Olvass!

KönyvesBlog

Szerelmi dráma a szexuális forradalom előtt

2019. augusztus 25. KissOrsi

Ezerkilencszázhatvankettő popkulturálisan és politikailag is igazán mozgalmas év lehetett Nagy-Britanniában: ekkor jelent meg a Beatles első kislemeze, a Love Me Do, a Marquee Clubban először lépett fel egy Rolling Stones nevű zenekar, ekkor mutatták be Sean Connery főszereplésével az első James Bond-filmet, a Dr. No-t, a „hosszú kések éjszakáján” Harold Macmillan miniszterelnök elbocsátotta hét miniszterét, függetlenné vált az egykori brit gyarmat Jamaica, Uganda, valamint Trinidad és Tobago, és ebben az évben jelent meg a Gépnarancs és Az arany jegyzetfüzet is. Ian McEwan kisregénye (olvass bele ITT) ebben az évben, ugyanakkor egy kimerevített pillanatban játszódik, amikor a társadalmi és kulturális változások földrengésszerű hatásai már finoman érzékelhetők, ám alapvetően még nem forgatják fel az egyén életét. Főszereplői egy háború utáni társadalmi status quo foglyai, melyben képtelenség nevén nevezni a vágyakat és a félelmeket, az elfojtás ugyanakkor életre szóló sebeket ejt, és teljesen új vágányra helyezi az egyes emberek életét.

Ian McEwan: A Chesil-parton

Fordította: Lukács Laura, Scolar Kiadó, 2019, 147 oldal, 3750 HUF

 

Ian McEwan szerint ugyanis nemcsak a tettek és a szavak, hanem néha ezek hiánya is sorsfordító lehet. A hallgatás az egyik kulcsmotívuma A Chesil-parton nevű kisregényének, amely – ha szigorúan a cselekményt vesszük alapul – egyetlen este történetét meséli el. Edward és Florence elméletileg életük legszebb éjszakájára készülődnek, hiszen újdonsült házasokként kettesben vacsoráznak a tengerre néző nászutas-lakosztályban. A külső szemlélő számára életük nem is lehetne tökéletesebb: a történelemszakon végzett Edward, aki hamarosan apósa jól prosperáló cégében kezdi meg a dolgos hétköznapokat és a tehetséges hegedűsnek számító és ambiciózus zenészi álmokat kergető Florence gyönyörű párt alkot, és ők maguk is úgy képzelik, hogy érzelmekben és élményekben gazdag közös élet vár majd rájuk: „nagy halom szédült tervük” van a jövőre nézve, „melyek épp olyan sűrűn és szépségesen gubancolódtak egymásba, mint a dorseti part nyári növényzete”.

Azt már csak mi tudjuk, hogy személyükben két külön világ találkozik: Edward bár szerető családban nőtt fel, egy sok-sok évvel azelőtti baleset teljesen felforgatta szerettei életét. Edward ugyanakkor természetesnek veszi, hogy az anyja más, mint az általa ismert asszonyok többsége, ahogy azt is, hogy emiatt az apjára nagyobb teher hárul. Egyáltalán nem boldogtalan, sokkal inkább türelmetlen – alig várja, hogy elkezdődjék végre az élete, ahhoz viszont először el kell szakadnia az otthonától. Ahogy McEwan írja a mű legelején, ebben a korban „még társadalmi nyűgnek számított a fiatalság”, egy olyan béklyónak, amely miatt az ember jelentéktelennek érezte magát, és a házasság nagy lépés volt afelé, hogy az ember végre kigyógyuljon ebből az állapotból.

Florence motivációi némiképp mások, mégis hasonlóak: otthona társadalmilag látszólag fényévekre van Edwardék piszkos, kis házától, és a nagy viktoriánus villa, a teniszpartik, a pazar közös étkezések a kiegyensúlyozottság illúzióját ébresztenék bárkiben. Florence bár jólétben él, mégis végtelenül magányos, és gondjaival, kérdéseivel teljesen magára marad („Egyedül maradt egy problémával, amelyről azt sem tudta, melyik végén fogja meg (…)”). Filozófus anyja az általa imádott zenélését csak „nyekergésnek” nevezi, ami csak részletkérdés ahhoz képest, hogy az asszony képtelen az empátiának akár csak szikráját is kicsiholni magából, apja látványa pedig egyenesen viszolygással tölti el a lányt. Hogy mi ennek az oka, arra McEwan halvány utalást tesz csupán: semmi sincs kimondva (hű maradva ezzel a mű alapkoncepciójához), csak pillanatképek villannak fel egy réges-régi kiruccanásról. Hogy valami mégis történhetett, arról legfeljebb a mindent átitató szégyen árulkodik, melyet nem lehet megosztani senkivel sem, csak eltemetni jó mélyre az emlékeket, melyekről „rég eldöntötte, hogy nem az ő emlékei”.

Két tulajdonképpen néma ember szeánszát látjuk tehát a dorseti szállodaszobában, akik képtelenek megfogalmazni, mitől félnek, vagy mire vágynak éppen. Ennek oka egyrészt maga a kor, erről tanúskodik rögtön az első mondat is:

„Fiatalok voltak, iskolázottak, mindketten szüzek ezen az estén – az esküvőjükén –, és olyan korban éltek, amelyben elképzelhetetlen lett volna szexuális nehézségekről beszélgetni.”,

másrészt szavaik sem voltak rá. Florence anyjához nem fordulhat, ő amúgy is beszélgetés helyett leginkább könyveket ajánl a figyelmébe, a lány viszont teljesen kikészül attól a modernnek szánt, illusztrált kötettől, amely az ifjú menyasszonyokat próbálja bevezetni a házasélet rejtelmeiben („ (…) olyan kifejezéseket olvasott, melyektől kis híján öklendezett: nyálkahártya, vagy a baljós, nedvesen csillogó makk. (…) És csaknem ugyanilyen gyakran fordult elő egy másik szó, mely kizárólag fájdalmat, kés előtt szétváló húst sugallt neki: a behatolás.). Holott Florence nagyon is tudni véli, feleségként mit vár el tőle a társadalom, és szerinte azzal, hogy igent mondott, beleegyezett abba a kimondhatatlanba, ezzel egyidejűleg pedig lemondott a teste feletti kontrollról is. Mégis képtelen szavakba önteni, amit érez, Edward pedig teljesen félreértelmezi a szerelme által küldött jeleket. Így aztán végeredményben egy olyan jelbeszédnek vagyunk a tanúi, amelyben minden egyes üzenet félremegy:

„Még ebben a lázas, felajzott állapotban is érteni vélte Florence-t: szokásos tartózkodása eggyel több ok az örvendezésre, hogy együtt élik meg ezt a nagy horderejű, mérföldkőnek számító tapasztalást.”

Edward és Florence mindketten a helyzet foglyai: hiába vágynak például arra, hogy felszabadultan, csupasz lábbal végigszaladjanak a parton, a korszellemnek megfelelően maradnak és felnőttekhez méltón folytatják a vacsorájukat („Hiába voltak egyedül, ezer ki nem mondott szabályhoz igazodtak. És éppen ezért nem csináltak gyerekes dolgokat – például nem hagyták ott az ételt, melynek elkészítésével mások fáradoztak –, mert felnőttnek tekintették magukat.”). Ian McEwan pontosan ezekkel az apró, nüansznyi jelenetekkel villantja fel azt a közeget, amely néhány évvel később diribdarabjaira hullik körülöttük. Most még azonban túl erős az a fonal, amely az előző, a háborút testközelből, felnőttként megélt generációhoz köti őket: a gyarmatbirodalmait lassanként elveszítő, középhatalmi státuszba visszacsúszó Anglia, ahol az emberek a nap végén a rádió köré gyűlve hallgatják meg a híreket, óriási társadalmi változás peremén billeg, amiről McEwan szereplőinek azon az éjszakán még sejtelmük sem lehet.

Pedig ha csak néhány évvel később élnek, már elkerülhető lett volna, ami ezután következik: az a jelenet, amelyben a sebeket nem is a kimondott, sokkal inkább az elhallgatott szavak okozzák. Florence ugyanis úgy véli, nem lehet szavakkal megnevezni a történteket, mivel „nem létezik olyan közös nyelv, amelyen két épelméjű ember le tudná írni egymásnak, hogy mi történt”. Mindez visszatérő eleme a regénynek, melynek szereplői „nem tudják szavakba önteni”, szóba hozni, megnevezni, ami bántja őket („Nem léteztek ezek a szavak. Az erre alkalmas nyelvet még nem találták ki.”). Az idilli kezdet ellenére ezen a ponton elkerülhetetlennek tűnik, hogy a „happy end” felirat helyett egy nagy szomorú szmájli villanjon fel a történet végén. Ám még itt is adódik egy pillanat, amikor Edward és Florence élete más irányt vehetett volna, McEwan viszont legalább annyira viszolyog a hollywoodi giccstől, mint főszereplője az emberi kéz érintésétől. Így aztán nem marad más nekünk, mint a tudat, hogy a passzivitás, a nem-csinálás időnként ugyanolyan sorsfordító tud lenni, mint azok a szavak, melyeket A Chesil-parton szereplői képtelenek kimondani.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr4415023632

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.