Olvass!

KönyvesBlog

Utazás a teljes emberi megsemmisülésbe

2019. augusztus 31. KissOrsi

(Kép forrása)

Ulrich Alexander Boschwitz nevét jó másfél évvel ezelőttig valószínűleg csak egy nagyon szűk irodalmárkör ismerhette, vagy még az sem. A német származású író ugyanis 1942-ben, alig 27 évesen, egy torpedótámadásban életét veszítette, és vele veszett utolsó kézirata is, melyet biztonsági okokból a testére erősített. Bár a harmincas évek végén megjelent két könyve (angolul, illetve svédül), munkásságát mostanra szinte teljesen elfelejtették. A fordulat 2018-ban jött el, amikor Németország újra felfedezte és megtanulta a nevét: ekkor jelent meg újraszerkesztve Az utazó című regénye, amely John Grane álnév alatt angolul a háború alatt már megjelent, németül viszont még sohasem (a kötet szeptember 2-án jelenik meg magyarul a Jelenkor gondozásában).

Ulrich Alexander Boschwitz: Az utazó

Fordította: Blaschtik Éva, Jelenkor Kiadó, 2019, 284 oldal, 3499 HUF

 

Pedig Boschwitz biztos volt benne, hogy ez a legjobb műve, és bízott benne, hogy a javításaival még jobb lehet. A halála előtt levelet írt az anyjának, melyben a már megjelent kéziratairól rendelkezett. „Ebben az 1942. augusztus 10-én kelt levelében Az utazó című regényéről is beszél. Értesíti anyját, hogy az először Angliában 1939-ben, majd Amerikában 1940-ben megjelent könyvet épp most dolgozza át alaposan, és a javított kézirat első 109 oldalát elküldte volt fogolytársával, aki már úton van Anglia felé. A második rész javítása még hátravan” – írta a német kiadás utószavában a szerkesztője, Peter Graf. A javítások viszont elvesztek, az anya valószínűleg sosem kapta meg őket, a könyveit nem adták ki újra, és Boschwitz neve feledésbe merült. Egészen addig, míg unokahúga pár éve egy interjúban fel nem figyelt Peter Grafra, megkereste és a figyelmébe ajánlotta nagybátyja németül addig még publikálatlan regényét.

Graf teljesen le volt nyűgözve Az utazótól, amely szerinte irodalmilag „alighanem elsőként” dolgozta fel a nácik rémtetteit a Kristályéjszakán, és az azt követő időszakban. Főhőse egy Otto Silbermann nevű tehetős zsidó kereskedő, aki a regény kezdetén azzal kénytelen szembenézni, hogy állítólagos barátja és üzlettársa, a deklaráltan nemzetiszocialista érzelmű Becker, akit a zsidótörvények miatt kellett kineveznie a cége élére, szépen-lassan mindenéből kiforgatja. Nem lesz jobb a helyzete akkor sem, amikor pár órával később egy másik ismerőse, Findler egyre csökkenő összegű ajánlatot tesz a lakására, a méltatlan alkudozást pedig a váratlanul betoppanó náci verőlegények szakítják félbe. Ezt követően egy végeérhetetlennek látszó utazás veszi kezdetét: Silbermann vonatról vonatra száll, egyik városból a másikba menekül, miközben nemcsak reményét veszti, de polgári tartása és méltósága is lassan odalesz. „Én csak rendes életre vagyok alkalmas” – panaszolja egy alkalommal Silbermann, akiből hiányzik a túléléshez szükséges szemfülesség (ahogy ő fogalmaz, „a szélhámos gyakorlat”), nem tud és nem is akar kibújni a bőréből:

„Polgárnak születtem, és polgárként fogok meghalni.”

Utazásai során széles társadalmi spektrum nyílik meg előtte: hétköznapi nácik, dolgukat végző és kollaboráns hivatalnokok, segítőkész polgárok (akik néha meggyőződésük ellenére azok), becsületes és kisemmizett emberek, egy flörtölő szépasszony, és rettegő zsidók kerülnek az útjába. Akiktől néha maga Silbermann is tart: fél attól, hogy kompromittálják és veszélybe sodorják az életét. Nagyon kettős az ő személyisége is: Silbermann ugyanis egyáltalán nem mentes a hibáktól, melyeket időnként még maga előtt is szégyell.

Ulrich Alexander Boschwitz a harmincas évek elején

A bipolaritás eleve egy fontos rendezőelve a regénynek: Silbermann a remény és a teljes elcsüggedés között ingadozik, tépelődés, önmarcangolás jellemzi. Sokáig nem hiszi, hogy mindez megtörténhet vele, a német polgárral, az első világháború veteránjával, a tekintélyes cégtulajdonossal. Talán ez is az oka, hogy nem ment el, amikor még megtehette volna („Mások okosabbak voltak. Mások mindig okosabbak!”), most pedig már késő. Nem tehet mást, mint utazik: egy hontalan, aki már nem lépheti át az országhatárt, ám paradox módon a társadalomban sincs többé helye – egy társadalmi migráns, akit senki sem lát igazán szívesen. Nincs helye és megbecsülése (ahogy ő mondja, egy „két lábon járó szitokszó” lett), aki gyötrődve kénytelen megtapasztalni, ahogy egyik pillanatról a másikra széthullik az élete.

Az utazó a Kristályéjszakán veszi kezdetét, jelentőségét viszont nem is ez adja, hanem az írás jelenidejűsége: Boschwitz regénye ugyanis nem egy rekonstrukció abban az értelemben, hogy utólag, a történészi munkákat feldolgozva vázol fel egy cselekményt, hanem vélelmezhetően sok személyes, életrajzi szálat is beleszőhetett (ezt sejteti a szerkesztő utószava is). Ez legerősebben talán a párbeszédekben érezhető, Silbermann önmarcangoló mondataiban, illetve a vele kapcsolatba kerülők szavaiban, akik nem mindig tudják leplezni valódi érzelmeiket – jó példa erre Findler, aki busás hasznot remélne attól, ha üzletet tudna kötni a kétségbeejtő helyzetbe került Silbermannal, és aki egyetlen megszólalásával, a magázásból tegezésbe való regiszterváltással is képes elárulni magát:

 „– Ne legyen már ilyen barátságtalan – válaszolta Findler sértődötten. − Mindig tudtam, hogy ti, zsidók még tárgyalni sem vagytok képesek, ha emberetekre akadtok, nnna...”

Silbermann lába alól fokozatosan csúszik ki a talaj („Ki vagyok még, mi vagyok még egyáltalán?”), és egy idő után teljesen elveszíti minden realitásérzékét. Az utazó egy bukástörténet, egy polgár és az általa képviselt világ széthullásának tragikus krónikája. Mint ahogy tragikusan végződött Boschwitz élete is: a világháború kitörésekor a fiatal író már Angliában élt, német származása miatt viszont hamarosan internálták, később pedig Ausztráliába deportálták. 1942-ben a hazaúton egy német tengeralattjáró megtorpedózta a Boschwitzékat szállító angol hajót, és vele veszett új regényének a kézirata is. A háború után olyan irodalmi nagyság lobbizott – az addig csak svédül és angolul megjelent – Az utazó német kiadása mellett, mint Heinrich Böll – sikertelenül. A regény végül 2018-ban – közel 80 évvel az eredeti kiadás után – jelent meg Németországban, és igazi irodalmi szenzációnak számított; akadt olyan német kritika, amely a politikai kontextus miatt Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regényéhez és Stefan Zweig Sakknovellájához hasonlította, hozzátéve, hogy míg az előbbi klasszikusok a totalitárius rendszer által tönkretett embert mutatják be, addig Boschwitz regénye magát a pusztítás folyamatát.

A bejegyzés trackback címe:

https://konyves.blog.hu/api/trackback/id/tr3315031560

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.