – Kár, hogy csak két ülés van. Olyan szép az este, mi lenne, ha inkább sétálnánk?

 Pimmichennek ketten is udvaroltak a bécsi társasági élet jó partinak ígérkező ifjai közül, mégis a nagyapámhoz ment férjhez, mert úgy gondolta, ő a legjóképűbb, legszellemesebb, legsármosabb az összes közül, és elég gazdag is. Csakhogy ez a legutóbbi nem stimmelt. Igazság szerint nagyapám még a polgáremberek szemében is olyan szegény volt, mint a templom egere, különösen azután, hogy költségekbe verve magát a legdrágább éttermekbe meg opera-előadásokra vitte Pimmichent a házasságuk előtti hónapokban egy bankkölcsön terhére. De ez csak kegyes hazugság volt, mert abból a bankkölcsönből egy héttel a találkozásuk előtt gyárat nyitott, vasalókat és vasalóasztalokat gyártott, és néhány év kemény munkájával kellően meg is gazdagodott. Pimmichen szeretett arról mesélni nekünk, hogy a homár és pezsgő az esküvőjük másnapján átváltozott szardíniává és csapvízzé.

 Ute, a nővérem meghalt cukorbajban négy nappal a tizenkettedik születésnapja előtt. Nem volt szabad bemennem a szobájába, amikor az inzulininjekciókat adta be magának, de egyszer, amikor meghallottam, hogy anyám azt mondja neki, hogy ha a hasába fájdalmas, szúrja a combjába, megszegtem a tilalmat, és rajtakaptam feltűrt zöld ruhaderékkal. Aztán egy nap elfelejtette beadni magának az injekciót, amikor megjött az iskolából. Anyám megkérdezte, beadta-e, és ő azt mondta, Ja, ja, de a sorozatos injekciók után már csak gépiesen válaszolgatott, és nem megerősítésül. 

 Szomorú, de jobban emlékszem a hegedűjére, mint őrá magára, a lakkozott hátoldal recézett mintájára, a fenyőillatra, amikor meggyantázta a vonót, a vonó alól kiszökő porfelhőre, amikor játszani kezdett. Néha engedte, hogy kipróbáljam, de a lószőrhöz nem nyúlhattam, attól megfeketedett volna, a vonót se feszíthettem meg, ahogy ő szokta, nehogy elpattanjon, a hangolókulcsokat se forgathattam el, mert a húr elszakadhat, és túl kicsi voltam, hogy ezt mind figyelembe vegyem. Ha elég szerencsés voltam, és eljutottam odáig, hogy végighúzzam a vonót a húrokon, olyan hangot kicsalva belőlük, ami csak engem gyönyörködtetett, számíthattam rá, hogy ő és csinos barátnője nevetésre fakad, és anyám már kiabált is, hogy segítsek valami házi munkában, amivel nem tud megbirkózni derék négyéves fiacskája nélkül. – Johannes! – Még egy utolsó kísérletet tettem, de nem tudtam úgy húzni a vonót, ahogy Ute mutatta, és az egész azzal végződött, hogy hol a húrlábat találtam el, hol a falat, hol valaki szemét. A hegedűt kikapták a kezemből, és az ajtóhoz kísértek harsány méltatlankodásom ellenére. Emlékszem rá, ahogy Ute és barátnője vihorászva megpaskolták a fejemet, mielőtt becsukták mögöttem az ajtót, és folytatták a gyakorlást.

 Nappalinkban a kisasztalkán változatlanul ott álltak nővérem fényképei, mígnem az évek múltával a legtöbb emlékem egymás után beleolvadt ezekbe a pózokba. Nehéz lett mozgást vagy elevenséget képzelni mögéjük, illetve kicsivel is többet kezdeni velük annál, mint hogy bájosan és mit sem tudón mosolyogjanak mindvégig életem fordulatain át.

 Pimbo kevesebb mint két évvel Ute után, hatvanhét éves korában meghalt cukorbajban, holott amennyire tudta, sose volt cukorbeteg. Amikor tüdőgyulladásból lábadozott, a betegség előjött a szunnyadó állapotból, és ettől fogva gyógyíthatatlan szomorúság lett úrrá rajta, mert úgy érezte, ő okozta nővérem halálát, ő adta neki a betegséget tovább. A szüleim azt mondták, hogy egyszerűen hagyta meghalni magát. Addigra Pimmichen már hetvennégy éves volt, és nem akartuk, hogy egymagában küszködjön, ezért magunkhoz vettük. Eleinte egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, mert úgy érezte, hogy csak a terhünkre lenne, és minden reggelinél megnyugtatta a szüleimet, hogy már nem fog sokáig a terhükre lenni… De ez nem nyugtatta meg sem őket, sem engem, mert egyikünk sem akarta, hogy meghaljon. Minden év úgy indult, hogy ez lesz Pimmichen utolsó éve, és minden karácsonykor, húsvétkor és születésnapkor az apám felemelte a poharát, fátyolos szemmel pislogott, és azt mondta, hogy meglehet, jövőre már nem leszünk így együtt mindannyian az ünnepi asztal körül. Ahelyett, hogy az évek múlásával egyre inkább hittünk volna abban, hogy Pimmichennek hosszú élete lesz, furcsamód egyre kevésbé bíztunk benne. 

 Egy impozáns, Ausztriában megszokott „schönbrunni sárgára” festett házban laktunk a XVI. kerületben, Bécs Ottakring nevű nyugati külvárosában. Jóllehet házunk a város határán belül állt, egyrészt erdők vették körül, Schottenwald és Gemeindewald, másrészt füves mezők. Bécs központjából hazaérni mindig olyan érzés volt, mintha nem is a fővárosban laknánk, hanem valahol vidéken. Mindazonáltal Ottakring nem számított az egyik legjobb környéknek, sőt a Hernalst figyelembe véve az egyik legrosszabbnak. A rossz híre abból eredt, hogy a belváros felé elnyúló részében olyasfajta emberek laktak, akiket mifelénk az öregek alja népnek emlegettek, ami, azt hiszem, azt jelentette, hogy szegények voltak, illetve olyan dolgokat csináltak, amiket az ember azért csinál, hogy ne maradjon szegény. De szerencsére mi távol éltünk mindettől. Házunk ablakaiból igazából nem láthattuk a lankás dombokat a rajtuk elterülő szőlőskertekkel, ahol a híres weißwein termett, miután a szőlőfürtök egész nyáron sütkéreztek a napon, de ha biciklire kaptunk, percek alatt a közvetlenül alattuk kanyargó utakon kerekezhettünk. Az ablakainkból a szomszédainkra láthattunk, három óaranyra vagy erdőzöldre festett házra; a schönbrunni sárga mellett ez a kettő volt a legelterjedtebb választék. 

 Nagyapám halála után apám vitte tovább a gyárat. Megvolt hozzá a kellő tapasztalata, mert amikor Pimbo volt az igazgató, ő alatta dolgozott munkafelügyelőként. Anyám figyelmeztette annak veszélyeire, ha egy cég túlságosan nagyra nő, apám ennek ellenére úgy döntött, hogy összeolvasztja a vállalatot a Yaakov Kisgépgyárral, amely nem volt nagyobb a Betzler Vasalógyárnál, de szállította a termékeit mindenfelé a világon, jelentős nyereséget hozva. Apám azzal érvelt, hogy a nulla száz százaléka nulla, és bárhogy nézzük is, a nullánál a sok kis hányada is több. Elégedett volt az egyesüléssel, és a Yaakov & Betzler hamarosan idegen országokba exportálta a korszerűsített vasalókat és háztartási gépeket. Apám vett egy földgömböt, és egyik este, vacsora után megmutatta nekem Görögországot, Romániát és Törökországot. Elképzeltem ropogósra vasalt tunikáikban a görögöket, rómaiakat és törököket (valamiért azt hittem, Romániában a rómaiak élnek).

 Kora gyerekkoromból két eset tűnik ki élesen, bár ezek a mozzanatok nem lehettek sem a legboldogabbak, sem a legszomorúbbak azokban a korai években. Igazából még csak kiemelkedők sem voltak, az emlékezetem mégis ezek megtartása mellett döntött. Anyám salátát mosott, és én láttam meg először – egy salátalevelek közé bújt csigát. Anyám gyors kézmozdulattal a szemétbe söpörte. Nekünk több szemetesünk is volt, egy külön a krumplihéjnak, tojáshéjnak és más konyhai hulladéknak, amit anyám elásott a kertben. Féltem, hogy a csiga megfullad benne, mert egész sok levet szokott ereszteni. Anyám nem engedte, hogy kutyám vagy macskám legyen, mert allergiás volt az állati szőrre, úgyhogy némi könyörgés után az én részemről és némi habozással az övéről, undorodó képet vágva belement, hogy megtartsam a csigát egy tálban. Csak egy anya tud ilyen vajszívű lenni. Nem telt el nap úgy, hogy ne etettem volna meg a salátacsigámat. Nagyobbra nőtt bármelyik csigánál, amelyet valaha láttam – akkora lett, mint az öklöm. Vagyis majdnem. Amikor meghallotta, hogy jövök, kidugta a fejét a házából, kinyújtóztatta a testét, és nekem szegezte a csápjait, mindezt természetesen a maga lassú tempójában.

 Egy reggel lejöttem az emeletről, és azt láttam, hogy a csigám eltűnt. Nem kellett tűvé tennem érte a házat, csak leszedtem a falról, és visszatettem a tálba. Ez a szokásává vált, minden este megszökött, és egyre távolabb jutott, úgyhogy a napomat azzal kezdtem, hogy megkerestem, és leszedtem az asztal lábáról, a dísznek kitett meisseni porcelánról, a tapétáról vagy valakinek a cipőjéről. Egyszer egy ilyen reggel futnom kellett, nehogy elkéssek az iskolából, ezért anyám rám szólt, hogy ezentúl előbb reggelizzek meg, és csak utána keressem, már ha maradt rá időm. Ahogy ezt kimondta, letett egy tálcát a lócára, és egy reccsenést hallottunk. Felemelte a tálcát, és ott volt a csigám, darabokra törve. Elég nagy voltam már ahhoz, hogy ne bőgjek úgy, ahogy akkor bőgtem – még azután se hagytam abba, amikor apám rohanva jött, azt hitte, hogy megvágtam magam a konyhakéssel. Bocsánatot kért, amiért nem tud segíteni, mert munkába kell mennie, de anyám megígérte, hogy rendbe hozza nekem a csigát. Olyan állapotban voltam, hogy végül megengedte, hogy aznap ne menjek iskolába.  Futottam a ragasztóért, hogy összeragasszuk a darabokra tört csigaházat, de anyám félt, hogy a ragasztó átszivárog, és megmérgezi a csigát. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha vizet csepegtetve rá nedvesen tartjuk; ennek dacára szegény cimborám szánalmasan kicsire zsugorodott. Ekkor Pimmichen azt javasolta, hogy menjünk el a Le Villiers-be, az Albertina Platzon lévő francia csemegeboltba, és vegyünk egy doboz töltött csigát. Siettünk vissza, és letettünk egy új csigaházat a táljára, de semmi nem történt – az én csigám nem akart kijönni a régiből. Végül besegítettük az összezsugorodott kis életet az új csigaházba, a hátára még rá voltak tapadva a töredékek. Újabb kétnapnyi törődés és aggódás után nyilvánvalóvá vált, hogy kis házi kedvencem elpusztult. Ha a halála jobban megviselt, mint a nővéremé és a nagyapámé, az csak azért volt, mert már idősebb voltam – elég idős ahhoz, hogy felfogjam, soha többé nem látom újra őket.

 A másik esetet igazából nem is lehet esetnek nevezni. Csak annyi történt, hogy péntek esténként a szüleim vacsoraestekre, kiállításokra vagy az operába mentek, és Pimmichen meg én megolvasztottunk egy egész adag vajat a serpenyőben a bécsi szeletünkhöz. Ahogy a tűzhely előtt álltunk, kenyérdarabkákat mártogattunk bele, és rögtön vittük a szánkhoz, miközben a villánk pokolian felforrósodott. Azután Pimmichen császármorzsát csinált desszertnek, belemert és beleszórt minden hozzávalót, amitől el voltam tiltva, és én máris nem csak a szememet legeltettem rajta. Rendes esetben álmodnom se lett volna szabad ilyen lakomákról, mert anyám féltett, hogy bármi dús dolog cukorbajt okozhat. Na hiszen, ha tudta volna! De valahogy jobban ízlett, hogy sem ő, sem más nem tudott róla.

  1. március közepén egy napon apám elvitt egy ortopéd cipészhez. Azért emlékszem rá, mert közelgett a tizenegyedik születésnapom, és a cipészbolt falán naptár lógott. Amíg várakoztunk a padon, nem bírtam megállni, hogy ne számoljam meg, hány nap van még a születésnapomig, mert tudtam, hogy a szüleim kínai dobozsárkánnyal fognak megajándékozni. Apám lúdtal pát nemigen lehetett súlyos elváltozásnak mondani, de fájt neki, amikor a munkája közben állnia kellett egész nap. Pimmichen is Herr Grubernél vette a cipőit, és igen nagyra tartotta a cipészmestert. Herr Gruber áldás az embereknek, hajtogatta, és azt állította, hogy a fájó láb elveszi az öregek életkedvét. Amikor Herr Gruber nekiállt elkészíteni egy pár cipőt, kötelességének tartotta, hogy kárpótlást nyújtson a korral járó bütykökért, tyúkszemekért és sarkantyúkért. Nagy igény volt a munkájára, mint megállapíthattuk a bőr- és cserzőolajszagot árasztó szűk kis boltjában rajtunk kívül várakozó fél tucat emberből.

 A lábammal kalimpáltam, hogy gyorsabban teljen az idő, amikor váratlanul óriási lárma hallatszott odakintről, mintha az ég szakadt volna le. Felugrottam, hogy megnézzem, mi történt, de apám rám szólt, hogy csukjam be az ajtót, ne engedjem be a hideget. A következő benyomásom az volt, mintha egész Bécs ugyanazt kiabálná, de annyira harsogva, hogy egyetlen szót sem lehetett kivenni belőle. Megkérdeztem apámat, és ő sem értette, viszont egyre bosszúsabb lett, ahogy a nagymutató körbe-körbe járt. Herr Gruber nem foglalkozott azzal, hogy mi folyik odakinn, tovább méricskélt egy fiút, aki paralízisben szenvedett, és a cipőjével ellensúlyozni kellett a bal lába tíz centivel elmaradt növekedését. Mire apám sorra került, nem tudott nyugodtan egy helyben állni, különösen azután, hogy Herr Gruber végzett a lábfejével, és nagy hűhóval tovább méricskélte mindkét lábszárát, hogy nincs-e különbség, mert ha igen, az nem tesz jót a hátnak. Herr Gruber ugyanúgy járt el mindenkivel; erre mondta nagyanyám, hogy törődik.

 Útban hazafelé elmentünk a Heldenplatz mellett, és ott, sose felejtem el, annyi embert láttam, mint azóta se az életben. Megkérdeztem apámat, hogy vannak-e egymillióan, és ő azt felelte, hogy valószínűleg inkább csak egy-kétszázezren. Nem érzékeltem a különbséget. Csak néztem őket, és olyasmit éreztem, mintha fuldokolnék. Valaki a Neue Hofburg erkélyén teli tüdőből kiabált, és az embertömeg ugyanúgy osztozott a dühén, mint a lelkesedésén. Megdöbbentett, hogy vagy száz felnőtt és gyerek felmászott a Savoyai Jenő és a Károly főherceg emlékművére, még magukra a lovas szobrokra is, és onnan néztek. Én is fel akartam mászni, és könyörögtem apának, de ő nemet mondott. Zeneszó, éljenzés, zászlólengetés – bárki részt vehetett. Bámulatos volt. A zászló kat olyan jel díszítette, amely úgy nézett ki, mintha forogna, ahogy a szél fújta őket, mintha szélmalom kereke forogna a négy lapátjával. 

 Hazafelé a villamoson apám csak kibámult az ablakon a semmibe. Nehezteltem, amiért nem engedte, hogy én is beszálljak a mulatságba, amikor ott zajlott karnyújtásnyira. Mibe került volna neki? Pár percébe? Az arcélét tanulmányoztam… Máskülönben kellemes vonásait, szégyellve figyeltem meg, a rosszkedv csúnyává tette. A száját elszántan összepréselte, az arca megfeszült, az orra sasorri szigort jelzett, a szemöldöke ingerülten összegubancolódott, és a pillantása olyan fokig valami nem létezőre szegeződött, hogy semmi se tudta eltéríteni, még én sem, miközben ott voltam vele. Gondosan fésült frizurája hirtelen egyszerűen csak hivatásszerűnek látszott, a biztosabb eladás eszközének. 

Magamban azt gondoltam: az apám jobban törődik a munkájával, a nyereségével és a gyárával, mint azzal, hogy a családja kicsit szórakozzon. De a haragom lassan elpárolgott, és elkezdtem sajnálni. A frizurája már nem is tűnt annyira csinosnak – néhány hajcsomó ittott felállt a feje tetején, ahol már ritkult. Kihasználtam, hogy a villamos elkanyarodott, és a szükségesnél nagyobb mértékben nekidőltem.

– Apa! – kérdeztem. – Ki volt az az ember odafönn? – Az az ember – felelte, miközben átkarolt anélkül, hogy a fejét felém fordította volna, és kedvesen meg-megszorította a vállamat – nem foglalkozik az olyan kisfiúkkal, mint te, Johannes.

II.

Néhány héttel később két ember jött, hordágyra tették és elvitték nagymamámat, hogy ő is véleményt nyilváníthasson az Anschlussról szóló népszavazáson, vagyis arról, hogy támogatja-e Ausztria tartományként való csatlakozását a Német Birodalomhoz. A szüleim már kora reggel elmentek leadni a maguk szavazatát. Nagymamám a lehető legjobb hangulatban volt azóta, hogy elcsúszott a jégen, és eltörte a csípőjét útban hazafelé a gyógyszertárból, ahová azért ment, hogy mentolos krémet vegyen a térdére.

Tiszta szerencse, hogy elmentem aznap a patikába – mondta a hordágyvivőknek. – Meggyógyította a göcsös ízületeimet, nem viccelek! A térdemmel már nem is foglalkozom, mert a csípőm jobban fáj! Ez a legjobb gyógymód a fájdalomra: keress egy másik fájást valahol máshol.

 A hordágyvivők erőltetetten mosolyogtak. Mintha skatulyából húzták volna ki őket, úgy néztek ki egyenruhájukban, és én feszengtem, mert láttam rajtuk, hogy nekik ő nem Pimmichen, hanem csak egy öregasszony.  – Asszonyom, mielőtt indulunk, ugye nem felejtette el magához venni az iratait? – kérdezték.

 Pimmichennek inkább a beszéd volt a kenyere, mint mások beszédének hallgatása, úgyhogy én válaszoltam helyette, de izgatottságában engem se hallott. Tovább folyt belőle a szó, miközben felemelték a hordágyat – ő volt Kleopátra, útban Caesarhoz –, és amikor az egyik csaknem elejtette; akkor azzal viccelődött, hogy ő most repülő szőnyegen száll Babilon felett. Elmondta nekik, hogy ő és a szülei mennyire más élethez szoktak, mielőtt a határok és az észjárások megváltoztak, és hogy lelki szemeivel újra egy nagy birodalom virágzó fővárosaként látja Bécset, és úgy képzeli, hogy az egyesülés Németországgal valahogy visszahozza az Osztrák–Magyar Monarchia elveszett pompáját.

 Később, a nap folyamán nagyanyám kimerülten visszatért, és aludni vágyott, de másnap reggel újra feltelepedett a kanapéra, és a napi hírekkel birkózott, az újságlapok engedetlen szárnyakként csapkodtak. Én a szőnyegen foglaltam helyet, meztelenül kuporogtam anyám előtt, aki méhfullánkot szedett ki csipesszel a hátamból, egy másikat pedig a nyakamból, majd alkoholos vattával bedörgölte a helyüket. Aztán szemügyre vett a leglehetetlenebb pontokon: megvizsgálta az ujjaim közét a kezemen és a lábamon, de még a fülemet és a köldökömet is. Akkor kezdtem tiltakozni, amikor bekukkantott a fenekem hasadékába, de nem törődött vele. Figyelmeztetett, hogy többet ne menjek a szőlőhegyre reptetni a sárkányomat.

 Nem örültem ennek az újonnan bevezetett korlátozásnak, és előadtam, hogy pontosan mi történt. Kimentem a rétre, de nem volt elég nagy a szél, ezért futnom kellett, hogy a sárkány felemelkedjen, aztán kénytelen voltam tovább futni, ha azt akartam, hogy a levegőben maradjon; ha csak egy pillanatra is megálltam, hogy kifújjam magam, a zsinór megereszkedett, amitől a sárkány azonnal süllyedni kezdett, úgyhogy szaladtam, szaladtam, amíg a szőlőhegy széléhez nem értem, ahol engedelmesen megálltam, esküszöm, de akkor, anya, a sárkány leszállt a közepébe, teljesen magától, és nekem muszáj volt érte mennem. Ez egy drága ajándék, amit tőled és apától kaptam.

– Legközelebb, ha nem lesz elég nagy szél – felelte anyám, és két-három szavanként megcibálta a hajamat –, akkor próbálj meg az ellenkező irányba futni, ne a szőlőhegy felé. Rengeteg hely van a mezőn, hogy a másik irányba fuss.

 Lenézett rám, kétkedőn felvonta a szemöldökét, és odalökte nekem a halomba gyűrt ruhámat.

– Igen, anya – zengtem boldogan, hogy nem kaptam büntetést. De nem tudtam elég gyorsan felöltözni, és ő a fenekemre csapott, ahogy előre sejtettem, és „dummer bub”-nak, buta gyereknek nevezett.

– Kilencvenkilenc egész háromtized százalék szól az Anschluss mellett – olvasta Pimmichen, és megkísérelte diadalmasan meglengetni a jobbját, ami a vártnál gyengébben sikerült, mert a keze önkéntelenül lehanyatlott. – Az csaknem száz százalék. A kutyafáját!

 Odaadta az összegyűrt újságoldalakat anyámnak, majd becsukta a szemét. Anyám félretette az újságot, és nem szólt semmit.

 Az iskolában változások és zűrzavaros idők jöttek, és még a térkép is megváltozott – az Ausztria szót levakarták, és Ostmark lett belőle, a Német Birodalom keleti tartománya. A régi tankönyveket újakra cserélték, ugyanúgy, ahogy néhány régi tanárunkat is újak váltották fel. Szomorú voltam, hogy nem sikerült elbúcsúznom Herr Grassytól. Ő volt a kedvenc tanárom, és a nővéremé is hat évvel korábban. Amikor az első nap a névsorolvasáskor rájött, hogy én vagyok Ute Betzler kistestvére, hosszasan vizsgálgatott, próbálta meglelni a hasonlóságot. A szüleim barátai azt szokták mondani, hogy ugyanolyan a mosolyunk, pedig akkor épp nem is mosolyogtam. Ute Herr Grassy tanítványa volt abban az évben, amikor meghalt, és óhatatlanul arra gondoltam, hogy ő valószínűleg jobban emlékszik rá, mint én.  Másnap Herr Grassy visszatartott óra után, hogy megmutasson nekem egy kókuszdió bárkát, benne egzotikus fából faragott pici afrikai állatokkal – zsiráfokkal, zebrákkal, oroszlánokkal, majmokkal, krokodilokkal, gorillákkal és gazellákkal, mind-mind párosával, egy hím és egy nőstény. A szemem biztos egészen elkerekedett, amikor az asztala fölé hajolva megcsodáltam. Herr Grassy azt mondta, hogy a bárkára 1909-ben bukkant egy piacon Dél-Afrikában, Johannesburgban – a nevemet viselő városban –, és ezután odaadta nekem. Boldogságomba mindazonáltal némi bűntudat vegyült, mert nem először fordult elő, hogy Ute halála révén ajándékokhoz és figyelemhez jutottam.

 Fräulein Rahm váltotta fel Herr Grassyt. Ez amiatt történt, magyarázta, mert az elődje sok olyan dolgot tanított nekünk – a nagy nehezen belénk vert tananyag kilencven százalékát –, amit felnőttkorra elfelejtünk, és ezért fölösleges. Ez az egész csak tékozolta az állam pénzét, amely máshol jobban hasznosulhatott volna, az emberek nagyobb előnyére. Mi egy új, kiváltságos nemzedék vagyunk, ezért mi leszünk az elsők, akik előnyt húzunk a korszerű iskolázási programból, és olyan tárgyakat tanulunk, amelyekre az előttünk lévőknek nem volt lehetőségük. Sajnáltam a szüleimet, és magamban megfogadtam, hogy esténként minden erőmmel azon leszek, hogy tanítsam őket. Most jóval kevesebb tankönyvből tanultunk, mint korábban. A testnevelés lett a legfőbb tantárgyunk, óraszámra végeztük a tornagyakorlatokat, hogy erős, egészséges felnőttek legyünk sápadt, vézna könyvmolyok helyett.

 Apám tévedett. Az az ember igenis foglalkozott az olyan kisfiúkkal, mint én. Neki, a Führernek, Adolf Hitlernek az a nagy feladat jutott, hogy bízzon bennünk, gyerekekben. Csakis mi, gyerekek menthettük meg fajunk jövőjét. Nem tudtunk róla, hogy a mi fajunk a legritkább és a legtisztább. Nemcsak okosak, szőkék, kék szeműek, magasak és karcsúak voltunk, hanem még a fejünk is felsőbbrendű jegyeket mutatott az összes többi fajhoz képest: „dolichokephalok” voltunk, miközben ők „brachykephalok”, ami azt jelentette, hogy a mi koponyaformánk elegánsan ovális, az övék pedig primitíven kerek. Alig vártam, hogy hazaérjek, és megmutassam anyámnak – milyen büszke lesz rám! A fejem olyasmi volt, amivel addig cseppet sem törődtem, legalábbis az alakjával nem, és sose hittem volna, hogy ilyen ritka kincs ül a nyakamon!

 Új, rémisztő dolgokat tudtunk meg. Az élet örökös küzdelem, minden faj harcol a többivel a területért, élelemért és hatalomért. A mi fajunknak, a legtisztábbnak, nincs elég élettere – a fajunkból sokan száműzetésben élnek. A többi fajnak több gyereke születik, mint a miénk nek, és keverednek a mi fajunkkal, hogy meggyengítsenek minket. Nagy veszélyben voltunk, de a Führer bízott bennünk, a gyerekekben; mi voltunk a jövő. Mennyire meglepődtem, amikor arra gondoltam, hogy a Führernek, az összes bécsi hirdetőtábla óriásának, akit a Heldenplatzon láttam, akit tömegek éljen eztek, aki még a rádióban is beszélt, olyan kicsikre van szüksége, mint én! Korábban sosem éreztem magam nélkülözhetetlennek, sokkal inkább gyereknek, egy felnőtt afféle alantasabb alakváltozatának, olyan hibának, amelyet csak az idő és a türelem javíthat meg.

 Megmutattak nekünk egy ábrát a magasabb rendű fajok fejlődési folyamatáról, ahol a majmok, csimpánzok, orangutánok és gorillák a legalacsonyabb szinten kucorogtak. Viszont az ember messze kimagaslott. Amikor Fräulein Rahm oktatni kezdett bennünket, rájöttem, hogy néhányan azok közül, akiket főemlősöknek tartottam, valójában csökött emberfajok, bizonyos vonásaik olyannyira hangsúlyosak, hogy érzékelhetjük rokonságukat az emberszabásúakkal. Megtanultuk tanárnőnktől, hogy például egy néger nő közelebb áll a majmokhoz, mint az emberiséghez. A majmok szőrze té nek eltávolításával a tudósok meggyőződhettek ennek a mértékéről. Fräulein Rahm elmondta, hogy kötelesek vagyunk megszabadulni az ember és a majmok közt félúton álló veszedelmes fajoktól. Nem elég, hogy a felfokozott nemi tevékenység és az állatiasság jellemző rájuk, hanem még a szerelem és az udvarlás magasabb rendű érzései is hiányoznak belőlük. Ők alantas élősködők, akik meggyengítenek bennünket, és lezüllesztik a fajunkat. 

 Az akadékoskodásairól híres Mathias Hammer megkérdezte, hogy ha adnánk időt a többi fajnak, végül nem jutnának-e ugyanolyan magasra a fejlődési folyamatban, mint mi. Féltem, hogy Mathiast meg fogják szidni, de Fräulein Rahm azt mondta, hogy jó a kérdés. Rajzolt egy hegyet a táblára, és megkérdezte:

– Ha ennyi ideig tart egy fajnak eljutni innen oda, és egy másik fajnak háromszor annyi ideig, akkor melyik faj a magasabb rangú?

 Mindannyian egyetértettünk abban, hogy az első.

– Mire az alantas faj eljut oda, ahol mi vagyunk ma, a csúcsra, mi már nem ott leszünk, hanem jóval följebb. – Fräulein Rahm oda se nézve elsiette a rajzot, és a megtoldott hegycsúcs túlságosan magas és meredek lett ahhoz, hogy állva maradhasson.

 A fajt, amelyiktől a legtöbb félnivalónk volt, zsidónak hívták. A zsidókban sok minden összekeveredett: keleti népek, indiánok, afrikaiak és a mi fajunk. Ők különösen veszélyesek voltak, mert a fehér bőrszínüket tőlünk vették, és így könnyen megtéveszthettek bennünket. Állandóan emlékeztettek minket: „Egy zsidóban soha nem lehet megbízni!” „A zsidó a sátán fattya!” „A zsidók keresztény gyerekeket áldoznak, a vérüket használják a micváikban!” „Ha nem mi uraljuk a világot, akkor ők fogják! Ezért akarják a mi vérünket összevegyíteni az övékkel, hogy ettől ők erősebbek legyenek, mi pedig gyengébbek.” Elkezdtem félni a zsidóktól egészségügyi szempontból. Olyanok voltak, mint a vírusok, amiket látni nem láttam, de megtanultam, hogy azok állnak az influenzám és a szenvedéseim mögött.

 Egy mesekönyvben olvastam egy német lányról, akit a szülei figyelmeztettek, hogy ne menjen zsidó orvoshoz. Mégis elment, és a váróteremben ülve hallotta, ahogy egy lány a rendelőben sikoltozik. Rájött, hogy nem volt jó ötlet eljönni, és felállt, hogy elmenjen. Épp akkor az orvos kinyitotta az ajtót, és szólt neki, hogy jöjjön be. Már a kötet szövegképéből egyértelműen kiderült, hogy ki volt az orvos. A sátán. Egy másik, gyerekeknek szóló könyvben jól megnézhettem magamnak a zsidókat, úgyhogy tudtam, hogyan ismerjem fel őket egy szempillantás alatt. Csodálkoztam, hogy ki a csudát tudnak megtéveszteni, pláne az olyan okos árjákat, mint mi. Az ajkuk vastag volt, az orruk nagy és kampós, a szemük sötét, gonosz és mindig csálén állt, a testük köpcös, a nyakukban arany díszelgett, a hajuk rendetlen, és a pajeszuk ápolatlan.

 Otthon mégsem részesültem a megérdemelt elismerésben. Valahányszor megmutattam anyámnak a nagyszerű fejemet, mindössze annyit csinált, hogy összekócolta a hajamat. Amikor elmondtam neki, hogy én vagyok a jövő – „Zukunft” németül –, akiben Hitler bízik, hogy egy nap a világ ura lesz, nevetett, és „én kis Zukunftom”-nak meg „Zukunftie”-nak becézett ahelyett, hogy felfogta volna, milyen komoly és fontos vagyok.

 Új státusomat apám se fogadta el. Egyáltalán nem volt hálás az igyekezetemért, hogy megtanítsam fontos tényekre. Lekicsinyelte tudásomat, és zagyvaságnak nevezte. Kifogásolta, hogy Pimmichent, anyámat vagy őt „Heil Hitler!”-rel köszöntsem a hagyományos „Guten Tag” vagy a „Grüß Gott” helyett, amely annyira régen, még a középkorban keletkezett, hogy igazából már senki se tudja, hogy vajon Istentől jövő vagy Istennek címzett üdvözletet jelent-e. Mostanra a birodalomban általánossá vált, hogy mindenki gépiesen „Heil Hitler!”-rel köszönt a másiknak, még a leghétköznapibb esetekben is, mondjuk, ha kenyeret vett vagy felszállt a villamosra. Egyszerűen csak így szólították egymást. 

 Megpróbáltam apám lelkére beszélni. Ha nem védjük meg a fajunkat, akkor annak, józan ésszel belegondolva, végzetes következményei lesznek, de apám kijelentette, hogy nem hisz a józan észben. Hihetetlennek találtam, hogy valaki úgy igazgasson egy gyárat, hogy közben nem hisz a józan észben. Ez akkora butaság volt, hogy biztos csak ugratott, de ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy nem, komolyan mondta, amit mondott, és hogy az érzelmeink az egyetlen megbízható támaszunk, még az üzleti életben is. Azt mondta, hogy az emberek azt hiszik, hogy az agyukkal elemzik a helyzeteket, úgy hiszik, az érzelmeik nem mások, mint a megismerés eredményei, de tévednek, mert az értelem nem a fejben van, hanem a testben. Az ember értetlenül kijön az értekezletről: – Miért vagyok dühös, amikor ugrálnom kellene örömömben? – Átsétál a parkon egy verőfényes napon, és azon tűnődik, hogy miért nehéz a szíve, mi a csuda bánthatja. Csak ezután kezdi el elemezni. Az érzelmek vezetik el ahhoz, amire a józan ész képtelen önmagától rátalálni.

 Hirtelenében nem találtam jó ellenpéldát, hogy rámutassak a tévedésére; csak később, lefekvés után jutott egy az eszembe. Másnap ezzel álltam elébe:

– Ha egy idegen megad neked pontos számokat az üzletedhez, ne mondd nekem, hogy kidobod a szemétbe csupáncsak azért, mert rosszaknak érzed őket? Inkább bíznál az észszerűtlen érzéseidben, mint a tényekben?  Egy csomó számmal válaszolt 430 és 440 hertz között, és megkérdezte, hogy józan ésszel mit jelentenek ezek a számok. Nem válaszoltam; bosszantott, hogy megkerüli a témát, és mindennek tetejébe még érzelgősködik is, mert a hertz úgy hangzott, mint a „Herz” – ami németül szívet jelent.

– Az agyadnak ezek a számok semmit nem jelentenek, csak valamiféle frekvenciaértékeknek hangzanak. Bámulhatod őket egy darab papíron, ameddig akarod, és egy kukkot se fogsz érteni belőlük. De… – Odament a zongorához, és úgy nézett rám, hogy muszáj volt lesütnöm a szemem. – Csak figyeld a hangokat, fiam. Azt fogják jelenteni, hogy mit érzek, amikor hallak beszélni. A józan ésszel semmire nem mész, amikor ki akarsz menni az életbe. Erre-arra elvisz sok helyre, hát persze, de oda sose, ahová igazán eljutni szeretnél, ha majd visszatekintesz az életedre, erről biztosíthatlak. Az érzelem isteni értelem bennünk, benned. Tanulj meg hallgatni Istenre.

 Nem tudtam tovább türtőztetni magam, kifakadtam.  – Én már nem hiszek többé Istenben! Isten igazából nem létezik! Isten csak ürügy, hogy hazudni lehessen az embereknek! Hogy az orruknál fogva vezethessék őket, és azt csinálják, amit a hatalmon lévők csináltatni akarnak velük!

 Azt hittem, nagyon meg fog haragudni, de nem haragudott meg. 

– Ha Isten nem létezik, akkor az ember sem létezik. – Ez tiszta badarság, apa, nagyon jól tudod. Mi itt vagyunk. Én itt állok előtted. Be tudom bizonyítani – mondtam, és megtapogattam a kezem-lábam.  – Akkor voltaképp minek foglalkozol azzal, hogy az Isten teremtette az embert, vagy az ember teremtette az Istent? Isten mindkét esetben létezik.

– Nem, apa, ha az ember találta ki az Istent, akkor Isten nem létezik. Csak az emberek agyában létezik.

– Most mondtad: „létezik”.

– Úgy értettem, csak az ember részeként.  – Az ember alkot egy festményt. A festmény nem az ember, aki alkotta, nem is szerves része annak az embernek, hanem teljesen különbözik attól az embertől. 

Az alkotás elszakad az embertől.

– A festményt láthatod. Valóságos. Istent nem láthatod. Ha elkiáltod magad, „Halihó, Isten!”, senki se válaszol.

– Láttál valaha szeretetet? Megérintetted valaha a kezeddel? Elég elkiáltanod magad, hogy „Hé, Szeretet!”, és már jön is futva a négy fürge lábán? Ne hagyd, hogy fiatal szemed megtréfáljon. Ami a legfontosabb az életben, az láthatatlan. 

 A vitánk így folyt körkörösen, amíg végül kijelentettem, hogy Isten a legostobább dolog, amit az ember valaha csinált. Apám szomorúan nevetett, és azt mondta, hogy ellenkezőleg: Isten a legszebb dolog, amit az ember valaha csinált, illetve az ember a legostobább dolog, amit az Isten valaha csinált. Már épp készültünk nekirugaszkodni újra, mert én nagyon nagyra tartottam az embert és képességeit, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek segíteni neki, tartanom kell fejjel lefelé a tepsit, amíg kiszedi belőle a süteményt. Szórakozottságában odaégette. Nem volt nehéz felismernem régi taktikáját.

 A legsúlyosabb nézeteltérés apámmal a világszemléletünkkel kapcsolatban ütközött ki. Én egészségtelen, szennyezett helynek találtam a világot, amelyre ráfér egy jókora nagytakarítás, és arról álmodtam, hogy egyszer majd csakis boldog, egészséges árjákat lehet látni mindenütt. Apám azonban a középszerűség pártján állt.  – Unalmas, unalmas! – kiáltotta. – A világ, ahol csupa babafejű gyerek születik, ugyanazok az egyengondolatok fordulnak meg a fejükben, az olyan, mint egy kert, ahol csak egyféle virág nő! Semmi se fontosabb a léthez, mint a sokszínűség. Szükség van különböző fajokra, nyelvekre, gondolatokra, ha másért nem, hát ön magáért, de ezáltal tudod te hova tenni magad! A te ideális világodban kicsoda vagy? Ki? Nem tudod! Teljesen úgy nézel ki, mint minden körülötted, és eltűnsz, mint zöld gyík a zöld fűben.

 Apám ezúttal annyira felhúzta magát, hogy ráhagytam, és úgy döntöttem, nem hozom fel többet a témát. 

De lefekvés után kihallgattam, ahogy a szüleim beszélgetnek a szobájukban, és a fülemet az ajtóra tapasztottam, hogy minden szót halljak. Anyám aggódott, hogy apámnak nem lenne szabad ilyenekről vitáznia velem, mert a tanárok az iskolában megkérdezik a diákjaikat, hogy miről beszélgetnek otthon. Azt mondta, hogy úgy teszik fel a kérdéseiket, hogy én nem is érzékelem a veszélyt, és én túl fiatal és naiv vagyok ahhoz, hogy tudjam, mikor tartsam csukva a számat.

– Bőven szaladgál ember, akitől tartani lehet – felelte apám. – Csak nem kezdek félni a saját fiamtól! 

– Az embernek muszáj óvatosnak lennie. Ígérd meg nekem, hogy máskor nem fogsz így vitatkozni vele.

– Az csakis az én dolgom, Roswita, hogyan nevelem a fiamat.

– Csak képzeld el, micsoda bajba keveredhet, ha magáévá teszi a nézeteidet. 

 Apám beismerte, hogy néha elfelejti, kivel vitázik; sokkal inkább úgy érzi, mintha „nekik” beszélne. Azt mondta, hogy a nyelv személyesebb, mint a fogkefe, és neki azonnal szemet szúr, ha valaki más nyelvét kezdi használni egy levélben vagy egy beszélgetésben, és az „ő” nyelvüket hallani a kisfia szájából egyenesen undorító.

III.

Április 19-én, Adolf Hitler születésnapja előtti napon felvettek a Jungvolkba (a Hitlerjugend alsóbb korosztályába), mint az megszokott volt. A szüleimnek el kellett fogadniuk, mert ez kötelező volt. Anyám megpróbálta felvidítani apámat azzal, hogy mivel nincs testvérem, egy szem gyerekként jót fog tenni nekem kiszabadulni otthonról, és együtt lennem más gyerekekkel. Rámutatott, hogy még a katolikus ifjúsági szervezetekben is megtanítanak fegyvert forgatni és célba lőni, szóval ez nem olyan, mintha a világháborúban lennénk, és készülnének Verdunbe küldeni. Anyám, láttam az arcán, meggyőződése ellenére csinosnak talált az egyenruhában. Megigazította barna ingemet és a csomót a nyakkendőmön, és meghúzkodta a fülcimpámat. Apám alig pillantott fel a reggeli kávéjából, és óhatatlanul arra gondoltam, hogy valószínűleg akkor se viselkedne másképp, ha a minden háborúnak véget vető háborúba indulnék.

 Azon a nyáron mi, a Jungvolk megkaptuk az első fontos megbízatásunkat. Az egész városban össze kellett szedni és el kellett égetni minden, puhányságot vagy romlottságot hirdető könyvet. Abban a hónapban nagyon meleg volt – éjszaka nem lehetett a takaró alatt megmaradni –, és a hőség csak még elviselhetetlenebb lett a máglyák miatt. Nekünk, az ifjabbaknak kellett odavinni a könyveket az idősebb hitlerjugendosoknak, akiknek a tűzbe hajítás kiváltsága jutott. Én és a korombeliek irigyeltük őket, mert egyértelműen ez volt a legjobb móka az egészben, de ha valamelyikünk önhatalmúlag egyet is a máglyára dobott, ott helyben felpofozták.

 A tűz körül hamarosan akkora forróság lett, hogy levegőt alig lehetett kapni. Fekete füst és égő nyomdafesték bűze terjengett. A könyvek nem fogadták szívesen az elégetésüket; dobhártyarepesztő pukkanásokat hallattak, és izzó zsarátnokokat lövöldöztek, veszélyeztetve ruhánk és szemünk épségét. A kialakult rangsor hamar felborult. A könyvek hajigálása a páriák feladata lett. Micsoda vesződséggel és gürcöléssel járt a vézna karommal elég messze beledobálni egyik könyvet a másik után a lángokba! Egy néven megakadt a szemem: Sigmund Freud. Láttam korábban otthon a könyvtárszobánkban. Kurt Freitag, Paul Nettl, Heinrich Heine és Robert Musil következett, a történelemtankönyvünkkel egyetemben – valószínűleg elavult. Ügyetlenül a lábam elé ejtettem. A tűz fékezhetetlenül terjedt, és ez is azonnal füstölni, zsugorodni kezdett, lapok repkedtek fel a levegőbe, néhány egy utolsó életörömmel bukfencet hányt, aztán lángra kapott, és végül pernyék százaivá hamvadt.

 Amikor hazaértem, hézagok látszottak a könyvtárszobánkban a polcokon, amitől az a tétova, kellemetlen érzés fogott el, mint amikor egy zongora billentyűi a leütésük után nem ugranak vissza. Néhol egész könyvsor dominóként szétdőlt a hiányzó könyvek miatt. Anyám erőlködve ruháskosarat cipelt fel a legfelső emeletre egymagában, és ahogy baktatott vissza, meglátott, és hátrahőkölt. Azt hittem, azért, mert a képem koromfekete volt, de amikor mentem segíteni neki a következő adaggal, döbbenten láttam, hogy a kosár színültig könyvekkel van tele. Hebegve azt magyarázta, hogy hát, ez csak arra az esetre, ha nem lenne elég újságpapír télen begyújtani; most, ebben a melegben felesleges lenne elégetni őket. Nem találtam szavakat. Ez az egy járt a fejemben: nincs tisztában vele, micsoda bajba keverhet bennünket? Rám szólt, hogy vegyem le a cipőmet, és menjek fürdeni.

 Attól kezdve, hogy anyámnak anyasági oktatásra kellett járnia, a családi légkör különös módon megélénkült. Apám imádta ugratni az ebédek alatt. Ököllel rácsapott az asztalra, feltartotta a tányérját repetára, és elüvöltötte magát, hogy anyának ideje feleségkötelességi oktatásra is járnia. Pimmichennek és nekem az tetszett legjobban, amikor arról panaszkodott, hogy anya mérföldekre jár attól, hogy megkapja a Német Anya Érdemrendet, amely azoknak járt, akik legalább öt gyermeket hoztak a világra. Anya elpirult, különösen amikor én is kontráztam: – Igen, anya, testvéreket akarok! –, és Pimmichen is beszállt: – Kezdhetek réklit kötni? – Buzdításaink fokozódtak, amikor anyám a füle mögé simította gyér barna haját, és halkan megjegyezte, hogy kezd túl öreg lenni ahhoz, hogy még gyerekeket szüljön. Ezzel bókokat igyekezett kicsikarni, és persze sikerült is neki. Apám azt mondta, hogy reméli, az anyaságiskolában majd megtanítják anyát, hogyan kell csinálni szép, kövér kisbabákat, mire föl Pimmichen a kezére csapott, de ez nem volt titok előttem. Én már megtudtam minden tudnivalót az ilyen tudományos dolgokról az iskolában.  Apám felsóhajtott, hogy túl korán házasodott: bár várt volna, és akkor megkaphatta volna a házassági kölcsönt, amelynek összegéből minden újszülött után egynegyedet eltörölnek. Akkor anya pénzügyileg kifizetődő volna. Nem kellene elválni és újrakezdeni? Anyám a haragost játszva összehúzta a szemét. Csak ha vehet pár új ruhát a játék pénzen, mondta. A Reichsmarkra, a birodalmi márkára gondolt, amelyet még idegennek éreztünk a kezünkben. Széles járomcsontja alatt a száját durcásan picire húzta, de nem sokáig, mert meg-megrándult és felfele görbült, míg végül apám nevetése előcsalta belőle a mosolyt. Szerettem, amikor a szüleim kimutatták egymás iránti szeretetüket előttünk. Valahányszor apám arcon csókolta anyámat, én is ugyanígy tettem a nagymamámmal.

 A vidám hangulat nem tartott sokáig. Azt hiszem, már a következő hónapban, valószínűleg októberben megkezdődtek a bajok. Úgy indult, hogy a katolikus ifjúsági csoportok néhány ezer tagja misére gyűlt a Szent István-székesegyházba. Többen rekedtek kívül, mint ahányat az öreg kőfalak befogadhattak. A mise után, a katedrális előtt, Bécs szívében zsoltárokat és hazafias osztrák dalokat énekeltek. – Krisztus a mi vezérünk! – skandálták. A vezér németül Führer. Erre a tüntetésre Innitzer bíboros szólított fel.

 Én nem voltam ott, de hallottam róla az ifjúsági szervezetem rendkívüli gyűlésén. Andreas és Stefan látta, és színes leírást adtak az eseményről. Megfogadtam, hogy őszinte leszek, ezért bevallom, hogy addigra számomra Adolf Hitler ugyanolyan fontos személy volt, mint az apám. Ha ugyan nem fontosabb. Biztosan többre tartottam Istennél, akiben teljesen elveszítettem a hitemet. Bibliai értelemben a „Heil, Hitler” kifejezésben a „szent, üdvözült” kifejezés köszönt vissza. A katolikusok helytelen viselkedése felbőszített minket; ez fenyegetés volt, szeretett Führerünk megsértése, szentségtörés. Ezt nem tűrhettük ölbe tett kézzel. Másnap néhányan közülünk, jungvolkosok közül csatlakoztak a hitlerjugendos nagyobb fiúkhoz, akik betörtek az érseki palotába, hogy megvédjék a mi Führerünket, és a földre hajigáltak mindent, ami csak kézre jött: gyertyatartókat, tükröket, díszeket, Szűz Mária-szobrokat, zsoltárkönyveket. Volt olyan szoba, ahol meg se próbáltak megfékezni minket, de az ellenállás a többiben is legtöbbször kimerült az imádkozásban.

 Néhány nap múlva a Heldenplatzon álltam, egy ahhoz mérhető tömegben, amelytől apám elrángatott több mint fél évvel azelőtt. Jelmondatos zászlók – Innitzer és a zsidók egy húron pendülnek! Lámpavasra a papokat! Nincs szükségünk zsidó politikusokra! A zsidók és Róma nélkül megépítjük az igazi német katedrálist! – végeláthatatlan sokaságban lobogtak a szélben, olyan hangot adtak, amely úgy hatott a képzeletemben, mintha egy hatalmas madár keltené. Túl nagy volt a kísértés. Úgy döntöttem, ezúttal megmászom az egyik emlékművet, ehhez Savoyai Jenő lovát néztem ki magamnak, Károly főhercegé kevésbé tetszett. Noszogattam Kippit és Andreast, de ők úgy ítélték, hogy túl sűrű a tömeg. Ez nem tántorított el engem, és némi furakodás és tolakodás után sikerült felmásznom egészen a ló hideg mellső lábáig. Átöleltem és szorosan tartottam, hogy vissza ne nyomjanak a többiek, akik már előttem feljutottak. Föntről a kiabálás másképp hangzott, szinte bűvereje volt, és bámészan néztem az apró alakok tömegét alattam. Egy fára emlékeztettek, amely nyüzsgő verebektől hangos, de addig nem látszanak, amíg valami varázsütés fel nem rebbenti őket, és akkor nincs több csivitelés, csak a roppant szárnycsapkodás, ami kizúdul a fából, számtalan rezgő pontból álló test, melyet valami tökéletes, csalhatatlan erő tart össze, miközben forog, pörög, kavarog az égen, és felszegi a fejét, mint egy hatalmas élőlény.

* * *

Röviddel a most leírt események után beköszöntött a novemberi hideg. Az ég tiszta volt, a nap egy távoli, fehér pont, és a fák csupaszok. Feszültség vibrált a levegőben. Emlékszem, ebben a novemberben kapott szárnyra a hír, hogy egy zsidó diák bement a párizsi német követségre, és lelőtt egy követségi hivatalnokot. A rémhírek kisgömböc módjára dagadtak, az emberek az utcákon bosszúért kiáltottak, és birodalomszerte rengeteg zsidó bolt kirakatát bezúzták. Nem engedték meg, hogy kimenjek és megnézzem, de mindent hallottam a történtekről a rádióban. Kristályéjszakának nevezték, és elképzeltem, ahogy az összetört üvegszilánkok hóként lepik be az utcákat és járdákat a birodalomban, tompa csörrenéssel-csilingeléssel hullnak újabb és újabb cserepek, jégcsapszerű üvegmaradványok csüngnek a kirakatkeretekből, mint a zimankós idő csillogó és baljós díszei.

 Ezután apám napokig egyvégtében távol volt, és ahányszor csak előkerült, olyan mogorva lett, hogy gyakran azt kívántam, bár elmenne újra. Nem volt több viccelődés odahaza, különösen azután, hogy a gyár, a Yaakov & Betzler hirtelen megváltoztatta a nevét Betzler & Betzlerre. Még anyám és nagyanyám is kétszer meggondolta, hogyan szóljon hozzá. Fojtott hangon kérdezték tőle, nem parancsol-e kávét. Esetleg valamit enni? Lábujjhegyen jöttek-mentek abban a szobában, ahol kotlott, tálcákat hagytak a keze ügyében, és még csak szóvá se tették a megrágott és a tálba a többi közé visszatett szárazsüteményeket. Úgy viselkedtek, mint az egerek, ő pedig úgy evett.

 Én voltam az egyetlen, aki jól szórakozott, távol az otthonunktól és az ottani átláthatatlan feszültségtől. A napraforgó, búza és kukorica eljövendő ültetvényein sétáltunk és énekeltünk. A varjak irigy kiáltozása közben nagy élvezettel fogyasztottuk el vajas kenyereinket. Soha még nem ízlett annyira, mint akkor, az erőtlen nap langymelegével a hátunkon. A hatalmas barnaság mögött egy újabb hatalmas barnaság húzódott, aztán még egy. Minden alkalommal egyre tovább meneteltünk, tíz kilométereket, a zsák a hátamon ólomsúlyú volt, és a lábam felhólyagosodott – ó, hogy sajgott! –, de nem akartam olyan lenni, aki mindenért panaszkodik. Új barátom, Kippi sem. Ha a bicegése kezdett feltűnővé válni, annál jobban igyekezett palástolni. Meg akartuk hódítani a világot, a Führer kedvéért mindent, de néha önkéntelenül arra gondoltam, hogy a világ nagyon nagy hely.  Egyik hétvégén szaktáborba mentünk, ahol azt sajátítottuk el, hogyan maradjunk életben csak magunkra utalva a természetben. Nem is annyira a hozzáértésünknek, mint inkább a vakszerencsének köszönhetően találtunk éretlen szedret, fogtunk néhány kis pisztrángot, és csapdába ejtettünk egy sovány nyulat. A hasunk nem lett tele, de annál inkább teli tüdőből fújtuk a győzelmi dalokat a tábortűz körül. Éjszakázásunk a szabad ég alatt emberpróbáló volt, és szerencsére a kísérő teherautó alaposabb reggelivel örvendeztetett meg bennünket, amikor megjött a várva várt reggel. Vezetőnk, Josef Ritter csak két évvel volt idősebb nálunk, de rengeteg dolgot tudott. Megtanított bennünket egy új játékra: két különböző színnel jelölt csapatra osztott bennünket, megfelelő színű karszalagokat is kaptunk hozzá, melyeket viselnünk kellett, majd elmagyarázta, hogy ha valakit a földre döntenek, az azt jelenti, hogy fogságba esett.

 Miután szélnek eresztett bennünket, rohantam, mintha az életem múlna rajta; nagyon jó móka volt. A mi csapatunk, a kékek, néggyel több foglyot ejtett, mint a pirosak, úgyhogy mi nyertünk eddig. Kippi hősiesen küzdött: három foglyot is ejtett, mialatt én egyet sem, és alapjában véve csak kitértem a rohamok elől. Aztán a pirosok szorongatni kezdték Kippit, úgyhogy a megmentésére siettem, és a segítségével megszereztem az első foglyom. Ezután összevissza szaladgáltam a terepen, próbáltam megtalálni Kippit, amikor fellökött két fiú, és én is fogságba estem. Nekünk, foglyoknak le kellett ülnünk egy öreg lucfenyő tövébe, és ez volt az a pillanat, amikor megláttam Kippit levetett cipővel, a lábán kifakadt hólyagok vöröslöttek. Eszembe nem jutott volna, hogy itt keressem. A bakancsát az arcomba nyomta, hogy leterítsen, de nekem erősebb fegyverem volt ellene: a saját lábszagom.

 Kimerültem érkeztem haza, és csak a karfába kapaszkodva tudtam felvonszolni magam a lépcsőn. Anyám megijedt, amikor meglátott, és szegény babukájának, fáradt kicsi fiának nevezett, de én nem vágytam az ölelgetésekre és puszilgatásokra. Leültem az ágyamra, hogy levegyem a túrabakancsomat, aztán hanyatt dőltem, hogy a magasba emelve a lábamat kicsatolhassam a csatokat… nem volt könnyű dolog. Reggel még mosdatlanul ébredtem, de tisztaságillatú pizsamában, kölyökkutyamintásban, amitől bután éreztem magam, részben azért, mert nem voltak emlékeim arról, hogy levetkőztem volna. Először azt hittem, valaki más szobájába keveredtem, mert ahogy néztem a falat, sárgabarackot láttam az olajzöld színek helyett. Aztán rájöttem, hogy a haditérképeimet, csomóábráimat és gázálarcomat lecserélték virágzó gyümölcsfák bekeretezett képeire. Akkor még voltak dédelgetni való plüssállataim, de eltettem őket a szekrény mélyére. Most előkerültek onnan, és az íróasztalom tetején ültek: kenguru, pingvin, bivaly, a fejük gyámoltalanul féloldalt lógott, a pofájukon mentegetőző kifejezés ült, mintha nem vennék komolyan frissen visszaszerzett pozíciójukat.

 Nem mondtam semmit anyámnak, bár nagyon várakozóan nézett. Végül csak annyit kérdeztem, hogy hová tette a zsebkéseimet, és ő megragadta az alkalmat, amire várt, hogy elmondja nekem, láthatóan jól begyakorolt módon, hogy a szobám sokkal inkább úgy nézett ki, mint egy katonáé, semmint egy kisfiúé, és hogy ez a ház nem laktanya, és valahányszor elment a nyitott ajtóm mellett, ez mindig felzaklatta, mert a sok távollétemtől néha az az érzése támadt, hogy ő egy olyan anya, aki elvesztette a fiát a háborúban, és Ute halála után ő erre érzékeny lett. Meg kell értenem; azt hitte, örülni fogok annak, hogy szépen kidíszítette a szobámat a távollétemben. Pimmichen bólogatott az érvelés minden elemére, mintha már hosszasan megtárgyalták volna a kérdést, és ő arról gondoskodna, hogy anyám ki ne felejtsen egy tételt sem a listáról.

 Nem akartam vitatkozni, és még az is megfordult a fejemben, hogy egy szót se szólok, nehogy megbántsam az érzéseit, de nem tudtam ellenállni a bennem lévő kisördögnek, aki azt mondatta velem, hogy ez az én szobám. Anyám egyetértett abban, hogy ez az én szobám, de emlékeztetett rá, hogy az én szobám az ő házában van. Ezután éles vita bontakozott ki a területi jogokról, hogy kinek mit szabad csinálnia kinek a fedele alatt, kinek az ajtaja mögött, melyik négy fal közt. Úgy tűnt, a különböző jogok és területek abban a kis négyzetben fedték egymást, amely az én szobámnak számított. Végül egyre kevesebb észérvvel vitáztunk, anyám a jó szándékú anyai érzéseire hivatkozott, én a magánéletembe való beavatkozást sérelmeztem, míg végül anyám kijelentette: – A Führer csatateret csinál minden békés otthonból!

 Egyszer arra jöttem haza az iskolából, hogy ott ül az asztal körül Kippi, Stefan, Andreas, Werner, sőt maga Josef, a táborvezetőm, és mindegyikük anyám készítette papírcsákót visel. Nem rejtettem véka alá meghökkenésemet, különösen azután, hogy észrevettem, nagyanyám is papírcsákót visel. Elaludt a karosszékében, hortyogott, és a papírcsákó féloldalra húzta a haját, amitől kilátszott rózsaszín fejbőre. A szobaszerte felaggatott luftballonok csak azért voltak rózsaszínűek, hogy illjenek a rózsaszín tortához, de én jobban örültem volna bármilyen más színnek, beleértve a feketét is.  Anyám elsőként kiáltott boldog szülinapot, és ideoda táncolva konfettit szórt. Josef, a táborvezetőnk mosolygott, de vonakodott csatlakozni, és én pontosan tudtam, mit gondol. A Jungvolkban a fiúk életkora tíztől tizennégy évesig terjedt, és mi, a „pimfek”, vagyis vakarcsok tele voltunk gátlásossággal, esetlenséggel – már nem gyerekek, de még nem felnőttek. Anyám megtapsolt, amiért egy szempillantás alatt elfújtam a gyertyákat, dagadozott az anyai büszkeségtől, mintha valami emberfeletti feladatot végeztem volna el, és én olyasmit éreztem – mind a nagy, tizenkét évemmel –, mintha az olvadó gyertyáknál is gyorsabban zsugorodnék össze.

 Miután másodszor is vettünk a tortából, kezdtük igazán jól érezni magunkat, és a túlélőtáborunkról beszélgettünk. Ekkor anyám ragaszkodott hozzá, hogy bontsam ki az ajándékaimat előttük, és bár minden erőmmel azon voltam, hogy ezt megússzam, egyszerűen nem hagyták. A díszpapír csomagolásáról felismertem a szüleim ajándékát, és azt kikerülve előbb a barátaimét bontottam ki. Az ikrek, Stefan és Andreas zseblámpával leptek meg; Josef egy Führer-képpel, amely már megvolt nekem; Werner a Horst Wessel Lied és a Deutschland, Deutschland, über Alles kottájával, amely gyakorlatilag kifogyott a boltokból Bécsben. Pimmichentől hímzett monogramos zsebkendőket kaptam, Kippitől pedig Baldur von Schirachnak, a Hitlerjugend birodalmi vezetőjének a fényképét. Ez tetszett Josefnek, amitől rögtön megkönnyebbültem, egészen addig, amíg anyám el nem kérte, hogy megnézze. Megkérdezte K ippit, hogy ez a bátyja vagy esetleg az apja-e. Nem kapott észbe, erősködött, hogy lát is némi hasonlóságot, de talán csak az egyenruha teszi, vélte, miután Kippi az egyik árnyalatról a másikra vörösödött.

 Végül muszáj volt kibontanom a szüleim ajándékát, és el kell hogy mondjam, ha egy évvel korábban kapom, el lettem volna ragadtatva. Egy játék kutya volt, amely tudott ugatni, ugrálni és a farkát csóválni. Nem tudom, honnan szerezték, mert elvileg már nem árultak játékokat a birodalomban. Anyám azért választotta ezt, mert mindig szerettem volna kutyát, de nem kaphattam az ő allergiája miatt, vagyis ez jelképes ajándék volt, félmegoldás. A barátaim igyekeztek jó képet vágni a dologhoz, mert mi már kinőttünk a játékokból, lehettek bármilyen aranyosak is. Összehúztam magam, és megköszöntem, és titokban azt kívántam, bár ne jöjjön oda anya puszit adni, pláne hangosan cuppanósat.

 Nem sokkal ezután a fiúk megköszönték a meghívást, és szedelőzködni kezdtek, amikor Josef emlékeztetett bennünket, hogy most a hétvégén muszáj jóval hajnal előtt találkoznunk, mert extra kilométereink lesznek a gyalogtúrán. Apám ebben a pillanatban lépett be a házba, és olyan mozdulattal tépte le magáról a nyakkendőt és gombolta ki a gallérját, amiről azt hittem, az égbe akarja emelni a kezét.

– Johannes nem tud elmenni – vágott közbe. – Heil, Hitler! – Josef üdvözlését négyen visszhangozták.

– Heil, Hitler – morogta apám.

– Miért? – kérdezte Josef, és tátott szájjal bámult rám.

– Hogy miért? Nem látja, milyen a lába a múltkori után? Nem szeretném, ha elfertőződne. 

– Apa, ezt honnan veszed? – tiltakoztam.

Vízhólyagokra nem adnak orvosi igazolást. Nem hiányozhat, el kell jönnie.

– A fiam itthon marad, és pihen a családjával ezen a hétvégén. Nem jön többet haza úgy, hogy járni se tud, elájul a fáradtságtól. Az elfertőződött láb üszkösödéshez vezethet. 

– Én nem ájultam el a fáradtságtól! Elaludtam! Apa, te itthon se voltál!

 Anyám nagy kínban volt, az egyik lábáról a másikra állt, és azt mondta Josefnek, hogy a jövő heti táborozáson már ott leszek.

– Jelentenem kell, ha ezen nem lesz ott. Nincs más választásom.

– De ha egyszer nem tud járni! – könyörgött anya. – Szegény kisfiam!

– De igenis tudok! Ezek csak vízhólyagok, kit érdekel?

– Le kellene cserélnie a cipőjét. Már megmondtam neki, hogy az övé nem alkalmas.

– Tessék? – kérdezte anyám.

– Nem a mi stílusunk. Fűzős kell, mint a miénk. Az övé túl szikkadt, túl nagy és esetlen. Mezei bakancs.

 Ezen azt értette, hogy parasztbocskor. El tudtam képzelni, ez mennyire bánthatja anyámat – mindenesetre egy pillantás elég volt ahhoz, hogy lássam, nem is próbálja leplezni. Büszke volt rá, hogy én hordom az apja régi túrabakancsát, amelyet fiú korában viselt. És most hirtelen Opa bakancsa nem volt elég jó.

– A fiam nincs tisztában azzal, hogy hosszú távon milyen veszélyekkel jár, ha nem törődik a lábával – szólt közbe apám.

– Neki is lúdtalpa van, mint magának? – kérdezte Josef.

 Apám először megdöbbent, azután elárult arckifejezéssel végigmért tetőtől talpig. A lúdtalp csak egy téma volt, amiről Joseffel beszélgettünk egyszer a tábortűz körül, és ha megemlítettem, hogy apámnak is az van, az semmi esetre sem azért történt, hogy rosszat mondjak róla olyan formában, ahogy most Josef szájából hangzott.

– Nincs tudomásom róla.

– Akkor az ő érdekében mondom, hogy jöjjön el. – Majd elszántan hozzátette. – És a maga érdekében.

Bármilyen fiatal volt is, az egyenruhájában katonai tekintélyt sugárzott. Le mertem volna fogadni, hogy apám kísértést érzett, hogy kimondja, ami a nyelve hegyén van, de anyám könyörgő tekintete valahogy visszatartotta.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr2114989734

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.