Olvass!

KönyvesBlog

Egy könyv három befejezéssel

2019. augusztus 04. .konyvesblog.

het_konyve_6.jpg

Schein Gábort tíz éve foglalkoztatja annak a svájci matematikatanárnak a története, aki a háza elárverezése és kilakoltatása ellen fegyverrel vette fel a harcot a hatóságokkal. A kisember váratlan és radikális lázadását versben, novellában (a Megölni, akit szeretünk című 2013-as kötet címadó novellája) is megírta már, ezúttal pedig regényformába öntötte az alaposan átdolgozott, átértelmezett alaptörténetet. A költőként, drámaíróként, irodalomtörténészként is termékeny és jól ismert szerző legújabb, Megleszünk itt című kötete egy Kiefer nevű, vidéki matematikatanár sorsát követi nyomon egy sötét és komor színekkel festett háttér előtt. A szerzőt már az ezt megelőző, Svéd című regényében is a félrecsúszott sorsú, a világhoz alkalmazkodni képtelen hősök érdekelték, és a középpontba ezúttal is ilyen szereplőket állít. A világ működésébe, a szokásos szerepekbe, az emberi kapcsolatokba betagozódni képtelen, mindenkitől elidegenedett hősök regénye a hét könyve. 

Schein Gábor: Megleszünk itt

Magvető Könyvkiadó, 2019, 268 oldal, 3699 HUF

 

A három nagyobb részre tagolt kötet első része két ember, egy férfi és egy nő (Kiefer és Ágnes) egymástól függetlenül futó történetébe enged betekintést, a második egységben ez a két szál találkozik, de itt már egyértelműen a férfi hős, Kiefer áll a középpontban, a mindentudó elbeszélő innentől már csak az ő gondolataiba avat be, a többi szereplő csak az ő szemszögéből érzékelhető. Az első rész Kiefer nővérének súlyos betegségével indul, a testvér haldoklásának és elvesztésének a traumájával szembesíti az olvasót. Ezek után a magára maradt, majd tanári állását is elveszítő középkorú férfi mindennapjai, teljes elszigetelődése lesz a fő téma. Ezzel párhuzamosan egy Ágnes nevű, negyven év körüli asszony életébe is bepillanthatunk, itt egy boldogtalan házasság mindennapjai tárulnak elénk rendkívül érzékletesen. A két külön futó szál aztán akkor keresztezi egymást, mikor Kiefer egy hirtelen ötlettől vezérelve a külvárosba költözik, és a szomszédjában felbukkan Ágnes, hogy az érzelmek erejét, a szexuális vágyat ismertesse meg a férfival, aki eredetileg a teljes elszigetelődés miatt érkezett a fiktív város, Bánköve perifériájára. Rövid, ám meghatározó találkozásuk mindössze pár jelenet, valódi kapcsolat kialakulásáról sem lehet beszélni, de a találkozás Kiefer számára sorsfordító, hiszen teljesen kizökkenti élete jól kitalált pályájáról. Az utolsó részben az olvasó három lehetséges befejezéssel, két halál- és egy életváltozattal találkozik, és elgondolkodhat azon, melyik befejezésre vágyik, vagy melyik végkimenetelt tudja elképzelni az addig felvázolt élettörténethez. A halálváltozatok talán jobban passzolnak ehhez a meglehetősen deprimáló, súlyos történethez, de el lehet játszani a visszafogottan boldog befejezés lehetőségével is.

A cím előre jelzi a regény alapvetően komor hangulatát, beletörődő lemondást sugall, mintha arra utalna, hogy bár nem ez a legjobb hely, azért csak feltaláljuk magunkat, megleszünk. Meglenni valahol viszont azt jelenti, hogy éppen csak kibírjuk, elvagyunk, de azért egészen biztos, hogy túl sok boldogságban nem lesz részünk. A címben megjelenő tehetetlen beletörődés határozza meg a főhős minden lépését. A középkorú férfi nem vár sokat az élettől, és – talán épp ezért – nem is kap sokat. Bár tehetséges matematikusnak tűnik, már pályája elején lemond a tudományos babérokról, a lehetséges sikerekről, és könyvtáros nővérével együtt egy vidéki városba költözik. Ennek a szimbiotikus, meglehetősen furcsa testvéri kapcsolatnak a motivációja, lényege csak utalások alapján rekonstruálható, de valójában soha nem áll össze teljesen, miért köti össze ez a két ember az életét, miért fordítanak hátat az egész világnak. Kiefer a vidékre költözés után a helyi középiskolában lesz tanár, de pedagógiai pályája totális kudarc, a gyerekekkel nem találja a hangot, nem képes kapcsolatba kerülni velük, így egyértelmű sikertelenségre van ítélve, mégis ebben a közegben vegetál éveken keresztül. Nővére halála után aztán egyre inkább kiszakad a korábban is csak a megfelelési vágy miatt fenntartott kapcsolatokból, és a város szélére menekül. Üres, magányos és céltalan élete már-már a becketti véglények életét idézi, de Kiefer egy dologban különbözik ezektől a létezés perifériáján vegetáló hősöktől. Ő ugyanis velük ellentétben rendkívül aktív szellemi életet él. Kifejezetten intelligens, a gondolkodás fontosságát mindvégig hangsúlyozó férfi, aki szellemi erejét különböző intézményeknek címzett röpiratszerű levelekbe csatornázza be. Ezek a levelek a regényben esszészerű betéteket képeznek, többségük a mai politikai, társadalmi helyzet kritikus és lényeglátó lenyomata, a fogyasztói társadalom ellentmondásainak kritikus feltárása:

„A fennálló rend legféltettebb titka, hogy az ént a krónikus gyengeség állapotában tartja, az összeomlás szélén. A gyenge, depressziós, önkritikus, képzeletbeli én a végtelen mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyag, melyet a termelési viszonyok folytonos átalakítása, a technológiák felgyorsult elévülése, a társadalmi normák szüntelen változása és az általános flexibilitás követelménye megkövetel. Az én telhetetlen fogyasztó, ugyanakkor a legtermékenyebb, szenvedélyesen veti bele magát a legkisebb projektbe is, csak hogy a lehető legkésőbb térjen vissza eredeti lárvaállapotába.”

Bár Kiefer fejlődésregényében egyfajta hanyatlás- és pusztulástörténetet látunk, egy ember folyamatos visszaszorulását, tehetetlenségének és gyávaságának köszönhető megsemmisülését, a szociális normáktól való távolodása korántsem teljes őrültség, hiszen gondolataiban mindvégig rend és éleslátás uralkodik. Megőrül, eltávolodik a valóságtól, szinte már nem is benne él (és talán éppen ezért jutott eszembe gyakran, a stílusbeli különbségek ellenére is Thomas Bernhard A mészégetőjének Konradja), de a fejében óriási rend uralkodik és képes az őt körülvevő világról véleményt formálni. Levelei és írásai a közéletiség, a társadalomkritika felé mozdítják a regényt, de a főhős leépülése vagy a házasságában vergődő asszony érzelmei annyival fontosabbnak és plasztikusabbnak tűnnek, hogy ez a dimenzió a háttérben marad, nem képes igazán hangsúlyossá válni. 

Mi köti össze azokat, akik idegenek saját létezésükben?

Kiefer, a magányos és elszigetelt kisvárosi számtantanár fokozatosan kénytelen rádöbbenni arra, hogy addigi élete és hivatása tarthatatlan és értelmetlen. Mindezt jegyzeteiben akkurátus pontossággal rögzíti is. Egykor tehetséges matematikusként önként döntött úgy, hogy könyvtáros nővérével vidékre költözik, és a helyi középiskolában kezd tanítani.

Nemcsak az esszéíró Schein jelenléte érezhető azonban a regényben, hanem a költőé is. A rendkívül rövid, már-már tőmondatokból építkező szöveg nemcsak történetet mesél és elemez, hanem egyes bekezdésekben szinte verssé válik, és ezzel az erőteljes líraisággal nem a történet szintjén, hanem metaforikusan tesz hozzá a hősök sorsának alakulásához. A szereplők széteséséhez háttérül választott, haldokló iparváros, a pusztuló gyártelepek leírása például olyan atmoszférát teremt, mely mintha a hősök lelkiállapotát, életérzését tenné kézzelfoghatóvá:

„Az egész város mállott. Ette a rozsda. Savanyú szagok terjengtek a levegőben, amilyet öreg és beteg emberek párnáján lehet érezni. Húgyszagú lépcsőházakból indult, és ott is fejeződött be a nap. Bűzlött a férfiak szája, ágyéka, rossz szagú volt a nők hónalja, a buszok belseje. A tél az égett szemét szagával fojtogatott, a nyár a kukákban mocskot erjesztett. Aki itt élt, hozzászokott ezekhez a szagokhoz, nem is érezte. A legkevésbé sem számított, milyen évszak van, milyen napszak, melyik pillanatban tart az élet.”

Ez a líraiság, az erős vizualitás, a képek sokasága kiválóan húzza alá és erősíti a cselekmény haladási irányát. A leíró részek (a nővér haldoklása, a kórházi folyosó, egy kombinéban ülő elcsigázott nő képe, az uszodáig tartó út) mintha megállítanák a cselekményt, lelassított, szinte kimerevített képek, jelenetek, melyek a regény legerősebb részei, különálló novellákként is jól működhetnének, és egyben nagyon sokat megmutatnak Schein rendkívüli írói tudatosságából. A Megleszünk itt nagyon szépen örökíti meg a hanyatlást; a kopottság, a betegség, az enyészet mögött is képes megtalálni azt, ami szép, ezt sugallja a borító elhagyatott, málló vakolatú épületének szépsége, és ezt a szépséget veszi észre Kiefer az öregedő Ágnesben is:

„Most végre közelről is megnézhette az arcát. Semmi kétség, a pórusokban már megjelentek azok a sötétedések, amelyek majd foltossá teszik a fül és az áll alatti területet. A szem alatt egy ér kissé kidagadt, egy vesszőnyi kék vonás átsütött a bőrön. A könnyzacskón halványlila oldódás. A szem sarkában és az orr nyergének tövében megjelentek a szarkalábak. Isten hozta őket, nélkülük nincs női szépség.”

A szépség mellett, ellenpontként ott vannak persze a nyers és sokszor naturalista képek is, a halomba rakott döglött nyulak, a zuhanyozó Kiefer vagy az önmagát ajándékként megmutató Ágnes. A regény elbeszélője a két regiszter között úgy mozog, hogy észre sem vesszük a kontrasztot. Talán ez az arányérzék és finomság lehet a hátterében annak az empátiának is, mellyel a narrátor a hősöket láttatja. A regény első felében a három legfontosabb szereplő, Kiefer, Ágnes és a férje, Zoltán gondolataiba is bevezeti az olvasót, nem ítélkezik, nem hibáztat, így azt éri el, hogy mindhárom szereplőt érteni véljük, mindenkivel együtt tudunk érezni, mi magunk sem ítélkezünk.

A regény alaptörténete, Kiefer elvonulása és a két lehetséges halálváltozat a közelmúlt egyik fontos szövegéneknek, a Báró Wenckheim hazatérnek kezdetét idézi nagyon erőteljesen. Nem biztos, hogy a rájátszás szándékolt, de Schein matematikatanárának sorsát látva nehéz nem a Krasznahorkai-regény egyik szereplőjére, a Tanár úrra gondolni, a kivonulás tehetetlen és egyben lázadó gesztusát látva. Schein főhősének lázadása a fennálló társadalmi és erkölcsi törvényeket elfogadni képtelen ember kétségbeesett tette egy olyan világban, melyben a valódi ellenszegülésnek semmi értelme. A Megleszünk itt lapjain felvázolt történet hőse belátja a világ elleni lázadás értelmetlenségét, felméri saját tehetetlenségét, azért úgy dönt, önmagát írja ki abból a világból, melynek játékszabályait nem tudja elfogadni. A harmadik befejezés persze tartogat egy apró reménysugarat, hogy a rációt félretéve, az érzelmek és a szeretet talán még megtarthatják az embert, de a regényt végigolvasva erre nem sok esélyt látunk.

Szerző: Kolozsi Orsolya

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3214994432

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.