Olvass!

KönyvesBlog

Erlend Loe főhőse ízekre szedi az irodalomkritikusokat

2019. augusztus 18. forgáchkinga

het_konyve_6.jpg

„Az irodalomkritikusok gyakran olyanok, mint egy kétlábon járó puskaporos hordó. A kezdeti években még van bennünk némi alázat, aztán szépen lassan beleszoknak kiváltságos helyzetükbe, és rákapnak a talmi hatalom ízére, ami a vissza-visszatérő pünkösdi királysággal jár” – vélekedik Erlend Loe Leltár című kisregényének főhőse, Nina Faber. A hatvanöt éves hippi költőnő meg van győződve róla, hogy nemcsak problémás, de egyenesen szánalmas is, ha valaki a kritikusi szakmát választja, és abból él (netán azzal szerez hírnevet), hogy mások munkáját véleményezi, miközben ő maga nem hoz létre semmit. Erlend Loe, a Naiv. Szuper. és a Doppler-könyvek szerzője Nina történetével most tényleg nem fogta vissza magát a polgárpukkasztásban. Olyan főszereplőt választott, akinek a segítségével végre eljátszhatott a gondolattal, hogy milyen lenne leütni, megkötözni, majd számonkérni az összes olyan kritikust, aki nem ért ahhoz, amit csinál. És mindezt láthatólag még élvezte is. Ugyanakkor annyira tűpontosan és szórakoztató módon írt az irodalmi élet minden nyűgéről és bajáról, hogy egyszerűen nem lehet emiatt haragudni rá. A Leltár a hét könyve. 

Erlend Loe: Leltár

Fordította: Lőrincz Balázs Bendegúz, Scolar Kiadó, 2019, 160 oldal, 3450 HUF

 

Nina Faber, a Leltár főhőse az utóbbi évek egyik legjobban eltalált irodalmi figurája: egyszerre szerethető, sajnálni való, szórakoztató, bolond és még valószínűleg dilettáns is, mégis brutális igazságokat vág az emberek arcába. Az idősödő költő az a fajta művész, aki sosem állt be a fősodorba, és sosem arról írt, amivel népszerű lehetett volna, ráadásul jellemzően nem volt összhangban „az adott korszak erőltetetten politikai hangnemével” sem. Így persze elkerülték a sikerek, az irodalmi díjak és a pénz is. Ami maradt számára, az a nélkülözés és a rágódás azon, hogy villanyszerelőként mennyivel többet kereshetett volna és mennyivel jobban hozzájárult volna a bruttó nemzeti össztermékhez.  

„Nina törékeny lírája a nyolcvanas évek formai kísérletezései közepette eleve halálra volt ítélve, a kilencvenes években pedig, az akkoriban divatos rafinált, kétszeresen és háromszorosan átvitt jelentésrétegek mellett végképp nem tudott labdába rúgni. Az új évezred hajnalán alkalmasint újra lehetett volna némi mozgástere, ám önbizalma mélyponton volt, és akik ismerték Ninát, meg voltak győződve róla, hogy eljárt felette az idő.”

A kiábrándult, önértékelési zavarokkal küzdő, alkoholista költő idős korára azonban még egyszer kivirul, és bár már maga sem számított rá, áradni kezdenek belőle a szavak. Az új lendületből egy Boszporusz című verseskötet születik, amelynek költeményeit isztambuli kalandjai ihlették, és amelyről még a kiadója is azt gondolja, hogy akár még áttörést is hozhat számára. Nina abban reménykedik, hogy ha megjelenik a könyv, sok-sok évnyi megpróbáltatás után végre megmártózhat az elismert költő szerepében. A baj csak az, hogy az irodalomkritikusok elég durván a sikerének útjába állnak. 

Borítópornó: Erlend Loe - Leltár

Borítópornó rovatunkban különleges könyvborítók tervezőit kérdezzük meg arról, hogyan dolgoznak, miként születnek az ötleteik, és milyen tendenciákat látnak a szakmájukban itthon, illetve külföldön. Ezúttal Papp Ritával beszélgettünk Erlend Loe új regényéről, a Leltárról. Nina Faber, az idősödő hippi költőnő soha nem volt képes meghallani az idők szavát.

A Leltár cselekménye mindössze egy napot ölel fel, viszont cserébe ez egy rendkívüli nap: éppen a Boszporusz megjelenésének időpontja. Nina felkel és várja a telefont, hogy kiderüljön, milyen kritikák jelentek meg a kötetéről (merthogy ő maga nem meri megnézni a lapokat). Jól tudja, hogy a tét minden vagy semmi: vagy újra felkapaszkodik az élők sorába, vagy visszazuhan a nélkülözésbe és kilátástalanságba. A hírek a hatalmas kudarcról fokozatosan érkeznek el hozzá, és ami ezek után következik, azt nem vágja zsebre a szakma: az idős, sikertelen költő egyszerre abszurd, nevetséges és tragikus ámokfutásba kezd az irodalmi világban, amelynek áldozatul esik többek közt egy könyvesbolti készletbeszerző és egy irodalomkritikus is.

Erlend Loe könyve sok szempontból telitalálat, de leginkább azért, mert az írók és költők (vagy tágabb értelemben a művészek) lelki és anyagi kiszolgáltatottságának problémáját úgy írta meg, hogy egyszerre lehet sírni és nevetni rajta. A főszereplő, Nina már-már karikírozott figura és a cselekmény is sokszor teljesen abszurd irányba megy el, mégis ott rejlenek az egész történet mögött a valódi társadalmi igazságtalanságok és az irodalmi élet visszásságai is. Megjelennek a költők, akik nem keresnek eleget ahhoz, hogy be tudják fizetni a számlájukat; a marketingesek, akik nemcsak, hogy átvették az uralmat a könyvkiadókban, de ráadásul a művészi minőség helyett a piaci szempontokat helyezik előtérbe; és a kritikusok is, akik közül sokan úgy véleményeznek könyveket, hogy nincs is meg hozzá a háttértudásuk.

„Az, hogy az olvasók kedvük szerint szabadon értelmezhetik, tehát akár félre is értelmezhetik a szöveget, kapcsolódási pontok és összefüggések után kutatva olyan helyeken, ahol esetleg nem is léteznek ilyenek, igen bonyolulttá teszi ezt a műfajt. Az olvasók és a szöveg találkozása csodálatos dolog, amennyiben összejön, de keserves és nyomasztó, ha mellémegy. A fájdalommal határos, amikor a szöveg olyan helyeken lángol fel, amiket véletlenszerűen pécéztek ki és szedtek ízekre, és addig-addig sulykolják a rosszhiszemű értelmezést, míg az végül rányomja a bélyegét az egész műre.”

A Leltár Nina nézőpontján keresztül egy csomó fontos művészetelméleti kérdést tárgyal, de közben végig nagyon szórakoztató marad, mert Loe nem félt kifordítani a megszokott helyzeteket. A regény egyik fő témája az a fajta képmutatás, amellyel a társadalom a művészeket kezeli. Nina a maga kisszerű és bolond módján az egyetlen, aki nem hajlandó beállni a kollektív hazugságba, aki van olyan dühös a több évtizednyi kudarc után, hogy kimondja és megpróbálja kimondatni az igazságokat a hatalmi pozícióban lévő emberekkel.

„Elég volt. Elég a felolvasásokból, a jópofizásokból, a borozásokból, a belterjes pletykákból könyvekről, amik vagy jók vagy nem, díjakról, amiket mások kapnak, elég a recenziókból, a vágyakozásból, az ötletekből, az önámításból. Ninát hányinger kerülgeti.”

Erlend Loe könyvét nagyon sok vicces jelenet és mellékszereplő színezi. Felbukkan például Nina homoszexuális fia, akiről kiderül, hogy titokban nőkkel randizik, de megjelenik a költő teljesen inkompetens, golflabda-gyűjtő pszichológusa is, valamint a fiatal kritikus, aki még életében egy verset nem olvasott el. Sőt, még egy fricska erejéig maga Karl Ove Knausgård is felbukkan. A legérdekesebb persze (még KOK mellett is) a költő alakja marad, aki nem vágyik sokra, csak, hogy ki tudja húzni valahogy a nyugdíjig, hogy lehessen egyszer egy ballonos vízadagolója, és hogy felszabadultan táncolhasson egyet a friss levegőn. Ő, ez a furcsa, komplexusos, dühös és kissé nevetséges nő ugyanis az egyetlen, aki képes kiforgatni magából a kifordult világot mindazért, amit az irodalom jelent számára. 

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr7015014650

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.